Háy János: A Herner Ferike faterja / Vörösmarty Színház, Székesfehérvár
2016.11.08.

A darab ontológiai szomorúságát alighanem a jeleneteket elválasztó zenei bejátszások, a Dobri Dániel által kínált két vonós fájdalmas futamai hivatottak kifejezni. Több van ebben pedig. STUBER ANDREA KRITIKÁJA.

Az utóbbi években mintha némi színházi csend lenne Háy János darabjai körül. De lehet, hogy ez téves érzékelés, hiszen a Szkéné most mutatta be A halottembert, ugyanott még mindig megy a Nehéz, és az sem volt túl rég, hogy Gézagyereknek láthattuk Rusznák Andrást Miskolcon meg László Csabát Marosvásárhelyen. Most, amikor A Herner Ferike faterjáBagó Bertalan vitte színre a székesfehérvári Vörösmarty Színházban, annak is a Kozák András Stúdiójában, a mű mintha egy nagyon hosszúra nyúlt jelenidő örökkévaló pillanatát mutatná. Miközben a nézők egy része valószínűleg nem érti mondjuk azt a szót, hogy csigakettő. Mivel az ilyenképpen emlegetett kereskedelmi tévécsatorna azóta már megváltoztatta a becenevét adó logóját. (Ezek a logók, csatornajelzések főleg az állami televíziónál megújulékonyak, mert ott telik arra, hogy időről időre másikat terveztessenek.)

Krisztik Csaba
Krisztik Csaba

Az első sor szélén ülök, előttem ér véget az a hosszú, vasúti töltés-szerű emelvény, amely az árkot biztosítja a három munkanélküli főszereplő számára. (Napjainkra alighanem közmunkássá avanzsáltak.) A produkció díszlettervezőjének nevét nem volt egyszerű kikutatnom, mert a színház honlapján nem leltem, a kis műsorfüzetben pedig barna betűkkel nyomtatták a fekete papírra, hogy „látvány”, de fölötte mindenképpen a rendező, Bagó Bertalan neve áll. A széles díszletsáv emelkedő része a megtévesztésig élethű: buckás föld, kiszáradt fűcsomók, és a lábam előtt mintha vastagon rászáradt volna az árokszélre a madárürülék. Van kilátás, de nem biztató. Az árok mögött fekete fal húzódik, olykor kinyílik, mint a blende, és a képkivágatban megjelenik a múlt: hőseink gyerekkora, a címszereplő családja vagy a három főszereplő három apja, akiket nemcsak ugyanúgy hívnak, mint a fiaikat, de ugyanúgy is néznek ki és ugyanaz a színész játssza őket. Ami híven kifejezi a legfilozofikusabb szereplő, Herda Pityu egyik tételét, miszerint „semmi nem változik. Mindig van valaki, aki ugyanaz, csak nekünk olyan, mintha más lenne.” Lényegében nincs különbség, akár lentről nézi az ember, akár fentről, az Isten pozíciójából. (Isten-dráma – nevezi meg Háy János a műfaját azon műveinek, amelyekben elveszett életű vidéki férfiak a főhősök.)

Kricsár kamill, Kádas József, Krisztik Csaba
Kricsár kamill, Kádas József, Krisztik Csaba

Az előadás alapvonulatát Herda Pityu, Krekács Béla és Banda Lajos árokkaparói munkássága adja. A jeleneteikbe Háy János is adagolta a kabarétréfák jellegzetes verbális humorát, s ezt a rendező megfejelte hasonszőrű poénokkal. Például avval, hogy a szereplők már épp hozzáfognának a munkához, amikor valamelyikük megszólal, s így abbamarad a mozdulat. Minden alkalommal ez történik, tehát az árokkal a szemünk láttára nem haladnak egy centit sem. Rátesz Bagó Bertalan a szerző által kedvelt repetitivitásra is: hőseink mindig ugyanazon koreográfia szerint érkeznek az árokpartra, s ugyanazokkal a lépésekkel, mozdulatokkal (nem) látnak neki a munkának. A három alak tulajdonképpen alig válik el egymástól figurálisan. Az elhelyezkedésük annak kedvez leginkább, hogy a középen tanyázó, Krekácsot játszó Kádas József nagyobb sáv áttekintenivalót kapjon. S ezen belül aztán igen szépen fókuszál maga elé az összezavarodott tekintetével, amikor elhangzik valami megértendő gondolat. Ilyenkor Kádas szemén keresztül szinte látszik, ahogy Krekács agyának rozsdás kerekei nehézkes forgásba kezdenek.

Az akciók a múltban történtek meg, a jövőt is meghatározóan, akár egy görög sorstragédiában. Ezeket az eseményeket a három főszereplő hol a saját apja képében, hol pedig a maga kisgyermeki alakjában eleveníti meg. Ilyenkor a rendezés mintha Horváth Csabától és fortés színészeitől merítene ihletet: van, amikor egy-egy jelenetet a mozgáskoreográfia határoz meg. A legemlékezetesebb szcéna talán az, amikor visszamegyünk az iskolába, ahol a kis Krekács, Herda és Banda elverik a rendőr fiát, a Herner Ferikét. A három fölényes helyi gyerek szinte egybeolvadva alkot győztes csapatot, karrá stilizálva. Miközben ott van velük szemben egy gyerek méretű gyerek – Szomor Bendegúz játssza üdítően természetesen, egyben kétségbeejtően realistán –, aki valósággal reszket a természetes felháborodástól, dühösen ordít és bömbölve bőg. Ekkor az ellentétes játékmódok hirtelen összeérnek és kiegészítik egymást.

Fotók: Cserta Gábor. Forrás: Vörösmarty Színház
Fotók: Cserta Gábor. Forrás: Vörösmarty Színház

A Herner család betétjei nemcsak a hősök személyes múltját hozzák be, hanem magát a történelmi korszakot is. Egyfelől Kerkay Rita rendőrnéjének küllemével, tupírjával, ruhaszabásával és bizsujával, másrészt pedig Tűzkő Sándor rendőrének szorongás alapú fojtott feszültségével. Az ő csapdahelyzetéhez képest a mi munkátlan munkás hőseink élete kényelmes bambulás a lét felfoghatatlansága fölött. Amit talán csak Juhász Illés szépen, megbékélten bölcs Papi Jóskája ért. Kricsár Kamill Herda Pityuja komótosan elgondolkozgat a lapátra támaszkodva. Kádas Krekácsa pislog az ásó nyele fölött. Krisztik Csaba Banda Lajosa néhányszor azért megszikráztatja csákányával az árok belsejét, főleg amikor Varga Lili sikítóan szőke polgármesteri titkárnője ellenőrizni érkezik bő parfümfúvás közepette. Krisztik hőse az utolsó jelenetben enged fel, átadva magát az alkoholnak. A talponálló kép az alulról megvilágított szereplőkkel – amely a színlapon látható – emblematikus. (Az Eldorádóban is az volt. Vagy már korábban? Gothár-filmben?) 

A darab ontológiai szomorúságát alighanem a jeleneteket elválasztó zenei bejátszások, a Dobri Dániel által kínált két vonós fájdalmas futamai hivatottak kifejezni. Több van ebben pedig. Például a legőrjítőbb alapkérdés, amit Herda Pityu feszeget: „akkor is minden volt, amikor még mi nem voltunk. Da ha meghalunk, akkor nekünk már semmi nem lesz. De csak nekünk nem lesz semmi, mert különben minden van, csak mi nem vagyunk. Hogy is van ez, nem értem.” Hát ez az.

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon, itt található meg. 

Szerző: Stuber Andrea