Szvetlana Alekszijevics: Nők a tűzvonalban
2017.03.03.

Égbolt, felszántott föld, mocsár, vörös szín, vér, elektromosság. És még mennyi minden, amitől féltek, irtóztak a nők a háború után. Vaskos könyvbe gyűjtötte Szvetlana Alekszijevics a frontot megjárt nők vallomásait. V. GILBERT EDIT KRITIKÁJA.

A magyar olvasó számára bizonyára az Asszony a frontonnal asszociálódik a cím, a téma, s óhatatlanul keresi a párhuzamokat: tesz fel kérdéseket e műnek a másik, a magyar horizontjából. A két könyvet már az eredeti címek fordításai is egymásra vetítik. Mind az oroszban, mind az angolban az asszony(nő)/egy asszony  a háborúban verzió szerepel Polcz Alaine önéletrajzi regénye előtt. A most tárgyalt Alekszijevics-kötet címe (amely eredetileg, oroszul, tükörfordításban így szól: a háborúnak nem női arca van/ nem női az arca) hivatalos fordítása Földeák Iván által pedig Nők a tűzvonalban. (A szerző másik, általam e portálon szemrevételezett műve, a magyarul Elhordott múltjaink eredetileg Время секонд хэнд volt oroszul, fordította Iván Ildikó.) S hogy milyen is ez a nem női idő, azaz a háború a nő számára, akitől – a szerző demonstratív címadásában – idegen a közeg?  Szinte mindent, s mindennek az ellenkezőjét is olvashatunk itt az oximoronszerű viszonyrendszerről. A nők kegyetlenkedéseinek részleteit nem, de a bátorság példáit igen, s a bosszúvágyat ugyancsak plasztikusan érzékelteti a könyv a németek iránt, akik pusztítani jöttek az oroszok földjére. „Bosszút akarok állni. Meg akarok fizetni apám haláláért. Gyilkolni akartam… Lőni…” (182) „Leveleket írtam, kértem, könyörögtem, hogy sorozzanak be. Arra neveltek, hogy nélkülünk semmi sem történhet országunkban. Hogy szeressük. Hogy büszkék legyünk rá. S ha kitört a háború, kötelességünk segíteni. Nővérek kellenek, tehát nővérnek kell menned. Szükség van légvédelmi tüzérekre, akkor oda kell jelentkezned.” (304)

Sok mindent megérthetünk ebből a gyűjteményből. Megdöbbenésüket azon, hogy milyen civilizált, takaros körülmények között élnek otthon Németország lakói a háború alatt, előtt. „Kávéillat… Kétszersült. Fehér lepedők. Tiszta törülközők. Vécépapír.” (448) Ezt találják elképedve az ellenséget hazájukig visszakergető („Felírtam a Reichstag falára: ’Én, Szofja Kuncevics eljöttem ide, hogy megöljem a háborút.’”, 303) nők is Berlinben. Miért kellett hát megrohanniuk minket a németeknek, kérdezik, hogy tőlünk azt a keveset is elvegyék, amink volt? Hisz jómódban éltek enélkül is. Ez az indulat, elkeseredés, értetlenség és végtelen disszonancia volt az oka a „luxuscikkek” elorozásának. Most felőlük látunk rá a nálunk is jól ismert motívumra: a szovjet katonák elementáris érdeklődésére a németek és szövetségeseik tárgyai, eszközei, órái, ékszerei iránt, hogy ezzel bosszulják meg és kárpótolják az övéiket.

Talán nemcsak rám hat az újdonság erejével, hogy ezek a nők szinte kivétel nélkül maguk jelentkeztek – sokszor csalással, hazugsággal, szüleik és a besorozók akarata ellenére, magukat idősebbnek kiadva – a frontra. „– Az ellenséget meg kell verni. – Nélkületek is megverik. Győzködtem, hogy magas vagyok, senki nem gondolja, hogy csak tizenhat, feltétlenül többnek látszom.” (305) Hazafias hevületük nem ismert határt. Meg akarták védeni országukat, pótolni kiesett bajtársaikat, vagy férjükkel, fivérükkel lenni, amíg lehet. E könyv írója is igyekszik megérteni, amit már Puskinnak sem sikerült kideríteni a korabeli nőkről, konkrétan „Nagyezsda Durova […] szemrevaló lovastiszt leányzóról”, aki Napóleon ellen indult harcba: „Mi késztette erre? Titkolt szívbéli csalódások? Lázongó fantáziája? Vele született, zabolátlan természete? A szerelem?” (74)

Egy 20. századi helyzetkép: „Hajnalban bepelenkáztam, kását tettem elé, s négy órától már repültünk. Estére értem haza, vagy evett, vagy sem, nem tudom, de a kását szétkente magán. Már nem is sírt, csak nézett rám. Nagy szemekkel, akár a férjem…” (85) „Én is szedegettem össze a megégett maradványokat… A két kezemmel szedegettem össze a barátnőm családját… A kis csontokat a hamu között, volt, ahol maradt egy ruhafoszlány, ha csak kis foszlány is, próbáltuk kideríteni, kié. […] Ezután bárhová is küldtek, nem féltem. A gyerekem kicsi volt, már három hónapos korában elvittem a bevetésre.” (101) „Nem haboztam… A szakmámra szüksége volt a frontnak. Egy percig sem töprengtem, nem volt bennem kétely.” (A szomszédasszonya viszont, akit a megszólaló a kisebbséghez sorol: „’Szeretem az életet. Szeretném bepúderozni, kifesteni magam, én nem akarok meghalni.’” (103)) 

S az erős nők helyt is álltak, például elsősegélynyújtóként. „Soha nem vártam meg a roham végét, már ütközet közben kikúsztam, s felszedtem a sebesülteket. Ha repesz sebezte meg, és csak egy-két órával később kúszok oda, akkor már nincs mit tenni, elvérzik.” (302) Gyógyították, megmenekítették gyakran a németet is, akár saját fehérneműjüket letépve s kötözőszerül használva. Volt, aki minden női tulajdonságot és kelléket zárójelbe tett a háború idejére. Mások ellenkezőleg: ha csak lehetett, szépítkeztek, hosszadalmas, aprólékos munkával készítettek el egy apró díszt, amikor alkalmuk volt, csodáltak virágot, gyümölcsöst – míg mások nem engedték meg maguknak ezt, nehogy elgyengüljenek. Amazok pedig enélkül lettek volna képtelenek átvészelni a háborút. S ugyanez történt a szerelemmel: esélyt sem adtak neki, vagy éppen fordítva: ez tartotta bennük a lelket. Ami viszont egybehangzó: a háború után elfordulnak tőlük a férfiak: túl sokat láttak, tudnak s éltek meg velük ebből az abszolút maszkulin világból. A békébe érkező férfi nem akar a közelében női tanút a feldolgozhatatlanról. „Nem ismertem magamra a tükörben. Hiszen négy éven át nadrágban jártunk. Kinek mondhattam volna el, hogy sebesült vagyok, háborús sérült. Próbáld meg, ki vesz fel dolgozni, ki vesz feleségül? Hallgattunk, mint a halak.” (188) Míg tartott a szörnyűség, óvták, féltették s nagy becsben tartották őket. De csak addig… „Meg kellett tanulni finomnak lenni. […] Oly szokatlan volt, ha átöleltek. Megszoktam, hogy én feleljek magamért. A fronton a férfiak egymás közt vadul szitkozódtak. Ahhoz szoktam.” (371) „’Egy normális asszony elment volna a háborúba? Hogy megtanuljon lőni? Ezért nem tudsz normális gyereket szülni.’”(…) „Kölniillata van, neked meg csizma- és kapcaszagod.” (358) Kínálkozik a párhuzam a hadifogságból hazatérők diszkriminációjával, elhurcolásával, száműzésével – immár saját országuk mély bugyraiba. Őket árulással, kémkedéssel gyanúsították – különben hogy úszhatták volna meg élve? –, a nőket pedig kurválkodással. S főleg az itthon maradt nők. „A férfiak hallgattak, hanem a nők… Ezt kiabálták felénk: ’Tudjuk, mit műveltetek ott! Elcsavartátok a p…tokkal a fiatalok fejét. A mi férjeinkét!’” (371) Azokat pedig, akik nem kapnak hivatalos halálhírt a harctéren eltűnt apáról, így kezelte a közbeszéd s az állam ugyancsak: „… nektek semmilyen segély nem jár. Lehet, hogy jólétben éldegél egy német frauval. A nép ellensége.” (45)  

A magyar önéletrajzi regénynek a nemi erőszak áll a középpontjában. Erről itt a rengeteg oldalon is kevés szó esik. Elvétve találjuk nyomait a nemi aktusnak és a nemi bántalmazásnak. A szovjet katonák három napig nem hivatalosan tombolhattak a megszállt területen, s mikor a vérző német lányok sírva jelentkeztek az erőszakolók parancsnokainál, azok készek lettek volna agyonlövetni beosztottaikat – ha a német lányok nem sajnálják meg őket, nem akarván több vért. Egy német katona magzatát hordozó orosz nő öngyilkos lesz, mert nem akarja hazavinni a fritz magzatot.

Beszédesek a vakfoltok. A biológiai sajátosságokról esik ugyan szó: „Eltelt fél év… A túlterheltségtől már nem voltunk nők… Elmaradt a… Felborult a biológiai ciklusunk… Érti? Rettenetes! Még rágondolni is, hogy már többé nem leszel nő!” (306) A menstruációs vér szégyene is megjelenik az elbeszélésekben; ahol természetes vizet találtak, futottak megfürödni benne, még ha veszélyes is volt: „A szégyenérzet rosszabb volt a halálnál. Néhány lány a vízben halt meg…” (308) A nők kegyetlensége viszont nem téma – sem a saját tett, sem a másé. Elvétve olvasunk ilyenről, ahogy a saját katonáikkal kényszerűen vállalt együtthálás emlékei is ritkák: „Mit tehettem volna? Köröttem csupa férfi, jobb, ha eggyel vagy, mintha mindenkitől tartasz. […] A harc után mindenki rád vadászik… […] Na és a férfiaknak sem könnyű, négy év nő nélkül… A mi hadseregünkben nem volt bordély, s tablettát sem osztottak, semmilyent. […] Éjszaka arra ébredtem, hogy csapkodok, hol az egyiket vágom képen, hol karját lököm el a másiknak.”(355) „Persze, hogy emlékszem megerőszakolt német nőre. Meztelenül feküdt, gránátot dugtak a lába közé… Most már szégyellem, de akkor nem éreztem szégyent.” (446)

A háború női történeteire hat az idő és az elvárásrendszer. Az elfogadott kódok, a másodlagos ismeretek, a mítoszok gyakran a férfiaktól, konkrétan a férjtől erednek, aki gyakran felkészíti nejét, mint mondjon a riporternek. A betanítás tartalma egybeesik az ország magáról terjesztett képével. A hősiesség s a hadtörténet narratíváját illik előadnia az egykori női katonának is, ha kérdezik. „Úgy meséld, ahogy tanítottalak. Könnyek és olyan nőies badarság nélkül, hogy szerettél volna szép lenni, sírtál, amikor a copfodat levágták.” (24) Ez a férj egész éjszaka „studíroztatta” nejével a Nagy Honvédő Háború történetét, s így is aggódott, hogy képes lesz reggelre elfelejteni a lényeget. A megkeresett nők is néha zokon veszik Alekszijevicstől, hogy nem a steril ideált, hanem a naturális, fiziológiai, hétköznapi történéseket keresi. Az „alantasat”, ahogy ők nevezik.  Ám az sem ritka, amivel a szerzőt ellátják útjára bocsátva a szibériai pirog mellé: „S kapok még egy hosszú névsort címekkel és telefonokkal. ’Mind örülni fognak neked. Várnak. Megmagyarázom: szörnyű az emlékezés, de még szörnyűbb, ha nem emlékezel.’” (192)

Ismerős, nehéz tanulság.

Szó esik azért a szerelemről. Az elfojtásáról is: „Azon voltam, hogy a háború alatt ne gondoljak a szerelemre és a gyermekkoromra. A halálra se…” (332) És: „A kórházban a hajam teljesen megnőtt, már hosszú copfba fontam, kiteltem, ők pedig… Istenem, milyen mulatságos! Mindketten belém szerettek... Egy csapásra! Az egész háborút végigcsináltuk, semmi ilyen nem volt, s itt egyszerre mind a ketten: a századparancsnok és a szakaszvezető is megkérte a kezemet.” (249) És a hála megnyilvánulása később, már békeidőben: „Azt mondta, ez a mosoly hozta vissza az életbe, onnan, ahogy mondják, a túlvilágról… Egy nő mosolya…” (354) „Úgy emlékszem a háborúra, mint életem legszebb időszakára, akkor boldog voltam...” (357) „Mindenki tudta, hogy most szeress, mert egy perc múlva vagy te, vagy az az ember már lehet, hogy nem lesz. […] Néhány év alatt teljes életet éltünk végig.” (364)

Az emberszeretet és az iszony tapasztalata, a mélységes részvét és az eltompulás mind velejárói ennek a rendkívüli létállapotnak. Annak, amikor a katonanő harapdálja a kezét az égő falu miatt (sebe mindmáig látszik). Annak, amikor végtelenül hálás, hogy nem árulja el a falu lakossága, amely látta, hogy partizánokkal tart kapcsolatot. A kihallgatások rémülete is beléjük ég, a kínzások ellen kifejleszteni kényszerült önhipnotikus magatartásé: a cellába visszaérve érezték a fájdalmat, addig tartották magát. 

Az előtörő sírás, az írás elfelejtése, a rémálmok, a dadogás betörése az elkövetkező évtizedekbe: az elbeszélhetetlen múlt kísértése. „A szó bennakad. Hát megértheti ezt, aki nem volt ott? S hogyan meséljem el? Milyen arccal?” (476) Szvetlana Alekszijevics nehezen leküzdhető könyvének érdeme, hogy rögzíti a dadogást, előhívja és felsorolja asszonyok százainak emlékeit, emléket állít lényüknek, sorsuknak, kirajzolja az arcukat szavaikon át. Lejegyzi a dadogásból kihallatszó történeteket, kitapintja a nyomokat, állapotokat, érzelmeket. Akármilyen embert próbáló is neki, nekik, nekünk: nem hagyta, hogy a sírba vigyék magukkal ezek a nők életük, közös életünk meghatározó történéseit a rettenet idejéből.

Író:  Szvetlana Alekszijevics
Cím:  Nők a tűzvonalban
Fordító:  Földeák Iván
Kiadó:  Helikon
Kiadás éve:  2016
Oldalszám:  478 oldal
Ár:  3999 Ft