Jet Lag / Platán Galéria
2016.10.12.

Kama Sokolnicka munkájának címét vette kölcsön a Platán Galéria legújabb kiállítása; a meghívott fiatal wrocławi alkotók külföldi tartózkodásuk alatt készített munkáikkal mutatnak rá a rezidencia-programok ambivalenciájára, arra, hogy a körülmények egyáltalán nem tekinthetők ideálisnak a művészi alkotásra. KOCSIS KATICA KRITIKÁJA.

A kiállítás képei
A kiállítás képei

Izgalmas a koncepció, a munkák klasszul reflektálnak egymásra, komplex egységet alkotnak. A művek egy része szorosan illeszkedik a témához, Sokolnicka munkája például rámutat arra, hogy már maga a hosszú utazás is mennyire megnehezíti a munkát. Az időzónaváltás-szindróma, a jet lag, ami fejfájással, kimerültséggel, zavartsággal és alvászavarokkal jár, nyilvánvalóan visszaveti az alkotást, így a művészek értékes időt veszítenek az egyébként egyre rövidebb rezidensi időszakból. A Jet Lag így túlmutat a cirkadián ritmus zavara okozta tüneti kellemetlenségeken: a sárgaréz rúdból és a rajta keresztül lógatott kínai szintetikus bőrből álló minimalista alkotás napjaink felgyorsult életmódjáról, a szorító időről és a teljesítménykényszerről is szól. A kiállítótér közepében Piotr Skiba Phantom Limb című munkája szintén az utazási kellemetlenségekről, az alkotás fizikai korlátairól beszél.

A tárlat izgalmát leginkább az adja, hogy a munkák többsége nemcsak e szűk kontextusban értelmezhető, hanem globális problémákat is felvillant. A kiállított alkotások közül néhány például hangsúlyozza, hogy a rezidens az adott országban mégiscsak idegen, így meg kell küzdenie a magánnyal, az elszigeteltséggel, azzal, hogy az ott élők szörnyszülöttként tekintenek rá. Piotr Skiba Shoot the Freak – Live Human Target című, egy elhagyatott Coney Island-i vidámparkot ábrázoló fotója például az „amerikai álomnak” mutat görbe tükröt: kétéves New York-i tartózkodása alatt rá kellett döbbennie, hogy Amerika korántsem annyira befogadó, mint ahogy mutatja magát, és egy külföldi művész (vagy bevándorló) valójában mindig is „élő emberi célpont marad”, nem hagynak neki túl sok játékteret, helye a társadalomban marginalizált.

Hasonló tapasztalatot közvetít Olaf Brzeski plafonra függesztett installációja, a Légy is, valamint Karol Radziszewski America Is Not Ready For This című videója, amelynek kiindulópontja Natalia LL 1975-ös Post-Consumer Art című munkája. Radziszewski archív anyagokon és művészekkel készített interjúkon keresztül vizsgálja a művészek helyzetét a világban akkor és most, és arra a megállapításra jut, hogy egy adott alkotás még ma is más jelentéssel bír Amerikában és Kelet-Európában, valamint hogy míg a tengertúlon a fehér, heteroszexuális (férfi)művész kultusza továbbra is él, addig a kelet-európai (női) LMBT-alkotók helye az amerikai művészeti világban még mindig nem egyértelmű. A kiállítás másik videomunkája, Krystian „Truth” Czaplicki Untitled 2017 című alkotása, amelyben a művész újragondolja az alkotáshoz való kapcsolatát: új projekteket talált ki, anélkül, hogy konfrontálódott volna azzal a kényszerrel, hogy meg is valósítsa azokat.

A tárlaton vannak olyan munkák is, amelyek talán kevésbé illeszkednek a fő koncepcióba, ennek ellenére figyelemre méltóak, hiszen fontos problémákra mutatnak rá. Karolina Freino és James Muriuki közös munkája, a Kenyan Pyramids projekt az emlékezet és emlékezés lehetőségeit egy kenyai kontextusban értelmezi, és rámutat a női egyenjogúság hiányára. A videóból kiderül, hogy Kenyában a gyümölcsöket és zöldségeket már igen régóta piramis alakban rendezik el a kofák. A tradíció eredete ismeretlen, de tény, hogy ez generációról generációra öröklődik. Megtudjuk azt is, hogy az eladást hagyományosan nők végzik, azonban szerepüket nem ismerik el, éppúgy, ahogyan a politikába sincs beleszólásuk. A projekt második része, az akció dokumentációja is megtekinthető: az alkotók harminckét burgonyapiramist építettek a nyilvános terekbe, így azok bekerültek a városi kontextusba azzal a céllal, hogy felhívják a figyelmet a nőkre és az általuk végzett munkára.


A tárlaton Gregor Różański installációja a legizgalmasabb: a Green Card tulajdonképpen egy mikrokert, egy olyan ökoszisztéma, amely rámutat arra, hogy korunkban az emberi tevékenység milyen radikálisan kontrollálja a biodiverzitást. Az installáció kínai táskákból áll, amelyeket széles körben használnak a keleti és ázsiai bevándorlók. Ebbe kerültek azok az invazív fajok, amelyek Lengyelországban ugyan vadon növekednek, azonban nem őshonosak, ezért hatóságilag fekete listásak is, mivel állítólag negatívan hatnak az eredeti ökoszisztémára. Ezek a növények az illegális bevándorlókat is szimbolizálhatják, akikről a hatóságok úgy gondolják, hogy veszélyeztetik a lengyel nép „homogeneitását”.
 

A kiállítás valóban érdekes munkákat vonultat fel, amelyek arra késztetik a befogadót, hogy elgondolkodjon a rezidencia-programok faramuci helyzetén és ebből globális problémákra is asszociáljon, az azonban nem hagyható szó nélkül, hogy a kiállításban nincsen semmi, ami támpontot adna a látogatónak a munkák és a koncepció értelmezésében, kibontásában – a képfeliratok csak a minimális információkat (alkotó, cím, év) közlik, a szóróanyagon pedig csak a fő koncepcióról olvashatunk. Pedig nem várható el, hogy ezeket a munkákat és alkotókat mindenki ismerje. Azért kellene további információkkal segíteni az érdeklődő látogatót egy ilyen térben, mert fogódzók, mankók nélkül csak a zavara nő, csak az úgynevezett „küszöbfélelem” erősödik benne, ezért aztán lehet, hogy máskor esze ágában sem lesz belépni egy kortárs művészeti térbe.
 
A kiállítás november 30-ig látogatható.
Szerző: Kocsis Katica