Madách Imre: Az ember tragédiája / Miskolci Nemzeti Színház
2017.02.08.

Nézd legott komédiának, s múlattatni fog. A körülöttem ülő középiskolás osztályok legalábbis ezt a stratégiát választották a miskolci előadás befogadásához. PUSKÁS PANNI KRITIKÁJA.

És valóban nem mondanék igazat, ha vitatnám: voltak az előadásnak kifejezetten vicces pillanatai, noha nem tudnám biztosan állítani, hogy ezeket valóban poénnak szánták az alkotók. Az ember tragédiája ugyanis nem annyira humoros pillanatairól ismert, bár nem kell Ádámig és Éváig visszamennünk, hogy találjunk olyan rendezőt, aki vegykonyhájában némi humort is képes volt az előadásába csempészni, Alföldi Róbert 2011-es rendezésére gondolok a Nemzeti Színházban. Utóbbi már csak azért is a fejemben motoszkált, mert azt is középiskolásokkal néztem végig, csak ott a megfelelő dramaturgiai pillanatoknál nevettek.

Prohászka Fanni, Simon Zoltán
Prohászka Fanni, Simon Zoltán
Keszég László rendezésének feltehetően éppen az a legnagyobb problémája, hogy a tizenévesekhez akar szólni, de kissé rosszul lövi be a regisztert. A középiskolások fiatalok, tehát műveletlenek, tehát nem szabad semmi bonyodalmasat eléjük tárni, mert nem fogják megérteni. Lehetne ez éppen bántó is a közönségnek, de végül inkább csak veszettül unalmas. Milyen lehetne egy olyan Tragédia-rendezés, amely kérdések helyett illusztratívan felmutat, amely nem mond semmi relevánst rólunk, emberekről? Kicsit papírszagú és távoli, amihez nehéz megtalálni a kapcsolódási pontokat.

Hogy az előadás fiataloknak szól, az abból is világos, hogy egy pillanatra felvillan benne a lehetőség: lényeges lesz benne a generációk közti különbségek kérdése. Az angyalok karát és Lucifert idősebb színészek alakítják, az Úr Molnár Piroska, illetve csak a hangja, kopott keretű plazmatévéken egy hanghullámot látunk, miközben hallgatjuk. Ezzel szemben Ádámot és Évát két egészen fiatal színész, Prohászka Fanni és Simon Zoltán játssza. A generációs kérdés viszont csak a szereposztásban válik láthatóvá, a rendezés nem teszi világossá, miért fontos a generációk közti differencia. 

Kifejezetten gyenge pontja az előadásnak a tömegmozgatás. Az egyes színek szereplői céltalanul mászkálnak, ide-oda állnak, mint akiknek előre megmondták, hogy ide-oda álljanak. A koreográfia annyira ügyetlenül iskolaszínjátszós, hogy majd’ leesik az állam, amikor a színlapon megpillantom Gergye Krisztián nevét.

Görög László
Görög László
Kissé megnehezíti a szöveg befogadását, hogy a színészek sokszor inkább szavalják azt, mint értelmezik. Ezen kívül többször csap át a deklamálás felesleges kiabálásba is. Utóbbi főképp az Ádámot alakító Simon Zoltánnál probléma, Prohászka Fanni Évája pedig kifejezetten láthatatlan az előadásban, ahogy különben a drámában is, nem alanya, csak tárgya Ádám vágyainak. Lucifer (Görög László) – talán a koncepció következményeképpen – szintén kissé marginális figura: Ádámot csak kíséri, de nem igazán irányítja. Az előadás térkezelése pedig egyértelművé teszi, hogy itt a láthatatlan, de mindig jelen lévő Úr mozgatja a szálakat.

A tér vertikálisan épül fel és ezen a pályán is mozog. Fentről érkezik az isteni hang az említett három plazmatévén, fentről jön például a tudás és az élet fája, a paradicsomon kívüli színben a megművelendő növények, a római színben a gyümölcsökkel roskadásig rakott asztal, vagyis minden, ami istentől való. A tér közepén pedig egy hosszú, egyenes vetítővásznat látunk, mely a padló vonalától egészen a színpad tetejéig ér – összeköti a földet és az eget. Erre, illetve két kisebb, a magasban lévő vászonra vetülnek ki azok a képek, amelyek az egyes színek atmoszféráját hivatottak megteremteni. A képi világ sajnos a legtöbb esetben csak illusztrál: az athéni színben egy görög oszlopot, a prágaiban bolygókat, a párizsiban a háttérben kihúzott francia zászlót látunk. A jelmezek is főképp a közérthetőséget célozzák: a történelmi színekben a szereplők a koroknak megfelelő ruhákat viselnek, csak Ádám és Lucifer ruhája nem változik színről színre, előbbi vörös inget és öltönyt visel, míg utóbbi szürkés köpenyt, amely valamelyest kortalanná teszi figurájukat.

Fotók: Miskolci Nemzeti Színház
Fotók: Miskolci Nemzeti Színház
Az egyes színekben megjelenő bútorok, berendezési tárgyak fehér fáslival vannak körbetekerve a színpadon, mintha sérült végtagok lennének. Vajon miért? Ha elfogadjuk, hogy ez az előadás Luciferrel szemben az Úr mellé teszi le a voksát, aki itt Molnár Piroska kedélyes hangján, anyaként beszél a szereplőkhöz, aki mindent irányít, és mindenben jelen van, akivel szemben Lucifernek szükségszerűen el kell veszítenie a harcot, akkor az emberi alkotások – legyen szó egy székről vagy épp Kepler távcsövéről – tökéletlenek, és soha nem is érhetik el a vágyott, isteni tökéletességet. 

Keszég László rendezése összességében kissé kevésnek bizonyul: keveset gondolkozik a Tragédiáról, meg arról, hogyan szólalhatna meg ez a veretes, filozofikus szöveg ma érvényesen. Ugyanígy keveset gondol nézőiről is, a túlzott egyszerűsítés, esetenként a didaktikusság, az illusztratív látvány azt az érzést keltette bennem újra és újra, hogy én, aki a nézőtéren ülök, úgysem értenék meg semmi bonyolultabbat. Pedig én, és valószínűleg a körülöttem ülők is nyitottabbak lettünk volna fejtörősebb megoldásokra.
 
Az előadás adatlapja a port.hu-n itt található. 
Szerző: Puskás Panni