Magyarországi Bábszínházak 13. Találkozója, Kecskemét
2016.11.03.

Huszonkilencből öt előadásról szólok. Nem mintha másokról nem lenne érdemes írni, de ezek jelzik leginkább azokat a próbálkozásokat, amelyeket az ember és báb kapcsolatában manapság gyakran tapasztalhatunk. NÁNAY ISTVÁN ÍRÁSA.

Régebben kétévenként, mostanában évente gyűlnek össze a hazai bábosok Kecskeméten, töltik meg a játszóhelyeket, nézik egymás előadásait, együtt ebédelnek-vacsoráznak, hallgatják a szakmai beszélgetéseket. A botrányok elkerülik a családias hangulatú rendezvényt, igaz, az euforikus pillanatok is ritkák. Leginkább az éjszakába nyúló lazítások adnak alkalmat arra, hogy az együttesek kompániákba verődő tagjai szűkebb körben tényleges szakmai vitát folytassanak egy-egy előadásról vagy alakításról, netán dohogjanak azon, miért oly kevés a fiatal tervező, vagy miért tünedezik el a báb a bábszínpadokról. 

Ez utóbbi tendencia egyre feltűnőbb. E jelenség miatt szomorkodhatunk, de az is lehet, hogy újra kell gondolnunk a bábozás mibenlétét, a bábjátszás műfaji határainak érzékelhető kiszélesedését, illetve átjárhatóságát. Ehhez az analízishez időre és rálátásra van szükség, ez tehát nem e beszámoló tárgya. Inkább olyan produkciókról szeretnék írni, amelyek hangsúlyozottan és felvállaltan a bábot állítják a középpontba, ugyanakkor a bábozás lehetőségeinek határait is feszegetik.

Meggyőződésem, hogy a „bábtalanítás” egyik oka a nyeles asztali bábok, illetve az ehhez hasonló típusú bábuk mértéktelen és fantáziátlan használata. Ezzel a technikával ugyanis a báb csak igen korlátozott mozgásra képes, ugyanakkor az esetek többségében a bábú mellékessé válik a látható és színészként is megnyilvánuló mozgatóhoz képest, azaz ilyenkor nem a báb, hanem a színész játssza el a darabot. 

Persze, nem magával a technikával van ténylegesen baj, hiszen lehet ezzel jól is élni, miként teszi ezt a Kolibri Színház A medve, akit Vasárnapnak hívnak című előadásában. Axel Hacke regényét Gimesi Dóra és Nagy Orsolya írta színpadra, és Kuthy Ágnes rendezte. A szerepcserés történet – Axel nem éppen szelíden bánik a Vasárnap nevű mackójával, ám egyszer arra ébred, hogy egy játékboltban van, és egy medveapa épp őt veszi meg bocsának, akit történetesen Vasárnapnak hívnak – alapvetően az említett technikával készült, sőt, a kisfiú szüleit nem bábok, hanem a színészek színész mivoltukban alakítják. Óriási színes építőkockákból, különböző játékokból alakul ki a variálható kicsi tér (tervező: Mátravölgyi Ákos), amelyben mozog a négy színész (Alexics Rita, Fehér Dániel, Nizsai Dániel, Ruszina Szabolcs). De nem ők a hangsúlyosak, hanem az általuk hol közösen, hol egyénileg mozgatott bábok, amelyek mögött szinte láthatatlanná válnak. Zömmel a színpad síkján zajlik a játék, ugyanakkor vertikális irányban is szabadon tud mozogni a báb, így megteremtődik a játék realista síkja, de el is rugaszkodik ettől a realitástól. Letisztult, a báb és élő játék arányait pontosan kijelölő, a történetet érthetően, de nem didaktikusan kifejtő rendezésben az érzékenyen összehangolt együttes játék igazolja: nem feltétlenül az említett technika ludas egy forma kiüresedésében.

Torzonborz 2
Torzonborz 2
Ha egyfelől az asztali bábozás elburjánzása miatt borongok, másfelől öröm tölt el, amikor Schneider Jankó két rendezését nézem, hiszen ő – a műfaj kiváló művelőjeként – kesztyűs bábos előadásokat készített, egyet Debrecenben, egyet meg Pécsett. Munkatársával, Grosschmid Erikkel mindkét alkalommal olyan óriásparavánt, illetve paravánrendszert építtetett, amely alkalmas arra, hogy a műfaj lehetőségeit megsokszorozza. A rendező mindegyik produkcióban élt a direkt színészi játékkal, sőt, különböző módon a színház színház voltát is hangsúlyozta, bár nem mindig ökonomikusan. A Bóbita Bábszínházban egy régebbi előadás, a Torzonborz folytatására került sor, a Vojtinában pedig Paul Maar meséjét, a Tessék engem megmenteni! című kifordított királylány-történetet mutatták be.  

A Torzonborz két gyerek, Vitéz László és Paprika Jancsi meg a címszereplő rabló közötti változatos bonyodalmakra épül. Klasszikus paravános játék, ám a történetet igen gyakran zeneszámok szakítják meg, ilyenkor kinyílnak a paraván alsó részébe vágott ajtók, kilépnek rajtuk a szereplők, eléneklik a dalukat, majd visszamennek, s játsszák tovább a szerepüket. Ez a ki-belépkedés újra meg újra megtöri a különben fergeteges tempójú és nagyszerűen bonyolított cselekményt. Ezenfelül Torzonborz dalánál le is lepleződik a színpadi masinéria, amikor a rendező megmutatja az átdíszletezést és azt a pontos és összehangolt munkát, amit a színészek a paraván mögött végeznek. Hatásos epizód, de felmerül a kérdés: mit ad hozzá az egészhez? Ez nem önállósult geg csupán? 

Tessék engem megmenteni!
Tessék engem megmenteni!
Lényegében hasonló dilemma fogalmazódik meg a debreceni előadásban is, amelyben időnként szintén láthatóvá válik a színészek paravánon belüli léte. Ezúttal az emberi testtel való játék számtalan verzióját alkalmazza a rendező. Ebben a mesében a királykisasszony hiába várja a kérőket, maga bujdokol el, hogy a hős megmentse. De erre nem egy királyfi, hanem a szomszédos szegény királyság álruhás királylánya vállalkozik a busás díj reményében. Ebből származnak a bonyodalmak, amelyek egy szörny ifjúvá varázslása által természetesen megoldódnak. 

Ahogy a pécsi produkcióban, itt sem hagyományos vásári játékot látunk, de minden olyan elem, amit onnan ismerünk, ebben is megjelenik. Ennél az előadásnál háromszintes paravánt használnak, így nem csupán síkban, hanem térben is kiteljesedik a játék, hiszen a különböző síkon játszódó jelenetek között is zajlik akció. Sőt, időnként megjelennek a színészek is, hol csupán egy fej, amely méretében hasonló a bábok nagyságához, hol teljes testi mivoltukban. Azt nem sikerült megnyugtató módon követnem, hogy mikor miért látjuk a színészt és miért a bábot, illetve hogy közöttük mikor jön létre valamilyen kapcsolat, s mikor nem. A színpad egyik oldalán elhelyezkedő kis létszámú zenekarba időnként beáll a rendező is fuvolázni, máskor viszont bábozik. Tehát itt is, miként Pécsett, Schneider dinamikusan váltogatja a darabon belüli és az azon kívüli létet. Megtöri a műfaji és stílusegységet, ezzel teszi változatossá az önmagában csak bizonyos keretek között érvényesülő bábos technikára épülő történetmesélést. Ugyanakkor e megoldásnak megvan az a veszélye, hogy fellazul, sőt szétzilálódik a szigorúan vett bábos cselekmény – mint ahogy erre az előadásokban is akad példa.

József és testvérei
József és testvérei
A találkozón két produkciót tartok kiemelkedőnek. Mindkettő olyan komplex előadás, amely különböző technikákat ötvöz, s amelyben fontos szerepe van az emberi testnek, de mindenekelőtt a választott alapanyagot épp a bábos szemléletnek köszönhetően képes újraértelmezni, bennük új összefüggéseket feltárni. Az egyik a szombathelyi Mesebolttól a József és testvérei, a másik a győri Vaskakas János vitéze

Jeles András már korábban kísérletet tett a Parasztbiblia filmes megjelenítésére, most bábszínházi adaptációjára vállalkozott. A szombathelyi előadás olyan összművészeti kompozíció, amelyben a színpad előterében tartózkodó kamasz elbeszélők és a zenész, a hátrafelé szűkülő, kútszerű játéktérben és előtte játszó rongybábok, a miniatűr marionett-Halál, a színészek mint mozgatók és szerepjátszók, a filmbetét s az archaikus szöveg tökéletes összhangban van egymással. (E rendezésről korábban már írtam e hasábokon.)    

Petőfi művét Perényi Balázs alkalmazta színpadra, ezt használta a rendező, Somogyi Tamás, aki Szabó Ottó szobrásszal alakította ki az előadás vizuális világát. Szabó Ottó az upcycling, avagy az újrahasznosított tárgy művészetének művelője, ebből következően az általa elképzelt színpadi tárgyak és bábok különböző fém, fa, mű- és egyéb anyag együtteséből készültek. Olyan kis szobrok ezek, amelyek parányi bunrakuként vagy más módon, de bábszerűen mozgathatók. A cselekmény a francia udvarban kezdődik, ahol Jancsi elmeséli élettörténetét, tehát mindaz, ami e jelenet előtt történt, flashbackben jelenik meg, majd miután elhagyja az udvart, az elbeszélő költemény eseményei már lineárisan haladnak előre.

A játék az egész színpadot befogja, de az epizódok jó része munkapadszerű kis állványokon zajlik. Fogaskerekek kapcsolódnak egymásba, és fogaskerekekkel kötődnek össze a térben ide-oda mozgatható kisszínpadok is, amelyeket kihajtható polcok, rámpák, konzolok növelhetnek meg. Az elbeszélés keretét egy óriási fém óralap adja, amelyen a 8-as szám helyén a végtelen-jel van, a faágakat mintázó mutatók pedig a vándorló Jancsit eligazító útjelzőkké válnak.

János vitéz
János vitéz
A második részben kitágul a tér, fontos szerepet kap az UV lámpa, a báb-Jancsi mellett a szerepek többségét színészek testesítik meg. Ez elfogadhatóvá teszi a mesebeli kalandok nagy részét. A Jancsit repítő madár például egy repülőgép-propellert idéző lap, amelyet a színésznő hol a feje fölött pörget – a kép helikopterre is utal –, hol maga előtt mozgat, mint egy gördeszkát. Ez az epizód a szöveg és a szituáció szintjén Petőfit idézi, de látványában a nézők mindennapi tapasztalatára is épít. Az órásokat három színész alakítja, testük előtt a lilás fényben sejtelmesen világító csontváz-jelzéssel, a boszorkányok szintén hasonlóképen vannak megjelenítve. 

A vándorút végén elsötétül a színpad, hátul résre nyílik a háttérfüggöny, s egy fehér lepel előtt Juliska azon a kicsi hintán ül, amelyen Jancsival a falusi szerelmi jelenetükben hintázott. A megérkező fiú melléje telepedik, és egymást átfogva lengeni kezdenek. Rátaláltak Tündérországukra.

Ennél az előadásnál nem merül fel a kérdés – miként a találkozón jó párszor –: miért éppen bábbal adják elő a választott történetet. Persze ez a többi, említett produkciónál sem kérdés.