Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A SILÁNY RENDSZER MI VAGYUNK

Érettségi
2016. okt. 17.
A mindent átszövő szívességek oly emberi és mégis embertelen hálózata egy újabb profán megváltástörténetté áll össze a kortárs román film legtöbbet díjazott rendezőjének új alkotásában. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.
Nemi erőszaknak való alávetés, évek óta dédelgetett és előkészített élettervek elengedése, az erkölcsi integritás teljes feladása – kiért és milyen helyzetben hoznál olyan valódi áldozatot, amelynek oltárán személyiséged egy jelentékeny darabját égeted el mindörökre? Függetlenül a látszólag nagyon különböző témáktól, ezt a kérdést teszi fel a román újhullám legsikeresebb rendezője (ő kapott Cannes-ban Arany Pálmát 2007-ben) minden eddigi munkájában. 

Bár a legújabb kori román filmről szóló legtöbb kritikai és tudományos elemzés folyamatosan a realizmust emeli ki mint ennek az irányzatnak a legfőbb jellemzőjét, ha jól megfigyeljük Cristian Mungiu alkotásait, ezekben a morális kérdések sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak, mint a környezet hiteles ábrázolása. Az ő mikroperspektívájából ugyanis nem a történelmi összefüggések az érdekesek, hanem az, hogy milyen helyzetekbe és döntésekre kényszerül a rendszer fogaskerekei közt őrlődő egyén. Nála is tehetségesebb kollégájával, Cristi Puiuval ellentétben Mungiu szerint világunk az alkotóelemei miatt, általunk olyan, amilyen: a mi egyéni döntéseink, kompromisszumaink és megalkuvásaink apró építőkockákként teszik ezt a világot élhetetlenné, és örökítik tovább a következő generációkra mindazokat a dilemmákat, amelyekkel mi megküzdöttünk, és amelyeket mi nem tudtunk megoldani. Bár persze minden esetben maga a rendszer is kudarcot vall az egyén megvédésében, Mungiu megkérdőjelezhető, de egyértelmű ítélete szerint nem háríthatjuk át a felelősséget: a silány, gonosz rendszer mi magunk vagyunk.
Két főszereplő áll minden Mungiu-film középpontjában: a passzív áldozat, aki a körülmények szerencsétlen összejátszása és persze önmaga tehetetlensége (nem tervezett terhesség a kommunista Romániában, a személyes viszonyokat is felszámoló vakhit egy kolostorban, erőszak-kísérlet az érettségi vizsga előtti napon) révén olyan kétségbeejtő élethelyzetbe sodródik, amelyet nem tud megoldani; valamint az aktív társ, aki erősebb félként magára vállalja a szituáció megoldásának kísérletét. Annak érdekében azonban, hogy ezt megtegye, magának is áldozattá kell válnia, olyan mélyen gyökerező meggyőződéseit, erkölcsi alapvetéseit kell feladnia, melyek személyiségének olyannyira integráns, elidegeníthetetlen részét képezik, hogy a róluk való lemondás a Dombokon túl esetében az élet elvesztésével jár. Mungiu megváltói azonban egyik esetben sem pusztán jószántukból vállalják a feladatot, hanem az egyént lehetetlen választások elé állító társadalmi berendezkedés kényszeríti őket erre (e révén ütközik ki minden esetben az erőteljes társadalomkritika), és személyes érzelmeik, kötődésük miatt vállalják a terhet.
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Vidéki nagyváros orvosa érettségi előtt egy nappal autóval viszi iskolába lányát, azonban miután továbbhajt, az ott zajló építkezés takarásában (az építési terület az állandó átmenetiségbe szorult Kelet-Európa szimbóluma sok kortárs román filmben) valaki megpróbálja megerőszakolni a lányt. A történet a lehetőségekhez képest szerencsésen végződik, Eliza egy csuklóficammal megússza, azonban a vizsgázást akadályozó gipszet és a dekoncentrációt okozó lelki terhet viselnie kell. Ettől a ponttól a film azokat a bonyodalmakat követi végig, amelyekbe a lányának engedményeket kiharcolni kénytelen apa sodródik, ugyanis a kitűnő érettségi eredmény elengedhetetlen a feltételesen már megszerzett angliai egyetemi ösztöndíjhoz. 
Felvonulnak a kelet-európai filmekből megszokott hivatalnokok, rendőrök és kisebb-nagyobb hatalmasok, akik között régi ismeretségeken alapuló szívességi hálózat rendszere rajzolódik ki, amit az apa most – kénytelen-kelletlen mozgásba hoz. Vérfagyasztó nézni a román filmektől megszokott közvetlen hitelességű megformálásban a hivatalos ügyintézés kereteit meghaladó és azt részben fel is oldó bizalmaskodást, a kínos igyekezetet a lekenyerezések általi arcvesztés kölcsönös megakadályozására, a privát és a hivatalos viszonyok mindkét oldalt megfertőző összemosódását. Ugyanakkor mindezek révén az Érettségi sajnos reflektálatlanul folytatja a román újhullám tipikusan önkolonializáló és önmagát egyfajta keleti-balkáni egzotikumként felmutató attitűdjét (amely egyébként több elemző szerint a nyugati fesztiválsikerek egyik legfőbb oka), ahol a kegyetlen hétköznapi valóság csupán kézzelfogható körítés elvontabb, magasztosabb üzenetek közvetítéséhez.
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Bár az Érettségi a román filmtől megszokott módon a színészek lenyűgöző játékára épít, nem mehetünk el szó nélkül a forgatókönyv által nagyon sematikusra faragott karakterek mellett. A határozott és erős apa komplex személyiségén kívül a többiek csupán típusokat testesítenek meg: a halványra sminkelt depressziós anya, a sértődöttségében is aggódó szerető, az emberségében is lekezelő rendőrparancsnok, az önérzetesen korrumpálható iskolaigazgató és társai csupán díszletelemek egy nagyon határozott irányba tartó történetben. A túlírt, túlcsiszolt forgatókönyvről árulkodnak mind a személyes viszonyok (a nyilvános szférában megalkuvásra kényszerülő apa rendezetlen családi háttérrel is bír), mind a helyzetet végletekig facsaró fordulatok. 
Képileg az Érettségi – rendezőjének összes filmjéhez hasonlóan – csupán átlagosnak nevezhető, hiszen Mungiu elsősorban karakterekből és történeti szerkezetekből építkezik, nem vizuális eszközökkel fogalmaz. A film minden jelenetét alig észrevehetően imbolygó, szinte kivétel nélkül szekondban komponáló kézikamera rögzíti, azonban a megfigyeltség eme illúziója legfeljebb érintőlegesen illeszkedik a konstrukcióhoz. Azt, hogy mégis a kortárs mozgókép egyik kiemelkedő mesterének művét nézzük, egyetlen momentum árulja el: a rendőrségi azonosítás jelenetében az egyik gyanúsítottat a lány alakja végig kitakarja, ezáltal a figura fizikai jelenléte révén teremt narratív hiányt. A rendező itt a térbeli viszonyok segítségével olyan igazi mozgóképi feszültséget hozva létre, amilyenre tényleg csak a legnagyobb filmművészek képesek – kár, hogy nem élt többször hasonló megoldásokkal.
Mungiu filmje azért keserű látlelet, mert kollégáival együtt a diktatúra éveinek feldolgozása után ő is eljutott napjainkig, és immár nem a múlt terhével szembesül, hanem a rendszerváltó generáció kudarcának kiábrándító tapasztalatával. Az ötvenes éveiben járó apa a kilencvenes évek elejének eufóriájában tért vissza Romániába azért, hogy egy olyan világot építsen fel, ahol pont arra nincs szükség, amit ő most éppen a lánya érdekében véghezvisz. Amit itt látunk, az egy tehetetlenül sodródó individualista generáció önzősége, ami frusztráltságában csupán a siker hajszolásának kultúráját tudja továbbadni, és végül csak saját lépésének megismétlését, az emigrációt tudja gyerekeinek szánt legfőbb ajándékként elképzelni. A megváltás, a bűnök magára vétele Mungiu értelmezésében azt jelenti, hogy e privát megváltók a világgal való szembesülés tapasztalatától, a felelősségtől szeretnék megóvni társukat, hogy a másik bűntelenül, tisztán élhessen. Azonban a megváltott pont a megváltás által és folyamán involválódik, lesz érintett és így lehetetlenné válik számára a bűnöktől való megszabadulás. Így aztán a megváltás újra meg újra elmarad.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek