A Placebo Budapesten
2016.11.13.

Sok minden elronthatta volna a londoni banda húszéves születésnapi buliját. Például az, hogy meg sem érik a kerek évfordulót. Tavaly év elején zuhant ugyanis a rajongókra a hír, hogy otthagyja a csapatot a dobos, Steve Forrest. Jött viszont helyette egy laza konferanszié. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Jó, a Placebo nem a Led Zeppelin, és Steve Forrest nem Bonham, hogy nélküle ne lehessen folytatni, ám mégsem az a zenész, akit kézlegyintéssel el lehetne intézni. Mert bár ő volt a harmadik ezen a poszton (a frontember/gitáros Brian Molko és a basszer/gitáros/billentyűs Stefan Olsdal jelenléte megkérdőjelezhetetlen), Forrest mégis jóval több feszességet, vitalitást, kreativitást hozott a csapatba, hallgassuk csak meg ilyen füllel a Battle for the Sun című dalt. (Talán nem véletlen, hogy a korábbi album címét is adó sláger sem a húsz évet összesítő dupla korongra nem fért rá, sem a buli repertoárján nem szerepelt.) A vele rögzített utolsó két albumon a Placebo a legjobb formáját futotta, ezért is ért minden rajongót váratlanul a kilépés ténye. Sokan már a csapat végéről beszéltek az eset kapcsán, a sűrűn tetovált, karizmatikus zenész ugyanis hamar beilleszkedett, és a Placebo erősségévé vált. A hivatalos indok szerint Forrest a továbbiakban a saját karrierjére kíván koncentrálni, de a gyors távozás és a sértettség (a már említett dupla korong sokoldalas füzetecskéjének egyetlen elmosódott fényképén sem szerepel legalább pacaként, miközben a korábbi dobos, Steve Hewitt ott van) azt jelzi, több is állhatott a háttérben.


Azért meséltem ezt el ilyen hosszan, mert azzal az aggodalommal várhattuk a pesti koncertet, hogy a Placebo béna kacsaként érkezik a saját szülinapi zsúrjára. Az aggodalmakat persze tompította a tény, hogy a fiúk viszonylag hamar megtalálták Matt Lunnt, és az új daluk, a Jesus’s Son is kimondottan jól sikerült darab, vagyis egyelőre nem látszott semmiféle porszem a gépezetben. És a bő kétórás koncert után is csak annyit mondhatunk: bár sikerült pótolni Forrestet, valahogy mégis hiányzott. Színesebb, szagosabb, lüktetőbb volt tőle a Placebo, most meg csak pontos, ami nem hátrány, de néha jobban tudunk örülni a markánsabb jelenlétnek, mint a steril hangzásnak.

De előttük még átvészeltük a Walesből érkezett előzenekart. A The Joy Formidable a lejátszóban valahogy sokszínűbbnek tűnt, mint amilyen darálás lett belőle élőben. (Ezzel kapcsolatban van egy teóriám: nem lehet véletlen, hogy az előzenekarok többnyire életlen kávédarálóként szólnak a színpadon, mert így a felvezetés után megkönnyebbülten hallgatjuk a nagyobbik testvér profibbnak hangzó produkcióját.) Talán csak Rhiannon "Ritzy" Bryan kislányos hangja maradt meg a lelkes darálásból, meg hogy egyszer jó lenne őket rendesen is meghallgatni. S talán nekik is több járna, mint a félház negyede, némi unott érdeklődés. A Placebo ennél jobban járt anno, a Depeche Mode előzenekaraként a Puskás Ferenc Stadionban. És persze megemlékeztünk Leonard Cohenről is, aki épp itt, az Arénában adta az utóbbi évek egyik legemlékezetesebb magyarországi koncertjét, 2009-ben. (A koncert előtti vetítésen túl Molko is elbúcsúzott tőle a színpadon). Szép gesztus volt, nem titkoljuk, meg is hatódtunk tőle.

A kezdet rendhagyó: az Every You, Every Me videoklipjét nézzük végig az androgün és festett Molkóval, hiszen ez volt a zenekar első átütő slágere, ez tette őket világhírűvé. Végig is nézzük az első perctől az utolsóig, át is fut a fejünkön, hogy talán a jövőben ez lesz a fapados koncert, közösen végignézzük a klipeket, a zenekar tagjai néha integetnek a színpadról és kész, mehetünk is haza. Szerencsére itt és most nem ez történik, a Pure Morninggal belecsapnak végül a buliba és a lendület ki is tart a Too Many Friendsig, nem is csoda, nagyon jól összerakták a felvezető blokkot. Volt benne minden: új dal és régi, fricska és érzelem, profizmus és irónia.

A húszéves ünnepi buli (nem a megalakulástól számítják, hiszen az ’92-ben volt, hanem a debütalbum, a Placebo megjelenésétől) nem akármilyen ajándékot tartogatott: a konferansziéként vagy akár standuposként is helytálló Molkóval. Legutóbbi pesti koncertjüket (és a szigeti fellépéseiket is) szinte robotokként tolták végig, a frontember úgy a hetedik dal után mondott valami szépségkirálynősen felejthetőt, s máris tolták tovább, szűk másfél órát a világ leggyorsabb roadjaival, akik adták a kezük alá a különféle hangszereket. Most viszont Molko nem kevés humorral iktatott be egy-két közjátékot. Cipőt cserélt, mert az aznap, egy pesti boltban vásárolt lábbeli igencsak feltörte a lábát, aztán a torkát gyógyítgatta, s közben beszélt, beszélt, viccelődött (egy-egy poént többször is elsütve), és végül olyan közvetlen kapcsolatba került velünk az eddig jobbára a gitárja mögé bújt Molko, hogy már arról is biztosítania kellett minket, hogy nem a túlzott alkoholfogyasztás miatt lett ilyen csevegős. Azt is kinyomozta, hogy immár kilencedjére lépnek fel nálunk, de természetesen tizedszerre is eljönnek, ha mi is eljövünk. Ez a túlpörgés a dalok előadásába, a gesztusokba is átszivárgott, a zárkózott Molko aznap este nagyon át akarta adni nekünk a súlyos következményekkel járó Placebo-hatást, nem törődve semmi mással: a Without You I’m Nothingban David Bowie-ra, a Soulmate kapcsán Cohanre emlékeztünk, de szenvedett, tépelődött, viaskodott a színpadon. És ez akkor is emlékezetes marad, ha a melankolikus résszel (így nevezte a lélek sötétebb bugyraiba bepillantó blokkot) kicsit leült a koncert, de a For What It’s Worth-szel már egészen más fordulatszámra kapcsoltak és a Bitter Endig már nem is adták alább.

Az Infra-red megenged némi aktuálpolitikai fricskát is: "Someone call the ambulance / there's gonna be an accident" alatt egy cigis dobozt látunk a háttérben, amelyre Trump arcvonásait montírozták rá: „Súlyos hatással jár önre és környezetére” felirattal. Azért pedig külön hála jár, hogy a második ráadás teljes egészében a Running Up That Hill című számé. Ennél jobb nem is történhetett volna Kate Bush dalával. Meg velünk sem.

Mindent összevetve igen önfeledt születésnapi bulit hozott össze a Placebo, ahol egy ugyancsak önfeledt házigazda osztogatta a koktélokat, és elégedetten nézte, hogyan száll a fejünkbe a biztos kézzel kikevert mámor. Így a magunk részéről biztos ott leszünk a tizedik találkozón is.  

Helyszín:  Budapest Aréna,  Időpont:  2016. november 11.