Titokban persze mégis abban bíznak, hogy otthon majd nem tudunk aludni az élménytől, és addig-addig dolgozik bennünk, amíg el nem jutunk valamiféle tanulságig, horgolható alaptételig: nem szép dolog bántani az időseket, főleg ha az anyánkról van szó.

Tudom, most kissé igazságtalan vagyok, mert a Dardenne fivérek, Luc és Jean-Pierre Dardenne minimalista kisrealizmusa igenis lehet hatásos. Korábbi filmjük, a Két nap, egy éjszaka tényleg rám telepedett, alig tudtam szabadulni tőle, szinte követelte, hogy állást foglaljak a felvetett dilemmában (felvenni az év végi bónuszt, vagy lemondani róla és így megmenteni a kolléga munkahelyét), és épp emiatt tartottam a 2014-es év egyik legjobb alkotásának. Főként errefelé, „káeurópában” lehetett ez fontos alkotás, ahol a szolidaritás nem jelent túl sokat, fellobbanó szeszély csupán, folyosói vélemény, amit hivatalosan senki sem vállal fel, nemhogy egy szavazáson mellé tegye a voksát. Itt vagy forradalom van, vagy mély kussolás. Dardenne-ék pedig úgy beszéltek erről, hogy nem lett belőle tanmese, csak egy szikár és tanulságos gondolatkísérlet.

Nem járunk ilyen jól az új film, Az ismeretlen lány kapcsán. Pedig ez is minimalista, ez sem törekszik varázslatra, egyszerűen beköltözik a fiatal háziorvos külvárosi rendelőjébe, és egy égési sérülés meg egy hörghurut között elmeséli a történetét. Ami kicsit most is rendhagyó, ám annyira mégsem, hogy ne legyen teljesen átélhető és lefordítható. Jenny épp a nála gyakornokoskodó Julient oktatja érzelemmentességre, és arra, hogy senkit ne fogadjon rendelési idő után, mert hullafáradtan épp a betegek ellen dolgozna: kialvatlanul nincs jó diagnózis. Majd demonstrálja is a dolgot, ám másnapra kiderül, hogy a fiatal lányt, aki előző este menedéket keresett volna a rendelőben, holtan találják pár méterrel arrébb. Ezzel Jenny egy csapásra bűn és bűnhődés útjára lép, feláldoz karriert és magánéletet, miközben magánnyomozásba kezd, hogy az ismeretlen lánynak legalább a nevét megtudja.

A rendező- és írópáros alkotása még a Két nap, egy éjszakánál is puritánabb mozi, és ez a sallangmentesség, szinte szenvtelen elbeszélésmód most a visszájára fordul. Ugyanis míg Marion Cotillard sebezhető fiatal nője (aki nem csupán az állásáért, de a még élhető életükért küzdött) hamar maga mellé tudta állítani a nézőt, addig Adele Haenel fiatal orvosnője szinte biorobotként viselkedik, akibe túl sok lelkiismeret furdalást programoztak. Talán a túl éles váltás – egyik nap még profi, karrierjét egyengető orvos, másnap már érzelemdús védőszent – teszi, hogy kissé gyanakvóan figyeljük a jellembeli hátraarcot. Az pedig már a mi amerikai filmeken nevelt nagy szívünket is csak hümmögésre készteti, amikor Jenny maga gondoskodik arról, hogy az ismeretlen lány méltó sírhelyet kapjon a temetőben (ne a szegények parcellájában maradjon), majd tíz évre meg is váltja a helyet. 

Talán az a baj, hogy Dardenne-ék túl jó véleménnyel vannak az emberről. Bár a korábbi filmben Sandra állását megmenti a szavazás (hat-hat szavazatot kap a bónusz és a szolidaritás), ő mégis elmegy, mert nem akarja, hogy miatta egy másik, ráadásul rá szavazó kollégát tessékeljenek ki. Az ismeretlen lányban Jenny maga lesz az élő lelkiismeret, miközben a bűnösök is rendre megtörnek ennyi elszántság és kitartás láttán, és minden szinte giccsesen jóra fordul. Mintha a nagy realizmus mögött igazából egy tündérmese vagy egy hosszú óda bújna meg, amely az emberséget foglalja nem túl bravúros kecskerímekbe. Mert persze tévedhetünk egyszer, és emiatt meghalhat valaki, de a vezeklés talán mégsem úgy pottyan ki belőlünk, mint tyúkból a tojás. Mintha az emberi szerkezet kissé bonyolultabb lenne, körmönfontabban büntetné magát, és kacskaringósabban jutna el a megváltásig. Legalábbis Dosztojevszkij még így tudta.

De rendben, fogadjuk el, hogy a mai világ jobban kedvez az egyszerűbb történeteknek, a morális gyorstalpalóknak. Ám épp ennek köszönhetően maradnak roppant sterilek a figurák. A múltjával küzdő Julien, aki az utolsó pillanatban adná fel az orvosi pályát, mert a gyerekkori traumája mégiscsak erősebb, mint a magára erőltetett elhivatottság. (Juszt sem áruljuk el, hogy mi lesz a lelki konfliktus megoldása.) A nővér, aki hátat fordított a húgának, mert féltékeny volt rá a szépsége miatt. A családjához végül visszatérő apa, aki szintén mindent elkövet, hogy megbüntesse önmagát szörnyű vétke miatt. 

Nem, azt semmiképpen sem mondanám, hogy Az ismeretlen lány rossz film lenne, csak túl keveset bíz ránk. Dürrenmatt sokszor idézett mondatára gondolok: egy történetet akkor gondolunk végig következetesen, ha lehetőségei közül a legrosszabb következik be. És Dardenne-ék éppen ezt a következetes végiggondolást veszik el tőlünk azzal, hogy túlzottan lekerekítik a történetüket, hogy egyetlen szereplőjüket sem engedik el a személyre szabott megváltás nélkül. Mindenki megkapja a maga jutalmát, még ha tévedett is. Mintha az élet bűnei kézrátétellel is gyógyíthatóak lennének. Mintha mindig lenne mellettünk valaki, aki a döntés órájában megfogja a kezünket, s ha kicsit erőszakosan is, de a Jó felé terelne. Máshol, más galaxisban ehhez még legalább egy lézerkardot is kapnánk.

Miközben esztétikai érzékünk örül a minimalizmusnak (senki sem tud ilyen szikáran elkezdeni és befejezni egy filmet, mint ők), épp a felébresztett realitásunk tiltakozik legélesebben a mesébe illő megoldásokon. Nem ilyen ideális világban nőttünk fel, bár kétségtelen, hogy efelé törekednénk, csúszva, mászva, megkínlódva minden méterért. De valahogy jobban hiszek a pitiáner kisszerűségnek, mint a megváltható sírhelynek. Ha csak egy kicsivel is őszintébb akarok lenni magammal.