Kálmán Eszter: A tó / Trafó
2016.11.03.

Ez a tó most nem az a tó, hanem egy másik, még akkor is, ha megidézi azt a tavat, mármint a hattyúkét. A Csajkovszkij-balett csak anyag, s mint minden ebben az előadásban, alárendelődik a rendező anyag iránti érdeklődésének. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.

Kálmán Eszter előadásait nézni azért jó, mert felettébb eltérnek a magyar színház megszokott sztenderdjeitől. Mivel a rendező egyúttal (vagy elsősorban) látványtervező, nyilvánvaló, hogy egészen más irányból közelít választott témái felé. Főleg az érdekli, mi az, amit a színpadon megjelenő anyagok segítségével meg lehet fogalmazni, ebből építi előadásai narratíváját, vagy, ahogy ez A tó című előadásban történik, ez veszi át a narratíva helyét.

Bercsényi Péter
Bercsényi Péter
A Justine – avagy az erény meghurcoltatása című előadásban, amely de Sade márki azonos című regényének adaptációja volt, a popzene szolgáltatta az anyagot, illetve a térben megjelenő egyszerű, ugyanakkor rendkívül sokszínűen használt látványelemek. Ilyenek voltak azok a hatalmas szalagfüggönyök, amelyek néha átlátszottak, néha elrejtették a szereplőket, máskor pedig vetítővászonként voltak jelen. Még hatványozottabban az emberi test és anyagok viszonyát vizsgálta az N, mint Nosferatu című előadás, amelyben egy igen boldogtalan, szeretetre vágyakozó vámpír története került a színpadra Bercsényi Péter megformálásában. „Úgy kell bánni ezekkel a tárgyakkal, hogy valamit megszemélyesítsenek, és közben nem mindig van lehetőségem megmozgatni őket. Arra törekszünk, hogy ne legyenek figurálisak a bábok, hanem minél inkább asszociatívak. De mivel történet, valamennyire muszáj megtartani az egyéniségeket, hogy fölismerhető és differenciálható legyen, hogy két lény találkozik. Úgy kell egy nem figurális bábjelenetet csinálni, hogy közben figurális” – mondta Bercsényi Péter az előadást reklámozó videóban.

Kálmán Eszter legújabb, A tó című előadásában egyáltalán nem törekszik történetmesélésre. Itt már nem is annyira az emberi test és az anyag viszonyát vizsgálja, pontosabban az emberi testet is az előadás anyagaként kezeli, s így az mintha azonos szintre kerülne az előadást alkotó többi elemmel. A tóban szereplő táncos (Dányi Viktória) és színész (Bercsényi Péter) teste éppen az egymástól való különbözősége miatt érdekes. Ez néha kifejezetten vicces, így például abban az etűdben, ahol Dányi Viktória lábai szinkronban mozognak Bercsényi Péter kezeivel, de mikor a mozdulatok felgyorsulnak, Bercsényi már kezeivel is képtelen követni a koreográfiát, végül feladja a harcot.

Dányi Viktória
Dányi Viktória
A klasszikus balett bábszínházként, míg az abban mozgó balerina bábként jelenik meg A tóban. Mindez persze a balett műfaji adottságait veszi alapul: a kötött műfaji keretek, melyek között az egyetlen fontos kérdés, hogy a balerina milyen szabályosan és mennyire magasra tudja emelni a lábát, gyakorlatilag kiiktatják a kreativitást, bábbá, puszta eszközzé változtatják a balettművészt. Erre reflektál az az etűd, amelyben Dányi Viktória marionettbáb, akit Bercsényi Péter láthatatlan kötelek segítségével mozgat.

Hogy az etűdök sorozata pontosan hol játszódik, azt nehéz megmondani. Néha úgy gondolom, egy próbateremben, néha meg egy strandon vagyunk, a Balatonon, ahol megy a Pancsoló kislány című örökérvényű klasszikus, a Balcsiban meg sok a hattyú, ezt kicsit egypoénos megoldásnak érzem, ahogy a színpadon szétszórt papír zsebkendőtengert is, amelyek egyként jelentenek hattyúkat a tavon, és a parton, influenzásan horgászó, kissé morcos, Bercsényi által alakított figura használt zsepijeit. Itt ugyanis nem az igaz szerelem hozza össze a férfi és a női főszereplőt, hanem a nátha.

Fotók: Simon Gábor. Forrás: Trafó
Fotók: Simon Gábor. Forrás: Trafó
Mint Kálmán Eszter korábbi két előadásában, úgy itt is igen kreatívan jelenik meg a zene. Kákonyi Árpád és Friedenthal Zoltán munkája ugyanúgy dekonstruálja A hattyúk tava zenéjét, ahogy teszi ezt az előadás a játékhagyománnyal. Az unásig ismert Csajkovszkij-dallamoknak csak pillanatait hallhatjuk, éppen annyi ideig, hogy felismerjük, beazonosítsuk őket, majd e rövid szekvenciák addig ismétlődnek, míg az eredeti jellegük teljesen érdektelenné válik, aztán új zene épül fel belőlük.

Roppant érdekes előadás A tó, mégis úgy érzem, jobban működnek Kálmán Eszter előadásai, ha egy történetet mesélnek el. Az egymást követő rövid etűdöket ugyanis kicsit túlságosan uralja, öncélúvá teszi az anyaggal való kísérletezés folyamata. Persze, az anyagot teszteli az esetek jó részében a képzőművészet és a tánc is, és tulajdonképpen izgalmasak a formai kísérletek, de számomra valahogy mégis attól működik egy előadás, hogy azok önmagukon túl is kifejeznek valamit.
Szerző: Puskás Panni