Iván, a rettenet / Radnóti Színház
2016.11.07.

Él az orosz irodalmi köztudatban egy szállóigeszerű mondás Az ész bajjal jár című 19. századi klasszikus komédia szerzőjéről: „Gribojedov az orosz Shakespeare”. Andrzej Wajda egy régi filmjében ebből fordított poén lett: „Tehát Shakespeare az angol Gribojedov”. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

Nem értettem, így nem is élveztem az előadás kezdését. Az első-második pillanat hatásos szikrázását, a később is sokat piszkált színpadi kapcsolótábla rövidzárlatát és a sötétséget mint verbális és képi mottót, azt persze igen. De nem értettem, hogy az időgéppel kísérletező, némiképp málé és búval bélelt feltaláló (az – egyedüli kivételként – mindvégig a toporgó, fejlehajtó értelmiségi aggodalom, szakmai szorongás és személyes tanácstalanság érzékeltetésére hivatott Rusznák András) miért nem érti hosszasan: a magát érthetőnek hazudó félelmetes értelmetlenen, a korbeli „valóságon” nincs mit nem érteni. A káosz négyzetre emelve már maga a rend. Ráció és irracionalitás összekeveredésének abszurd ténye, rengeteg tapasztalattal a hátunk mögött, végül is könnyűszerrel érthető, viszont kikezdeni (vagy kikezdeni vele) majdnem lehetetlen. 

A sűrű „Nem értem!” ugyan azért hagyja el a jövő, azaz inkább a múlt mérnökének ajkát, mert házilag bütykölt szerkentyűje (úgymond a megoldás küszöbén, „centire a fényévektől”) nem akarja beteljesíteni időutaztató álmait, ám azokra a szovjet-birodalmi viszonyokra is vonatkoztatható, amelyek közepette, egy szőnyegekkel határolt parányi társbérlet-lyukban Szergej Tyimofejev munkálkodik. A masináját ketyegtető, sípoltató, nyomkorászó fiatal tudósnak természetesen nehéz a dolga, nehezebb, mint a miénk, nézőké. Őt csupán megírta Mihail Afanaszjevics Bulgakov, mi viszont általában olvastuk is Bulgakovot, vagy hallottunk róla, hallottunk harangozni korkritikai gondolatairól, tragikus sorsáról. Az itt ugyancsak megidézett A Mester és Margarita című időszabdaló regényéről szinte biztosan.

De nem, ezt a Tyimofejevet nem Bulgakov írta: az Iván, a Rettentőt Vecsei H. Miklós írta át Iván, a rettenetté, a „társasházi science-fiction” műfajába helyezve. Vecsei a rendező ifj. Vidnyánszky Attilával kettesben, illetve a Színművészeti Egyetemről frissen kikelt színészcsapattal rövid egy-két esztendő leforgása alatt indokolt hírnévre és sikerre tett szert diákszínházi alapozású, komplex formavilágú, szókimondó-poénos szövegű, eklektikusan elszabadított „mindent bele” stílusú, fogaskerék-összjátékú társadalmi szatíráival (a Liliomfival és más adaptációival). A Radnóti Színház az eddigiek (Ódry Színpad, Budaörsi Latinovits Színház, Gyulai Várszínház) után eléggé váratlan helyszín az ifj. Vidnyánszky–Vecsei duó szívderítő színpadi üzelmeinek befogadására. A nemrég történt igazgatóváltás látványos megpecsételése: így, ilyen nyomatékkal, fordulattal kell letennie névjegyét az új vezetőnek és kiválasztottjainak. Most érkezőknek és régi hűségeseknek. Mégse ebből az első premierből jósoljuk meg sietve, milyen lesz a Kováts Adél-korszak, s ne tegyük zárójelbe a három évtizeden át tartó tegnapot, a továbbélő repertoárt, a Bálint András-korszakot. 

Molnár Áron, Petrik Andrea, Schneider Zoltán és László Zsolt
Molnár Áron, Petrik Andrea, Schneider Zoltán és László Zsolt
Mikor kezdtem érteni, mitől döglik a légy? Az első rész közepétől. Igazából a második részben. Ifj. Vidnyánszky rendezése ekkor fényben, hangban, mozgásban, effektus-halmozásban lefölözi, amit az első rész igazán nem lassú, csak lassabb órájában köpült. Az a sürgés-forgás, mit a kezdő negyedóra teltét követően láttunk, szinte állóképek, portrék, tablók egymásutánja mindössze a szünetet minutumok alatt feledtető többfolyosós, sok dimenziós, villogó varieté fölgyorsított filmjéhez képest. Szüretelnek a színészek is, akik kezdettől szépen teremtek és teremtettek: a Radnóti gárdája hagyta magát táncba vinni. Előbb a földszintes társasház liftépítésre kész, lakbért zsebbe perkáló lakosaiként, a félelmetes házmester kegyeibe sündörögve, utóbb egy félig történelminek tűnő, mégis inkább időtlenül modellszerű meg- és túlélési játszmában, a maradék önazonosságból is kivetkőzve, a megfoghatatlan hatalom markában.

Az átfazonírozott Bulgakovot igen jól leírhatnánk további képzavarokkal, paradoxonokkal, szóviccekkel, mert a szöveg, a rendezői vonalvezetés nem az elemzésben éli ki magát. Az összetett presszió érdekében jobbat-rosszabbat egyformán megenged magának, mivel a tempó, az attraktivitás, az ötletbőség és a színjátékos erő, valamint Pater Sparrow villogó villanykörtéktől is ragyogó, a szűkösségből már-már az Oktogonig tágított díszlete ezt megengedi. Az Iván, a rettenet lehetne Az ember tragédiája egyik ráadás színe, valahol a XII. és XIV. szín, a falanszter, az űr és a jégvidék tájékán. Sőt, talán tudatos törekvés Vidnyánszkyéktól, hogy az említettekre a társasházzal, a nagy orosz téllel, a megjelenített históriai űrrel, a megsemmisülés, az atomnyi egyén Semmi-érzetének színpadi poétikájával rájátszanak.

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Vecsei közvetítésével azonban nem Madách Imre a „társszerzője” Bulgakovnak, hanem Karinthy Frigyes (A bűvös szék; Az emberke tragédiája). Sőt, Karinthy barátja, Rejtő Jenő, aki a 20. század első fele magyar humortörténetében a négy-öt legnagyobb egyike volt preabszurd gegtömegével, a világvárosi nevetéskultúra kiaknázásával. A P. Howard nevű figura applikálása (fekete úr/feketesereg [angol cserediák] – Olasz Renátó e. h. euforikus megjelenítésében) az Ivánban ezt egyértelműen jelzi. A bulgakowardiából Bulgakov sem marad ki, Mihail B. Uglakov néven ismerünk rá, Gazsó György kószán mártíriumi kedélyű, narrátorilag is becélzott (mellékfoglalkozásként 16. századi pátriárka-) alakításában.

Vecsei Kinga Réta mozis, premier plánokra alkalmas, telibe világítható jelmezeit viselik az egyre pergőbb előadás-mozgókép egyként jó színművészei. Martin Márta (Uljana Djumálna házmesterné – a beszélő nevek magukért beszélnek, mondhatnánk Vecsei hangfekvésében), Schneider Zoltán (Spak Poljoska besúgó) szokott professzionizmusa „keretes” másodperceket is lehetővé tesz: kiállnak a szerepből, parodizálják a deklarálást, hogy annál jobban visszaállhassanak a figurába. Molnár Áron (Jakin Snittov filmrendező) ezúttal megint az alak túlhevítésében, buzgómócsingságában jeleskedik, Pál András (Miroszláv Kicsorszkij tolvaj) a farkasmosolyával, Sodró Eliza (Olga Nyaleszkaja logopédusz/cárné) annak sejtetésével, hány kis ész bomla össze itten már a szolgai látástól. Gyöngyösi Zoltán e. h. (Pjotr Puszta házmestertanonc/regös) és Figeczky Bence e. h. (Andrej Nyaleszki liftes/követ) nevét a színlap aljára írták, de a többnyire kettős alakításokat, kor-ütköztető játékokat követelő darabhoz sokat adnak hozzá derekasan; az utolsó sorig hallani, hogy ők is százhúszat verő szív.

A képek forrása: Radnóti Színház
A képek forrása: Radnóti Színház
Petrik Andrea és László Zsolt külön szám. Petrik ironizált primadonna-hisztériával, a zoológiai emberség mozgásképleteivel festi fel a legrikítóbb színeket Anaida Mihajlovna filmszínésznő szemet gyönyörködtető bájaira, hogy amikor eljön az ideje, a kacagtató és taszító túlzások alól kitűnjék egy csöndes, humánus, jóságos lélek. Úgy vonul vissza az álomból a valóba, hogy a valóság az álom. László Zsolt teljhatalmú fiók-despotából, házmesterből oly evidens-képtelenül vedlik át (részben tessék-lássék, „vegyük úgy” alapon) cárrá, rettenetből Rettegetté, mint aki már előbbi posztján is fél kissé, csak jól leplezi, hogy félelemből rettent. Didergető jelenet, amikor cárként kelletlenül beismeri gyilkos rémtetteit, „hm, igaz, ami igaz; és…?” Aszkéta, puritán, beszívott-horpadt orcájú álszentje az időgép által összezagyvált házmester- és cár-szerep dupla karikatúrája. Az előadás számos találó ellenjátékának egyike, hogy a véres kezű, ám a maga módján szoborszerű cárt olykor megsajnáljuk századokat előre lépő téblábolásában, viszont a néha még tisztességet is vétkező pitiáner házmestert sosem öröktől fogva működő basáskodó törpeségében.

Ifj. Vidnyánszky Attila rendezése, mely új közönségréteget csalogathat a Radnótiba, a tapsrendben nem teszi lehetővé az egyéni meghajlásokat. Csapatmunka folyt, a csapat együttesként fogadja, hogy a közönség ünnepli.