Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

BRÜSSZELI IDŐ SZERINT

Mutató nélkül – B.A. úr X-ben / Kiscelli Múzeum
2016. nov. 1.
Tudták? Egyszer már üzentünk Brüsszelnek, sőt Brüsszelen keresztül az egész világnak. Nem is akármikor: az 1956-os események után alig másfél évvel, a Brüsszeli Világkiállításon. A Kiscelli Múzeum Mutató nélkül – BA úr X-ben című kiállításának anyaga minden szálon 1958-hoz kapcsolódik. Egy szó sem esik ’56-ról, és mégis: az emlékév egyik legelgondolkodhatóbb történelmi tablóját kapjuk. ZÖLDI ANNA ÍRÁSA.
A rendszerváltással sok minden örökre eltűnt az életünkből. Huszonöt év után már kimondhatjuk: van, ami roppantul hiányzik. Például a hortobágyi palacsinta. A legenda szerint ez a hungarikum az 1958-as Brüsszeli Világkiállításon volt hivatott először hazánk hírnevét öregbíteni, és bár a keletkezésére vonatkozó adatot az alapos kutatás cáfolta, az eredményből ez mit sem von le: az ízletes marketingfogás tarolt, mint az Atom. Magyarország akkor pontosan azon igyekezett, ami mostanság is szívügye: minden eszközt bevetve próbálta legitimálni az országot a nemzetközi porondon, dacára a határain belül történteknek. Ami nem sikerült Milánóban Szőcs Gézának, azt az újszülött Kádár-rendszer játszva megugorta – pedig 1958-ban sokkal rosszabb kezdőállásból rajtolt. A szőrös sámándobnál a rákóczi túrós sikeresebbnek bizonyult, annak ellenére, hogy a magyar pavilon kínálatában kalocsai paprika legfeljebb fazékban fordult elő. 
Bernáth Aurél: Budapest látképe, 1958. (részlet)
Bernáth Aurél: Budapest látképe, 1958. (részlet)
Gróf Ferenc kiállítása a Kiscelli Múzeum templomterében párhuzamok és ellentétpárok kibontására biztatja a nézőt. A Brüsszeli Világkiállítás pavilonjának falára készült hatalmas, 4×72 méteres Bernáth Aurél-pannó – az ötvenes évek végi Budapest látképe – mellett Déry Tibor szintén 1958-ban keletkezett regényéből válogatott részletek sorakoznak. A templomtér főhajóját uraló, vizuálisan is erős hatású installációt szolidan egészítik ki az apropóul szolgáló tényleges eseményt, a világkiállítást dokumentáló anyagok, illetve az akkori, és a kortárs művel keletkezéséhez köthető dokumentumok. 
A G. A. úr X-ben börtönben íródott, Bernáth pannója a regnáló hatalom hivatalos propagandájának eszközéül szolgált nemzetközi megmérettetésben. Szöveg és kép több szinten, számtalan aspektusból rímel egymásra, vagy éppen feloldhatatlan ellentétekkel szembesíti a nézőt. Kulturális, politikai, történelmi áthatások és áthallások mellett az időé a főszere: az 1958-as dátumhoz kötött, kiragadott múltszelet nem csak az önmagában is rendkívül összetett korról mesél – a látogatóban ébredő szabad asszociációk révén az idővonal hosszú, egészen napjainkig tartó szakaszát sűríti magába. 
Az évtizedeket pásztázó asszociációk lehetősége mellett a konkrét eseményt, vagyis a Brüsszeli Világkiállítást testközelbe hozó anyag önmagában is komplett minitárlatként csatlakozik a művészi megközelítésű történelem-feldolgozáshoz. A fotókon, korabeli híradó-részleteken ábrázolt helyszín bemutatása mellett az akkori kiállítás képzőművészeti tematikáját illusztrálja Somogyi Józsefnek a pavilon bejáratánál álló, és később Dunaújvárosba került Martinász-szobra, és a Bernáth falkép vázlata is – a budai vár háborús romjaival, átellenben az épülő modern Budapesttel. A mikrotörténelem dokumentumait és az asszociációk lehetőségét gazdagítja Déry levele Bernáth Aurélhoz, hátlapján idézettel a G. A. úr X-ben szövegéből. Az irodalomtörténeti kutatást Márjánovics Diána doktori disszertációja segítette, a brüsszeli pavilonról szóló anyagot Róka Enikő kutatásai alapozták meg. 
Bernáth Aurél: Budapest látképe, 1958. (részlet)
Bernáth Aurél: Budapest látképe, 1958. (részlet)
A Magyarország nemzetközi presztízse szempontjából kiemelten fontos világkiállítási szereplés előkészületei már 1956-ban megkezdődtek. Az 56-os események nyomán a szereplés propaganda értéke még inkább megnőtt, ezért 1957 elején az idő szűkössége ellenére a kormány a munkák folytatása mellett döntött. A koncepciót Boldizsár Ivánra bízták, aki ’56 kínos emlékét a nemzetközi reputációban amúgy is kínos szocreál művészet mellőzésével, az európai modern hagyományok hangsúlyozásával kívánta megoldani. A pavilonban Bernáth, Domanovszky Endre és Kádár György falképei mellett a képzőművészetet Csontváry, Egry és Derkovits munkái képviselték, Kerényi Jenő és Somogyi József Táncolók című szobra pedig a világkiállításon aranyérmet kapott. A vas és acél országának elhibázott koncepciója után az identitását az alumínium alkalmazásában megtaláló hazai ipart szimbolizálta Gádoros Lajos könnyűszerkezetes, alumínium lemezekkel borított pavilonépülete is, amely áttörést jelentett a hazai építészetben. 
A Kádár-rendszer okosan ismerte fel Boldizsár koncepciójának előremutató vonásait, és nem engedett az erőltetett szocialista nemzeti narratívának: a kiállítás és a vizuális megjelenés egésze azt üzente a világnak: ez a kis nép a maga módján hozzájárult az európai kultúra gyarapításához. Manapság, amikor annyit idézzük a kádári és a kortárs propaganda rokon vonásait, nem árt az eltérésekre is felfigyelni. Az eltérő ideológiai háttéren túl az eszközök is fájóan különböznek: az ötvenes évek végén a korszak leginkább progresszív művészete állt a hivatalos propaganda szolgálatába, hogy erősítse az Európához tartozás üzenetét, és bizonyítsa, hogy a lemaradásunk csak látszólagos. A mai narratíva a különbség hangsúlyozására törekszik, az ennek szolgálatába állított eszközök pedig kimerülnek a kalocsai paprikával fűszerezett sámándob kényszeres ütögetésében. A hatás pedig önmagáért beszél: miközben az olaszoknak még adósság kiegyenlítése fejében sem kellő milánói pavilont most éppen Karcagon igyekeznek köztulajdonba adni, addig az USA és a Szovjetunió nagyszabású pavilonjai közé ékelődött brüsszeli magyar pavilont 1958-ban arany csillaggal jutalmazták, Kerényi és Somogyi Táncolók szobrát pedig a belgák megvásárolták, mai napig ott áll Namur városának egyik közterén. 
Bernáth Aurél: Budapest látképe, 1958. (részlet). Forrás: Kiscelli Múzeum
Bernáth Aurél: Budapest látképe, 1958. (részlet). Forrás: Kiscelli Múzeum
Bernáth Aurél Budapest pannója a pavilon falán afféle óriásplakátként volt hivatott hirdetni a modern Magyarország épülését-szépülését. Míg Kádár György szintén alumínium falképe később tetőfedésként végezte, Bernáth munkájának egy négyzetméteres mozaikdarabjai a Fővárosi Képtár raktárába kerültek. A mű egyszer volt kiállítva 1972-ben – a vendégkönyvben Kádár János és Déry Tibor aláírása egymás alatt található. A 20-as évek modernizmusának vonásit viselő képkockák ihlették Gróf Ferencet a Déry regényében szereplő szürreális város, X – egyes vélemények szerint a húszas évek Moszkvája – képregény-szerű illusztrálására. A regényből vett idézetekkel borított falak között, a templomtér közepén lendületes átlót képez az eredeti mű méretazonos átirata: az alumíniumra festett képkockáknak az eredetitől eltérő, másféle szabályos sorrendet követő kirakós játéka. 
A kísérő dokumentumokkal együtt a kiállítást valóban olvasni kell, úgy, ahogy egy regényben haladunk előre: fokról fokra, számtalan szál egybegubancolásával tárul fel az elmúlt hatvan év színjátszó szövedéke. A kint-bent, fent-lent, győztes és áldozat, hős és áruló viszonya megkérdőjeleződik, és annyiféle egyéni narratívává áll össze, ahányan a tárlatot végigjárjuk. A Déry-regény eredeti címe – Órák, mutatók nélkül – ihlette a kiállítás címét, utalva a determinálatlan folyamatokban gondolkodó kortárs történelemszemléletre. A Kiscelli látszólag erős vizuális korlátokat jelentő, nagyon is determinált kiállítóterében nem ez az első alkalom, hogy nyitott végű mondattal találkozunk. A Mutató nélkül című tárlat végül megadja a feloldozást: a kiállítás részeként december 14-én a Bernáth-kép „rekonstrukciójára”, a képelemek eredeti rendjének helyreállítására is sor kerül. A kiállítás utolsó két he¬tében így a látogatók az egykor a brüsszeli pavilon falán bemutatott Budapest-pannót is megtekinthetik. A tárlathoz kapcsolódóan a korszakról, a művekről és a művészi beavatkozásról szóló kiadvány jelenik meg, amelyet szintén ezen a napon mutat be a Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár. 
Egy kínzó kérdés azonban így is megválaszolatlan marad: hová tűnt az életünkből a hortobágyi palacsinta?
A kiállítás megtekinthető 2016. december 31-ig. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek