Gagarin
2016.10.19.

Ha valakinek hiányoznak a régi szovjet propagandafilmek, most a Jurij Gagarinról szóló életrajzi mozival pótolhatja a hiányt. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Hároméves film a Gagarin, de nem is ezért fura moziban látni, hanem mert olyan, mintha hatvanéves lenne. Olyan a pátosza, a kritikátlan lelkesedése, a szovjet nép nagyszerűségét hirdető üzenete. Csak a technikája mai, szép, takaros, nem tolakodó CGI-képekben elevenedik meg az első űrrepülés, ahogy Gagarin kémleli a Földet és kémleli a kozmoszt, még némi melankólia is belengi a filmet: milyen nagy az űr, és milyen kicsi benne az ember.

De az űrrepülés hol lírai, hol enyhén feszült percein kívül a film nem üt meg más hangnemet, csak a mindent túlüvöltő lelkesedését. Nem az embert, hanem a legendát mutatja, még ha Gagarin életútját és az 1961. április 12-én sikerrel levezényelt Föld körüli űrutazást többnyire pontosan is rekonstruálja. Az orosz pilóta ebben a filmben 158 centis magassága ellenére is tehetséges, tévedhetetlen óriás: mindent megtenne, hogy elsőként repülhessen a kozmoszban, mégsem önző; felelősséget érez a szovjet nép iránt, de bármikor kapható a hülyéskedésre; ha civakodnak a társai, ő az első, aki szétválasztja őket. Feleségét egy tánc alatt nyeri meg magának, s mikor az közli vele, hogy terhes, boldogan kurjongat az ég felé.

A főmérnök, Szergej Pavlovics Koroljov terelgeti, már az első találkozáskor kiszúrja a világítóan kék szemű „ifjú sast”, és kikérdezi a gyűlésen az életéről – ezután rövid flashbackekben bomlik ki Jurij gyerekkora. Koroljov, a szovjet űrprogram „főtervezője”, kinek személyazonosságát a vezetés élete végéig igyekezett titokban tartani, bölcs apafigura itt. Homlokát mindvégig aggodalom ráncolja, miközben a tudományos és a politikai mértéket is betartja, és nem engedi a hős kozmonautákat megfelelő felkészültség nélkül az űrbe, mert nem akar több emberáldozatot (a bajkonuri űrrepülőtéren bekövetkezett rakétabalesetet archív felvételen mutatják). De azokat az elvtársakat is letolja, akik Gagarin gyerekkorában – a II. világháború alatt németek által megszállt területen élt – ideológiailag kivetnivalót találnak, hogy „hagyják már ezt a sztálinista ítélkezést”.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
A Gagarin pont annak mutatja az első űrrepülést, mint a szovjet propagandagépezet a hatvanas években: az orosz intellektus győzelmének. Annyi különbséggel, hogy a rendező nem politizál nyíltan, nem visszhangozza például Hruscsov szavait, aki Gagarin sikerében Lenin eszméinek győzelmét látta, mert az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti űrverseny nemcsak technikai, hanem ideológiai küzdelem is volt. De a történetet nem ágyazza kontextusba, se a fojtogató politikai miliőre, se az orosz űrprogram akkoriban eltitkolt kudarcaira, emberáldozataira nem terelődik igazán figyelem. Az azóta eltelt félszáz év mit se változtatott az orosz hőstörténeten, amiben a paraszti származás még mindig puritán nyíltságot, a kritikátlan parancskövetés pedig hazafiasságot jelenti.

Pavel Parkhomenko rendező se az űrprogram, se a magánélet kulisszái közé nem próbál belesni, inkább utánközli Gagarin idealizált portréját. Gagarin egyenes, barátságos, lelkes parasztfiú, makulátlan szovjet hazafi. Házassága, ami élete vége felé megromlott, itt még gondtalan; felesége kötelességtudóan a haza javát helyezi a kétgyermekes családjuk elé, és a többi pilótafeleséggel szemben nem akarja, hogy nőtlen pilóta repüljön elsőként. Az űrpilóta-jelöltek egészségét is kockára tevő tesztelési folyamat az erő, a rátermettség próbájává válik, ami alatt Gagarin emberfeletti tűrése elismerő felkiáltásokat vált ki a tudósokból.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Halvány izgalomfélét German Tyitovval folytatott baráti rivalizálása sejtet, de a film hamar ejti ezt a szálat, hiszen Gagarin mindenben rátermettebbnek bizonyul. Az idősíkok váltogatása hozhatna még feszültséget a filmbe, de a rendező sokszor épp a legérdekesebb pillanatokban – például az űrrepülés során – vág vissza a pilóta gyermekkorába, hogy egy giccses metaforával árnyalja a képet, mintha nem bízna abban, hogy az út önmagában is érdekes lehet a mozivásznon.

A Gagarin tehát nem egy Apollo 13, hiányzik belőle a suspense, bár érezhetően az amerikai hősmesék mintáját másolja át a Szovjetunióba, csak épp nevetségesebb túlzásokkal rajzolja meg a karaktereit. Míg Hollywood esendőnek, emberinek ábrázolja manapság még a szuperhőseit is, a Gagarinban egy-két áskálódó mellékszereplőt leszámítva mindenki feddhetetlen, okos és tehetséges, hazafias és egyenes jellem.

Nem nehéz így az új orosz kommersz filmek egyik nagykövetét látni benne, nemrég ugyanis a putyini vezetés is felismerte, hogy Hollywood megnyerte a kulturális hidegháborút, és az orosz emberek is inkább DiCapriót meg Johnny Deppet nézik a moziban, nem a hazai filmeket, így elkezdtek pénzt pumpálni az orosz filmiparba. A hősies-hazafias eposzokra pedig van fogadóközönség, a szintén 2013-as keltezésű Sztálingrád például minden idők legsikeresebb orosz filmje lett a maga négymilliárd rubeles bevételével. A kultúrkampf tehát folytatódik, az oroszok már megint a spájzban vannak, de ha a Gagarin a legjobb, amit fel tudnak mutatni, akkor nem kell félni – se Los Angelesben, se Budapesten.
 
Szerző: Soós Tamás
Címkék: Mozipremierek 2016