Lúdas Matyi a cirkuszban / Fővárosi Nagycirkusz
2016.10.22.

Műfajteremtő előadásnak hirdeti a Fővárosi Nagycirkusz a Lúdas Matyit. Gyorsan szögezzük le: nem az. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.
Történetmesélő cirkusz – hát ebben állna az eredetiség. Próza, musical, sőt még báb is, sztori és „tisztacirkuszi” számok (nevezzük jobb híján így az egyes kunsztokat) egy időben, egy helyen – ez lenne az új műfaj. Mintha az indulását tekintve az 1970-es évekre datálható újcirkuszról nem vennének tudomást az alkotók. Pedig a narratív dramaturgiát abban is használják. Igaz, abban ritkák az állatszámok. Meg szóra, dalra ritkán fakadnak a közreműködők. Továbbá nem minden artista van karakterben, és nem minden karakterfigura artista. De azért nem a spanyolviasz és az új-újcirkusz lett a Városligetben feltalálva. Maradjunk annyiban, hogy az ismert Lúdas Matyi-sztori erősen didaktikus változatát látjuk a hely szelleméhez méltóan légtornász-, bohóc-, állat- vagy épp zsonglőrprodukciókkal megszakítva.

„Mintha csak megálmodtam volna, úgy csordultak ki belőlem a párbeszédek és a dalszövegek, a storyline és a dramaturgia. És az alapanyag további lehetőségei is, például az, hogyan lehet a bosszúdráma és a bromance műfajait megváltástörténetté és egy beteljesült szerelem varázslatos elemeket is tartalmazó meséjévé formálni.” Nem szeretnék ünneprontó vagy pikírt lenni, de a „minden lehetséges műfajban” alkotó Pál Dániel Levente dramaturg egyáltalán nem talált föl semmilyen spanyolviaszt sem Móricz Zsigmond, sem Schwajda György után, hogy tényleg csak a legismertebb adaptációkat említsük. Az viszont igaz, hogy a hét erény ilyen fokú sulykolása, a legkeményvonalasabb erkölcstanárokat is kenterbe verő ismételgetése az eddig általam látott ilyen-olyan műfajú Lúdas Matyikban nem kapott hangsúlyt.


Az előadás mindeközben csordul, csordulgat. Sodrása nem nagyon van. Komótosan enumerálódnak a falusi háziállatok a zöld muskátlis kordéból, a városi gyerekeknek csacsit, libákat, malacot mutatnak. (Gondolom, kapcsolódva a környezetismerethez – nem csupán összművészet, de pedagógia is!) A falu kisbírója kidobol, népet örültet, tapsoltat, bégettet, nótáztat, dolgoztat. A nézőtéri nép rendszerkompatibilisen örül, tapsol, béget, nótáz, dolgoz. Az I Feel Good meg a magyar nóta szép mashupja szól – különben egészen kellemes Szakál László hangszerelésében egyáltalán nem gejl muzsikája, ami az alsós ének-zene tankönyvek dalaira épül; bár az obligát rapet erősen tudnám feledni! –, és bús-borongós melankóliába csomagolt nagy igazságok szakadnak ki az anyai szívből: „Álmodozásból nem építünk palotát.” Hát nem.

A produkció stílusa eklektikus. A tapasztalt nagy öreg és az egészen fiatal cirkuszművészek adják a couleur locale-t: hol illusztrálnak, hol meg staffázsként vannak a porondon. Mindenesetre ők teszik a dolgukat, csinálják, amit tudnak. Ugyan a döbrögi vásárban nagybevásárlást csinálni nem nagyon lehetne, de a mutatványok szórakoztatóak. Ebben a városban mindenki dolgozik, ezt onnan tudjuk, hogy mondják. Igaz, kenyér láthatóan nincs, cirkusz viszont akad: Döbrögi elefánt vontatta bricskán érkezik. (Ez az elefánt az óriásbáb. Szinte élethűen. Igaz, hogy a báb optimális esetben stilizált jel, de nem lehet mindig optimális eset, ugye. Egy jelenetre egyébként kapunk élő elefántot is.) Gonosz ez a rurális oligarcha, fekete a ruhája, a palástja, még a szeme alja is. És gonoszak a hajdúk: a szemük pont, mint az uruké, plusz a váll-lapjukról medveköröm lóg. Nagyon rettegni kell itt, kérem szépen. Éppen úgy, ahogyan a legrosszabb gyerekszínházi illusztratív színészetet látva retteg az ember.

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Hogy Döbrögi mind a hét főbűnt elkövette-e, nem tudjuk meg, de a hét fehér liba, akikre kezeit rátette, maga a hét erény. Éneklő libák, de Schwajda Galibájának nem rokonai ezek a lányok. Szép szimbolikus alakok, egyikőjük arról dalol, hogy mi lenne, ha Matyi az övé lenne, továbbá hogy az ő öle égi hajlék. Hát nem is tudom. Mintha némi zavar támadt volna a szimbolikus erőben. Pláne akkor, amikor a libaság eszenciájaként karjaikat behajlítva formáznak szárnyakat, a popsijukat meg illegetik. Vagy a happy endnél, amikor Matyi rájön, hogy a fő libalány egy igazi lány, megtörténik a magukra és a társra találás, a zöldruhás jófiúk meg a fehérruhás libalányok együtt emelkednek föl, hogy a diszkógömbök szórta fényben boldogan légtornásszanak. Bevallom, sok ez nekem, szinte feldolgozhatatlanul sok.

A vásári, a cirkuszi, a realista, az elemelt stilisztikai keveredése, az árnyalat nélküli karakterek, a kétszer egy óra gazdaságtalan dramaturgiája, az erkölcscsőszi népnevelés sem részletkérdések amellett, hogy róka fogta csukaként nehéz eldönteni, mi idegesítőbb: a cirkuszi számok megszakítása a kizárólag külső gesztusokra építő kvázi-színészettel, vagy az eredetileg is egészen jól megszerkesztett történet megszakítása az abba ürügyszerűen beleszuszakolt cirkuszi számokkal. Schneider Mátyás fürdővizének hőfokával működik az ebből is egy kicsikét, abból is egy kicsikét.  Színpadon nem. Porondon sem. Lehet bármilyen „sokoldalú kulturális személyiség és gondolkodó”, a „trükkök mestere” a cirkuszigazgató-rendező, Fekete Péter. Talán kevesebb trükkel…
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon, itt érhető el. 
Szerző: Papp Tímea