Hollywood sztahanovistája a Marvel, ez a szuperhősfilmjeit futószalagon gyártó, moziuniverzumát ötéves tervekben építgető stúdió, amely mindössze tíz év alatt szuperhatalommá vált a filmpiacon. Az pedig köztudott, hogy szuperhatalom csak úgy maradhat talpon, ha senki sem lázadozik a központi vezérlés ellen (aki mégis, az repül Edgar Wright után, akit A hangya rendezői székéből távolítottak el), és betűről betűre követi a sikert garantáló utasításokat. Kevin Feige ugyanis mindentudó szupergeekként vezényli a Marvel univerzumépítését, és ha az Edward Norton-os Hulk-filmet feledjük, azt is hozzátehetjük, hogy tévedhetetlenül. Magabiztosan gyártja a többé-kevésbé szórakoztató, biztonságosan unalmas marhaságokat, amik azért birizgálják annyira az érzékszerveket és a humorérzékünket, hogy ha moziba tévedünk, ezeket válasszuk a vérszegény hollywoodi vígjátéktermés helyett. Grammra kidekázott filmek ezek, amikből a plusz, vagy ha úgy tetszik, a varázslat, ami például Nolan Batman-trilógiájában a földhözragadtsága ellenére is megvolt, mindig is hiányzott.

Talán épp ezért próbál most varázsolni a Marvel, és becsatornázni a mágiát a jobbára science fiction alapokon nyugvó világába. Stephen Strange zseniális idegsebész, de rossz ember: arrogáns, egoista, és semmi más nem érdekli a hírnevén és a szakmai előmenetelén kívül. Egészen addig, amíg balesetet és végzetes idegkárosodást nem szenved. Gyógymódért előbb orvostársaihoz, majd a keleti bölcsekhez fordul, hogy aztán Tibet helyett Nepálban találjon rá a megoldásra, hiszen Hollywood mégsem mondhat le a kínai nézőközönségről, akik előtt tilos kiejteni a dalai láma nevét.

Mindjárt két zseniális ötlet tapos itt egymás sarkára. Díjnyertes meglátás volt felfedezni a mindenkinek beszólogató, de mindenki baját pontosan diagnosztizáló Doktor House-ban a szuperhőst, majd a doktorban meglátni az intellektuális fölényét mindenkivel éreztető, de bármilyen bűntényt felgöngyölítő Sherlock Holmest, és a róluk mintázott idegsebészt mindenki kedves Sherlockjával, Benedict Cumberbatchcsel eljátszatni. Ennél már csak az érdemel fényesebb plecsnit, aki Tilda Swintonra osztotta az Ősmágusnak, ennek a képregényekben még öreg, szakállas kis apónak a szerepét, de nem azért, mert Tilda Swinton nő, és bár nem szakállas, de szimpatikusan kopasz, hanem mert nála túlvilágibb színészt nemigen foglalkoztat manapság Hollywood.

A túlvilági Tilda köré pedig túlvilági miliőt festett Scott Derrickson, ez a horrorrendező kisiparos, aki az eredeti Strange-képregények mellett még M.C. Escher munkáihoz, a pszichedelikus festészethez és régi rockzenékhez (Pink Floyd: Interstellar Overdrive) nyúlt inspirációért. A hatvanas években a Strange-füzetek épp azért számítottak a hippik kedvenc comicsának, mert Steve Ditko a más dimenziókba kalauzoló képkockákon olyan szürreális utazásra invitálta olvasóit, mint Timothy Leary egy gálánsan körbekínált savas bélyeggel. A Doktor Strange az IMAX-vásznakra is átmenti ezt a szivárványszínekben hallucinált rémálomvilágot, és meggyőzően egészíti ki az Eredet egymásra hajtogatott és tükrözött utcaképeivel, meg a Mátrix kék bogyója után gyorsfutamban lezajló flesseléssel.

Nem is nagyon érdemes másra vesztegetni a szót a Doktor Strange kapcsán, mint erre a több ezer terrabájtnyi CGI-varázslatra, és a köréje tervezett, mókás akciókra, amik hol a Stan és Pan-féle burleszket mutatják új színben, hol pedig az amúgy meglehetősen monoton dzsoggingolást, minden hollywoodi akciófilm kötelező csoportos tevékenységét helyezik izgalmas, fejtetőre állított környezetbe.

Feige nem is tagadja, hogy elsőként az akciójeleneteket dolgozták ki, és csak utána írtuk köréjük történetet, és a film pont ezt a benyomást kelti: a szuperhős-akciók kliséit felülíró összecsapásokat a szuperhőssztorik összes kliséjét lefuttató programba ágyazták, ami legszemérmetlenebbül a Batman: Kezdődik és a Vasember fordulatait hasznosítja újra. A Doktor Strange lényegében a Vasember remake-je Londonnal, tükördimenzióval, és keletinek mondott, de valójában Édesvíz kiadós bölcselettel. A túlzott hasonlatosság nem véletlen, hiszen a Marvel éppen Tony Stark utódját castingolja: Robert Downey Jr. hamarosan nyugdíjazni szeretné az öntelt playboyt, és hát ki helyettesíthetné jobban Tony Starkot, mint egy hasonlóan arrogáns és humoros Tony Stark?

Cumberbatch alkalmas erre a szerepre, még ha Strange nem is tűnik igazán vicces fazonnak, csak olyan embernek, akinek a szájába adtak pár viccet, de ez talán a forgatókönyvírók sara, akiknek a munkáját utólag pofozta ki pár poénnal Dan Harmon, a Balfékek kreátora. Ahogy azt is rájuk, na meg a szabályokat túl szigorúan követő Kevin Feige-re lehet fogni, hogy a korlátlan mágiáról és a határtalan fantáziáról szóló filmben sem tudtak elrugaszkodni a berozsdált panelektől. Egy olyan ember, aki az egyik képregényben Isten is elkísérte a teremtés hat napján, kreatívabb történetet érdemelne, na meg íveltebb jellemfejlődést és mélyebb emberi kapcsolatokat.

A Doktor Strange-re ennek ellenére nem lehet haragudni, hiszen amit feladatul kapott (vakációra küldeni az agysejteket), azt hiba nélkül végzi el, és egészséges öniróniával viszonyul a tevékenységi köréhez, azaz viccet csinál a badarságaiból. De még az egyetlen megható érzelmi kapcsolatból is, ami Strange és az önálló személyiséggel bíró köpenye között szövődik. Hol piszkálódó, hol egymást óvó kettősük különálló haverfilmet érdemelne, amiben a Levitáció köpenye a Panje, a Terrence Hillje, vagy a Marvelnél maradva, a Grootja lehetne Strange Stanjének, Bud Spencerének, és Mordályának. Azért ne féljünk, ez egy csodálatos barátságnak csak a kezdete, ami, ha Hollywood jómunkásembere továbbra is ilyen precízen teljesíti az ötéves terveit, a végtelenségig folytatódhat – és egy miénkkel párhuzamos dimenzióban talán eredeti történet is jár majd hozzá.