Nem hiszek abban, hogy egy filmnek feltétlenül szólnia kell valamiről, hogy mindenáron el kell jutnia A-ból B-be. Az erőltetett üzenet (nincs fontosabb a családnál, szeressük egymást, mert az élet túl rövid a gyűlölethez stb.) néha rosszabb, mintha az alkotók magasról tennének a befogadói elvárásokra. Arról nem is beszélve, hogy vajon hányan tették félre egyszer s mindenkorra magukban a művészet megfejtését a „mit akart a költő?” jellegű, rávezetőnek szánt kérdések miatt. Jó költő ne akarjon semmit, mondta az okosabbja, és megmenekült.

Az is elég lehet, ha valaki látszólag csak fecseg halálról, szerelemről, életről, csalódásról, a nézőben meg majd úgyis összesűrűsödik valami, ha nagyon akarja. A szerzői filmek közül csak az tud kimondottan bosszantani, amelyik komoly arccal vezeti fel mondandóját, miközben nem beszél semmiről, úgy tesz, mintha bölcsességgel felvértezve haladna a maga által megszabott irányba, de csak tapossa maga alatt a vizet. Mia Hansen-Love új mozija tipikusan ilyen: nagyító alá tereli egy ötvenvalahány éves nő életét, metsz és alakít, ám nagy igyekezetében még odáig sem jut el, hogy legalább érdekes kérdéseket fogalmazzon meg.

Nathalie nem csak tanítja, de rajong is a filozófiáért. Mivel az életéből már kikopott a szenvedély, így annak helyét a bölcseleti problémák veszik át, illetve az, hogy mindezt miként plántálhatja át az ifjú szívekbe. Férjével e tekintetben elég nagy az összhang, hiszen ő maga is a filozófia elkötelezett híve, a családi veszekedések így ki is merülnek a „hova tetted Descartes-ot?” kezdetű vitákban. Ám huszonöt évnyi házasság után kiderül, hogy Heinz nem csupán Kanttal bújik ágyba, hanem mással is, ezért rövid úton elhagyja Nathalie-t, akinek végül az anyja is meghal. Hátralévő, vagy másképpen fogalmazva: eljövendő napjai így már nem csak a lét- és ismeretelméleti kérdések körül forognak, hanem akörül is, hogy miként neveljen egy macskát.

Az már a leírásból is sejthető, hogy nem veti fel majd az izgalom Az eljövendő napok nézőjét, de ez lenne a legkisebb baj. Az már sokkal nagyobb, hogy a történetmesélés ritmustalansága, felesleges körei, érdektelenebbnél érdektelenebb figurái csakhamar a jelentéktelenség felé sodorja a filmet. Mintha Mia Hansen-Love nem tudná eldönteni, hogy a történet szempontjából mi fontos és mi mellékes, így parttalanul mesél, mindenféle csúcs- és mélypont nélkül, sőt néha az a gyanú is felgyűrűzik a nézőben, hogy találomra hajigálja egymásra a jeleneteket, és kénye-kedve szerint vágja el őket, mintha csak elfogyott volna a türelme vagy a nyersanyag. Leginkább mégis azok a jelenetek lógnak ki a filmből, amikor veretes filozófiai szövegeket citál, hol a tanteremben, hol Nathalie anyjának temetése ürügyén, ám azt egy filozófia diplomával a hátam mögött nyugodt szívvel mondhatom, attól még semmi sem kap plusz jelentést, hogy gimis emlékkönyvek módjára idézünk klasszikusokat vagy félig klasszikusokat. Kicsit olyan ez, mint a megélhetési politikus, aki versrészletektől várja el, hogy valami súlya is legyen az avatásra írt beszédének. Csakhogy ez legtöbbször kontraproduktív, mert épp azt leplezi le igen látványosan, hogy amúgy semmi eredeti mondandó nincsen, a szónok is csak azért beszél, hogy legyen mit megtapsolni.

A másik nagy probléma, hogy nem tudnak igazán érdekessé válni a karakterek. A férj alig több mint egy könyvmoly, a fiatal Fabien pedig, aki talán az egyetlen hús-vér izgalmat jelenthetné Nathalie életében, se nem szerető, se nem barát; se nem forradalmár, se nem konformista. Köztessége pedig ahelyett, hogy titokzatos elevenséget kölcsönözne ki, inkább elszürkíti, kábé annyira lesz érdekes a sorsa, mint a vízállásjelentés. A Nathalie-t alakító Isabelle Huppert mindent megtesz a filmért, amit színészileg lehetséges: lót-fut, magyaráz, nincs olyan érzés, aminek ne szaladna neki, ám mindezek ellenére Nathalie hűvös marad és távolságtartó. Egyszerűen nem tudjuk elhinni vele kapcsolatban, hogy képes lenne a boldogságra, hogy bárki iránt (aki nem halott és nem filozófus) lángra kapna, talán semmi másról nem szól az élete, mint a hétköznapok egyhangú sorjázásáról, örökhétfők és örökpéntekek között lavírozik. Sokat elárul Az eljövendő napokról, hogy a legérdekesebb figurája egy macska, ám vele sem történik semmi izgalmas: hol eltűnik, hol megkerül. A következetlenségeket mi sem jelzi jobban, mint a jelenet, amikor az allergiás Nathalie boldogan magához öleli az állatot. Ilyenkor támad fel a rettenetes előérzet bennünk, hogy tán sem allergiást, sem a konyhafilozófián túlmutató, valódi könyvet az alkotók közül senki sem látott közelről.

Az eljövendő napok világosan bizonyítja, hogy önmagában az életszerűség még nem hordoz megfejtésre váró titkokat, az élet igenis lehet unalmas és jelentés nélküli, akár egy esős, őszi délután, amikor még a múzsák sem mozdulnak ki otthonról. Pedig Mia Hansen-Love egyáltalán nem tehetség nélküli rendező. A Viszlát, első szerelem üde és hangulatos jelentés az első nagy fellángolásról, eleven és megjegyezhető szereplőkkel, nem túlságosan bonyolult történettel. Vagyis mindazzal, ami a mostani alkotásból oly fájdalmasan hiányzik. Bár az is lehet, hogy csak számomra maradt ilyen rideg és zárt az alkotás, én nem vettem észre azt, ami Berlinben még megvolt (a fesztivál legjobb rendezői díját hozta el a dán származású francia alkotó). 

Nem szeretek ilyeneket mondani, mert igazából ritkán is szoktam effélét érezni, de elvesztegetett időnek érzem Az eljövendő napokra szánt bő másfél órát. Azt hiszem, azzal is jobban jártam volna, ha csak ülök a Deák téren egy padon. Valamilyen, életre vonatkozó bölcsességet a forgalom puszta látványából is kihámoztam volna.