13. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál
2016.11.15.

Az emberi jogok legaktuálisabb, a híradásoknak köszönhetően a szemünk láttára történő sérülésein túl az idei Verzión olyan alapvető problémák kerültek reflektorfénybe, mint az emberhez méltó élethez való jogunk. BILSICZKY BALÁZS BESZÁMOLÓJA.

A menekültválság, pontosabban az abban érintettek helyzete nem hogy javult volna az elmúlt egy évben, de még nehezebbé vált. Európa nyíltan vagy burkoltan bevándorló-ellenes kormányai mellett a korábban mérsékeltnek hitt vezető politikusok is felismerték a terrorista-kártya előhúzásában vagy a tömegek zsigeri gyűlöletének felkorbácsolásában rejlő lehetőséget, és az őket büszkén és dalolva támogató szélsőjobboldali csoportokkal együtt minden követ megmozgatnak (olykor szó szerint), hogy gátat vessenek a migráció egyébként elkerülhetetlen és visszafordíthatatlan folyamatának.

A krízissel már a tavalyi, 12. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál is kiemelten foglalkozott, külön szekcióba gyűjtve a szülőföld elhagyásának és az új otthon keresésének sokszor eleve reménytelennek tűnő, máskor családokat szétszakító és emberéleteket követelő, megrázó történeteit. Míg azonban az egy évvel korábban bemutatott munkák javarészt az utazást megnehezítő körülményekre fókuszáltak, az idei műsorban is tematikus blokkban szereplő, a migráció jelenségét vizsgáló filmekben a hangsúly az Európába érkezők integrációs törekvéseinek és lehetőségeinek részletezésére tolódott.

Benjamin Kahlmeyer Láthatatlanok című munkájában a létező legegyszerűbb megoldást választotta ahhoz, hogy egyáltalán bepillantást nyerhessünk az integrációs folyamathoz kapcsolódó jogi procedúrák útvesztőjébe. Négy, Németországban letelepedni kívánó menekültet követ szoros emberfogással, amint ide-oda irányítják őket az egyik táborból a másikba, ahogy heteket várnak olyan döntések meghozatalára, melyek valójában puszta formalitásokon alapulnak – mintha a befogadó állami gépezet fogaskerekei szándékosan forognának lassabban a kelleténél. A szereplők különböző habitusából (és valószínűleg a korábban velük szemben elkövetett szörnyűségekből) adódóan eltérő módon reagálnak az egy helyben toporgás demoralizáló hatására: van, aki a helyzetet jól átlátva, öntudatosan és egyre türelmetlenebbül beszél Kahlmeyer kamerájába, míg máson a beletörődés jelei mutatkoznak. Sajnos az utóbbi hozzáállás is tökéletesen érthető: egy eszközökben nem válogató háború, vagy egy esetleges népirtás túlélőjét már az is nyugalommal töltheti el, ha rettegés nélkül tudja álomra hajtani fejét. Hogy ezt egy hatalmas hangárban teszi több száz sorstársával összezárva, még mindig sokkal jobb a korábban átéltekhez képest.

A tűrőképesség határait térképezi fel a Bunker negyedórás etűdje, melyet mobiltelefonnal rögzített felvételekből raktak össze az alkotók. A Genfben veszteglő menekülteket a helyi hatóságok még a hidegháború idején épített földalatti bunkerrendszerben szállásolják el, az ott tartózkodás azonban nem egyszer hosszabb az átmenetinél. A szűkös börtöncellákra emlékeztető lakóhelyiségek vagy a keskeny folyosók néhány hét leforgása alatt is igénybe vehetik az oda kényszerültek józan eszét, nem beszélve az olyanokról, akik a filmben elhangzottak szerint hosszú hónapok óta várják a bunkerekben sorsuk jobbra fordulását.  Mindez szimbolikus jelentőséggel is bír, hiszen könnyen párhuzamot vonhatunk a konkrét helyszín és a jóléti európai államok viselkedését sokszor jellemző gyakorlat között: a probléma a szőnyeg (ez esetben föld) alá söpréssel legalább eltűnik a szemünk elől.

A menekültlét ugyan a Nemzetközi Panoráma szekció egyik legérdekesebb filmjében, a közönség által legjobbnak választott Sonitában is megjelenik, mégsem ez alkotja a történet gerincét. Rokhsareh Ghaem Maghami rendező Teheránban kezdi el dokumentálni egy évek óta ott élő afgán lány, Sonita mindennapjait és bonyolult családi viszonyait, amelybe szépen lassan ő maga is belegabalyodik. Az iráni filmes ezzel tovább gazdagítja azt az évről évre egyre meghatározóbbá váló dokumentarista stílust és módszert, hogy alkotóként nem marad a háttérben, hanem bekapcsolódik az események folyásába, és egy ponton túl már majdhogynem az eredeti hőseivel egyenértékű szereplője lesz saját filmjének.

Sonita
Sonita
Sonita és családjának Iránba átjutott néhány tagja évek óta a nincstelenség küszöbén tengődik, a tizenéves lány nem csak a tanulója egy menekülteknek és utcagyerekeknek fenntartott iskolának, hanem takarítást is vállal, hogy segíthessen átmeneti otthonuk fenntartásában. Közben rapszövegeket ír a saját bőrén tapasztalt társadalmi problémákról, és zenei karrierről, nemzetközi hírnévről álmodozik. Rövid távú célja, hogy egy profi stúdióban rögzíthesse egy felvételét, de mindez a háttérbe szorul, amikor kiderül, hogy az Afganisztánból Teheránba látogató anyja az afgán hagyományoknak megfelelően el akarja őt adni feleségnek. Ghaem Maghami ezen a ponton kapcsolódik be az események folyásába, és végső kétségbeesésében mindent elkövet, hogy megóvja Sonitát az őt fenyegető veszélytől, egyben hozzásegítse álmai megvalósításához. A drámai alaphelyzet mellett fordulatokkal és nem kevés izgalommal megtöltött film az embertelen hagyományok mai napig való alkalmazásán túl a tizenéves lány kivételes talpraesettségét és élni akarását mutatja meg a nézőknek.

A bevándorlás és az azzal rendszeresen összemosott terrorizmus sokak szemében legitimálja a biztonsági szervezetek állampolgárokról végzett adatgyűjtését, amelynek folytán egyre gyakoribbá válik a személyes adatok védelmére vonatkozó szabályok megsértése. A központi európai szabályozás nyomába eredt David Bernet és stábja, akik több éven át forgathattak Brüsszelben, az Európai Parlamentben. Ennek eredménye a Demokrácia című film, amely már önmagában is történelmi eseménynek mondható, hiszen korábban nem volt rá példa, hogy bárki kamerával dokumentálhasson egy törvényhozási folyamatot annak minden lépcsőfokával együtt, még a színfalak mögötti tárgyalásokról is beszámolva.

Jan Philipp Albrecht, a Zöld frakció tagja karolja fel azt a kezdeményezést, mely szerint jelentősen szűkíteni kell az állampolgárok személyes adatait felhasználók körét, illetve komoly szankciókkal sújtani azokat, akik ezt mégis megteszik az új törvény ellenére. Nézőként először is tisztázni kell magunkban, hogy személyes adataink védelme alapvető emberi jogunk. Ezt tudniillik nem csak az azokat felhasználó nagyvállalatok felejtik el, de sokszor az érintettek is természetesnek veszik, hogy (például) egy repülőjegy online vásárlása esetén rengeteg, egyébként teljesen irreleváns adatot kell megadniuk magukról. Albrecht és támogatói eleinte szélmalomharcot vívnak a mamutcégek lobbistáival, vagy az utóbbiakkal közös platformon elhelyezkedő képviselőkkel, az új szabályozás pedig masszív ellenállásba ütközik. A politikai játszmákkal tarkított folyamat már épp zátonyra futna, amikor az Egyesült Államokban nyilvánosságra kerül a Snowden-ügy (ennek részleteit a tavalyi Verzión vetített Citizenfour mutatta be). A személyes adatokkal kapcsolatos klímaváltozás kimondottan jót tesz Albrechték elképzeléseinek, melyek végül át is mennek a képviselők többségi szavazásán.

Bernet filmje azért is kuriózum, mert rávilágít a tényre, hogy gyakran mi magunk sem vagyunk tisztában saját jogainkkal. Pedig a vizsgált téma ugyanannyira alapvető, mint például a lakhatáshoz való jog. Utóbbi a német Markus Lenz Ruina című munkájában merül fel, venezuelai házfoglalók történetén keresztül. A Caracasban élő populáció nem kicsiben játszik: egy becsődölt bank egykori épületét, egy 200 méteres felhőkarcolót vesznek birtokba, a film forgatásának idején közel háromezer lakossal, harminc emelet magasságban. A függőleges nyomornegyednek is nevezett Torre Coninenzas lakói azonban jóval civilizáltabban élik életüket e közösségben, mint városszerte a többiek, társadalmi rétegtől függetlenül. A vezetékes víz nélküli, néhány tartállyal ellátott épület megvalósult kommunaként működik a reggelire kokalevelet rágcsáló Chavez elnök országában. Lenz és stábja átfogó képpel szolgálnak a ház működéséről, a lakóközösség sajátos felépítéséről, és néhány kiválasztott család mindennapjairól.

Dizájneren. A képek forrása: Verzió
Dizájneren. A képek forrása: Verzió
A bevándorlás kriminalizálása még folyamatban van, a drogfogyasztás hazai megítélését illetően viszont már befejeződött a folyamat. Az ellátórendszer sövényvágóval történő megnyirbálásával, vagy az olyan kritikus lépésekkel, mint a tűcsere program bezárása, a kormányzat egyértelművé tette, hogy a szerhasználóknak még az élethez való jogát sem tartja fontosnak. Ennek eredménye, hogy olyan munka is helyet kaphatott egy emberi jogi fesztiválon, mint az itthoni droghelyzetet meglehetősen pontosan rögzítő Dizájneren. Az egykor heroint használó Geri ma már az olcsó, de annál pusztítóbb anyagok, az ismeretlen összetételű dizájnerek rabja. Geri a lehető legintimebb közelségbe engedi a filmeseket, akiknek a munkáján keresztül átélhetjük a leszokással már többször próbálkozó, a film végén is épp rehabra készülő srác vesszőfutását. A függőséget egyébként helyesen egy gyógyítandó betegségként definiáló, illetve ezt az álláspontot tükröző film nem csak a szerhasználathoz vezető útról, de a már nyakig benne lévőket övező környezetről, annak segítő, vagy épp visszahúzó aspektusairól is beszél.