Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A SZANASZÉT SZERETÉS ÁRTALMAIRÓL

Bertolt Brecht – Molière: Don Juan / Pesti Színház
2016. nov. 8.
Nem egészen azt kapjuk, amit várunk a Pesti Színház Don Juan-bemutatóján: a nagy csábító látványos elkárhozás helyett egyszerűen kilép az életéből, lesétál a színpadról. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.
De ne szaladjunk ennyire előre, mert ennek a végnek alaposan megágyaz Kovács D. Dániel rendező az azt megelőző két rövidke órában. A világirodalom egyik legismertebb vándoralakjának, ha nem is teljesen egyedülálló, mindenesetre nem átlagos értelmezését adja, amikor a Don Juan életében és ágyában egymás sarkára hágó lányok és asszonyok kisebb-nagyobb tragédiáinak elősorolása helyett (majdnem) kétszemélyes társalgási drámát készít az alapanyagból. Ami persze már alapjáraton ebbe az irányba tendál: az érzékek helyett elsősorban az értelemre hat a Molière-t átíró Brecht, és a néhány éve Zsótér Sándor Maladype Színházban bemutatott Don Juanjához Brechtet fordító-átíró Ungár Júlia szikár, célratörő, aktuális és kristálytiszta alapszövege is, amit tovább áramvonalasítottak az alkotók (dramaturg: Bíró Bence). 
Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból
Mindvégig világosak a fókuszpontok, vagyis hogy ki és miért fontos ebben a történetben, és a rendező ezúttal nem engedi magának, hogy a kisujjában lévő látványszínházi effektek legyűrjék a téttel bíró mondanivalót. (Ha meg olykor mégis, akkor ezek a pillanatok többnyire a helyükön vannak, nem kizökkentenek, hanem aláhúznak, mint például a zárlatban a díszlet színeváltozása.) Talán nem is annyira maga Don Juan személye a lényeges, ő csupán egy monstre kísérlet cinikus levezetője és megfigyelője, aki az emberi erény természetéről, meg annak a határairól akar megtudni egyet s mást. Nem, ez így nem igaz: ő éli, tapasztalja, egész létezésével demonstrálja ezt a tudást, itt és most a mi orrunkat akarja beleütni újra és újra a saját libertinus életbölcsességébe, miszerint az erkölcsnek (és ez által az erkölcstelenségnek) nincsenek korlátai. 
Mert ez a Don Juan tényleg bárkit és bármit a magáévá tesz: nem kicsit nagyképű, mégis találó a kedvenc bon mot-ja, amivel a világhódító Nagy Sándorhoz hasonlítja magát. A maximalista Don Juan úgy értékeli, hogy példaképétől jelentős elmaradásban van, jól érzi, hogy szorítja az idő, így aztán minden percet és minden feléje nyújtott vagy éppen ellene küzdeni próbáló kezet megragad. Mindegy, hogy mi kerül a látóterébe, pompás erődítmény vagy lepukkant viskó, egyformán erővel veszi be. Az ellenállás csak felhevíti harci kedvét, mindenáron győznie kell. Hogy miért muszáj minden várat elfoglalni? Csak. Mert szembejött. Mert ott van. Mert nem tehet mást. Don Juan életében ezt a fajta eleve elrendeltséget, megkérdőjelezhetetlen alapállást transzparensen mutatja fel a rendezés. Az állandó skalpgyűjtés – ahogy ő mondja – életpályamodelljének szerves része.
Mindez Don Juan számára ugyanis munka, úgy értve, hogy ez, a csábítás az ő foglalkozása, létének egyetlen célja, értelme, szükségszerű végzete. Azonban nincs az a még oly nagy rajongással gyakorolt munka, amelyben idővel ne fáradna el a test: az előadás nyitó képétől fogva világos, hogy ez a Don Juan beteg. Betegségének faja nem meghatározható közelebbről, de tán nem is lényeges ez: ő a szerelem áldozata, vagy inkább a házasodásé. (Amúgy érdekes, hogy amikor a darabban házasságot mondanak, akkor a mai fül mit is ért ezen, ezt a fickót elnézve én egészen biztosan nem a papot, a gyűrűt, a boldogító igent, hanem praktikusan az elhálást magát, ahogy erre ő maga utal is több ízben, ahhoz meg ugye minek vesződni a házasság intézményével). 
Bach Kata, Hajduk Károly és Kerekes József
Puzsa Patrícia, Bach Kata, Hajduk Károly és Kerekes József
Don Juan vámpír, akinek fő baja a kényszerű és megfékezhetetlen „szanaszét szeretés”, ahogy azt szolgája, Sganarelle elég korán a fejéhez vágja. Ahogy írtam, azért hódít, mert hódítania kell: az elméje még csak-csak, a teste azonban már nem nagyon bírja a tempót, egy-egy kaland előtt vagy után hűséges Sganarelle-je szinte ölben hozza kimerült gazdáját. Szintén a hódítás munka jellegéből következik, hogy a rutin, az ismétlés, a bevett megoldások lélektelen megismétlése óhatatlanul felüti a fejét. Ez persze az elfogyasztott mennyiségből következik: ó, hányszor hallhatta már az erényes, házasodás előtt álló lánykák erőtlen tiltakozását, egy/az elképzelt erény nevében ismételgetett nem-jét, és hányszor tudta leszerelni az ellenkezést ugyanazokkal a mondatokkal, mozdulatokkal, tekintettel. Az előadásban így aztán rendre befejezi mások mondatait Don Juan, ami a mindentudás bölcs álarcával is felruházza őt: igen, gyermekem, pontosan tudom, mit mondanak rólam az erkölcscsőszök, de előtte azért hajtsd fel a szoknyádat! 
Az erkölcs őreinek szintén korlátos a szótára: bárki, aki meg akarja – többnyire szóval, nem tettel – fékezni Don Juant, felfelé mutogat, és egyfolytában az égre hivatkozik, nem csoda, hogy a hódító idővel csak legyint rájuk. A látókörébe kerülők mániákusan ismételgetik, hogy egyszer csak szétzúzza, megbosszulja, eltörli a föld színéről az ég, és végig várjuk, hogy jöjjön – ez már Don Juan szavajárása – „az ég cunamija”, amihez egyébként Horváth Jenny csontvázszerű, méretes, az előadás során tovább amortizálódó hajóroncsdíszletében a lehető legjobb helyen járunk, valahol egy kikötői mólón, ott, ahol a part szakad. De vajon van-e az égnek, mint a hatalom, az egyedüli és végső erő forrásának ma tétje, súlya, jelentése? Amikor egy ponton közvetlenül minket, nézőket buzdítottak egy viszonylag bőkezűen dotált kiadós istenkáromlásra, a bemutatón zavart csend volt a válasz, amit lehet úgy értelmezni, hogy hű de félünk az ég haragjától, de valójában persze csak arról van szó, hogy ennyi ember előtt senki nem csinál hülyét magából. A kör ezzel be is zárul, máris itt vagyunk a szemforgató, üres moralizálásnál, tessék, Don Juannak igaza van. 
Hegedűs D. Géza és Hajduk Károly
Hegedűs D. Géza és Hajduk Károly. Fotók: Dömölky Dániel. A képek forrása: Vígszínház
Hajduk Károly másodszor játssza el Don Juant: majdnem napra pontosan tíz éve mutatták be a Katona József Színház nagyszínpadán Bodó Viktor széttartó rendezésében A nagy Sganarelle és Tsa. című előadást, ahol Hajduk egy háztetőn – Koltai Tamás szavaival – „könyörtelen közömbösséggel, puhán és nyeglén, hangtalanul és lábujjhegyen” járta az útját. Most sem a tankönyvi sármőrt hozza: színpadi létezésében van valami unott cinizmus, amiből csak állatias érzékenysége képes kirántani egy-egy pillanatra. Don Juanjának nem kell látnia a vágy tárgyát, a levegő változásából érzi, hogy zsákmány van kilátásban, ilyenkor reflexből támadó állásba helyezkedik. A minden mindegy filozófiája hatja át az alakítást, annak a kétségbeesett tudásnak a birtoklása, hogy aminek meg kell történnie, az úgyis meg fog történni, kár annyit sápítozni az elkerülhetetlen miatt. Szavainak, tekintetének hipnotikus ereje van, kislánytól vénemberig bárkit könnyen rávesz bármire. 
Inkább bicskanyitogató, mint szellemes, ahogy a rövidke időre a környezetébe kerülő epizodistákkal (el)bánik. Feleségén, Donna Elvirán (Bata Éva) gyakorlatilag átnéz, minden szava merő gúny, a nő joggal dühös vádlóból végül megtört áldozattá válik, de egyik stratégiája sem érhet célt. Az asszony két, Don Juan felé kivont karddal közelítő bátyjával is könnyűszerrel elbánik: a darabos Don Alonso (Hegymegi Máté) vérszagra jön, az enyhén feminin Don Carlosszal (Varju Kálmán) viszont meghökkentő dolog történik, ami pompásan demonstrálja a hódító hatalmának határtalanságát. Don Juan apja (Lukács Sándor) időnként elmantrázza fiának intelmeit, amelyekről maga is tudja, hogy tökéletesen hatástalanok, majd eltűnik, ahogy jött. A kifizetetlen számlákkal házaló Dimanche úr (Tahi Tóth László) rövid betétben mutatja, milyen sors vár a Don Juannal üzletelőkre. A lánykatalógusban két lap alji jegyzet jut a naiv butácska Charlotte-nak (Bach Kata) és a saját képzelt előjogainak cicaharccal érvényt szerezni akaró Mathurine-nek (Puzsa Patrícia).
Az előadás legizgalmasabb alakja Sganarelle, a mindentudó és mindent látó szolga, aki Hegedűs D. Géza alakításában egyszerre lesz Don Juan tükörképe és ellentéte. Folyton szörnyülködik és sopánkodik, hogy senki nem tesz semmit a rémes alak ellen, ám amikor lehetősége nyílik rá, gondolkodás nélkül bújik bele ura ezek szerint mégsem olyan taszító bőrébe. Az örök szolga praktikus túlélési vágya vezérli, meg a gazdájától ellesett carpe diem filozófiája: ha elé penderül két szolgálatkész, formás lányka, miért is tiltakozna egy kis játék ellen? Izgalmas színpadi képlet lesz itt úr és szolga se vele, se nélküle viszonya: Sganarelle az egyetlen, aki kimondatlan egyezségük értelmében nyíltan kritizálhatja Don Juant, persze csak az előre felállított korlátokon belül. Azt hiszem, a szolgát őszintén megbotránkoztatja ura életvitele, de ebbe a csöppnyinél tán több irigység is szorul. 
A rendezés nem csak a ruhacserés jelenetben játszik el a gondolattal, hogy a két férfi egyazon személyiségnek a két oldala, és ezt viszi tovább az utolsó percekben színre lépő kőszobor (Seress Zoltán inkább földöntúli nyugalmat sugárzó, mint félelmetes) inverz Don Juan-jelenése is. Az alakmások szorosan összetartoznak, egymást tartják életben, egyik nélkül sem létezhet a másik. Sganarelle kétségbeesett búcsúkiáltása ott marad a levegőben. 
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek