Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SENKINEK SE FÁJ MÁR EZ A FESTMÉNY

Inferno
2016. okt. 10.
Okos bölcsészkrimi és látványos turistathriller helyett csak unalmas világmentést kapunk a harmadik Dan Brown-adaptációban. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.
Fárasztó már ez így harmadjára. Megint jön a diplomás szimbólumkutató (Robert Langdon – Tom Hanks), szeme se rebben, hogy két dohszagú könyvtárazás meg egyetemi tanóra között Olaszországba hívják, és ott sorra gyilkolják körülötte az embereket, miközben neki egy újabb, ezúttal Dante Poklával illusztrált rejtvényt kell megfejtenie. Robert Langdonnál ez csupán a szokott ügymenet, és azt látjuk mi is a vásznon, a szokásosat, amit a forgatókönyvíró, az egykor jobb karrierre érdemesített David Koepp (anno: Jurassic Park, most: Jack Ryan: Árnyékügynök) nem is tagad. Amikor a megfellebbezhetetlenül gonosznak hitt üzletember – a Konzorcium prépostja – kifejti, miért történik a filmben az, ami, csak annyit vet oda: „Hatalom, zsarolás, tudod, a szokásos szarság.”

Ez a szokásos szarság utoljára tíz éve hatott némiképp izgalmasnak, amikor mozikba került A Da Vinci-kód, a katolikusok pedig együtt háborodtak fel a kritikusokkal, hogy micsoda marhasággal, ráadásul a hívőket sértő marhasággal keresi a pénzét Hollywood. Akkor még súlya volt egy Dan Brown-bestsellernek, na meg svungja is, elsőre azzal kecsegtetett ugyanis a regény és a film, hogy itt nemcsak szórakozni lehet, hanem tanulni is valamit menetközben. Ha az ilyen turistathrillerekben úgyis egzotikus helyszíneken kell kergetniük egymást az embereknek, még mindig jobb, ha a Louvre lesz az egzotikum és a westminsteri apátság, mint egy újabb naplemente Hawaiion.
Művészettörténészek persze tépték a hajukat a pontatlanságoktól, hogy rossz termekbe akasztják fel a képeket, és a Sziklás Madonnát még Stallone se tudná felemelni, nemhogy Audrey Tautou, annyit nyom a kerete. Ám hiába derült ki, hogy a bölcsészkrimi végén nem vár semmiféle bölcselet, csak egy összeesküvés-elmélet és némi szirupos tanulság a hitről, az emberek továbbra is habzsolják az újabb és újabb Dan Brown-krimiket, még ha ugyanazt a sémát is variálja az író, ráadásul egyre gyengébb kivitelben. Most például egy milliárdos biokémikus készül kiirtani az emberiség felét, mert úgy véli, egyik fél sem veszi komolyan a túlnépesedés problémáját. Vírust küldene hát az emberekre, de nem csak úgy, titokban és azonnali hatállyal, ahogy a szakmányban dolgozó bioterroristák szokták. Nem, ő többnapos határidőt táplál a vírusbombájába, és rejtvényeket helyez el Firenzében és Velencében, hogyan lehet rábukkanni, majd leugrik egy gyönyörű itáliai toronyból, és szétkenődik az ódon macskaköveken. Kérdés: mégis miben különbözik ez egy világpusztító szuperhősmesétől?
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Egyrészt, nyilván, semmiben, másrészt a díszletekben, és abban, hogy Dante könyvét és Botticelli illusztrációit kell tanulmányozni a megfejtéshez. A helyzetet bonyolítja még, hogy a mindentudó profnak kiesik pár nap, emlékezetvesztéssel ébred egy olasz kórházban, így azt is össze kell raknia, mit keres Firenzében. Közben hallucinál, hátracsavart arcú, pestises, szurokban főtt emberek látomásai kísértik, amiket Ron Howard közhelyekkel, remegő kamerával és középkategóriás CGI-jal ábrázol. Érezhető az igyekezet, hogy a rendező feldobja a film látványvilágát, de ebben sokkal nagyobb segítségére van a helyszínválasztás, mint bármelyik filmes ötlete, még akkor is, ha csak képeslapháttereken, a Szent Márk téren, az Uffizi-képtáron, a Boboli-kerten vágtatunk át.
Az Inferno leghitelesebb alakítását épp a helyszínek, vagyis a Firenzét és Velencét játszó Budapest nyújtja, a Néprajzi Múzeum a Palazzo Vecchiót, a Kiscelli Múzeum a Szent Márk katedrális kápolnáját, a Magyar Nemzeti Múzeum a Harvard Egyetemet hozza évszázados profizmussal. Pest kaméleonszerű alakításához csak Irrfan Khan tud felnőni, aki a titkos szervezet igazgatójaként az egyetlen hihető figura a sztoriban, mert van annyira cinikus, hogy a gyilkolást az emlegetett ügymenet mindennapi részének tekintse. A filmben egyébként inkább a furcsaságok sorakoznak, az Egészségügyi Világszervezet a CIA-hoz fogható profi kommandós csapatként, Tom Hanks pedig fáradt öregemberként jelenik meg, akinek már korántsem áll olyan jól a futás, mint a Forrest Gumpban. A legjobb színészek mellékszerepekben vesztegelnek, Ben Foster a világirtó milliárdost, Nagypál Gábor pedig egy isztambuli diákot játszik, aki egy isztambuli fürdőben megy ölre Tom Hanksszel.
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Ron Howard közben a sztorival küzd, de hiába, mert nem tudja izgalmassá tenni. A moralizálás fáraszt, a rejtély pedig nem elég rejtélyes, hiszen már a prológban kiderül majdnem minden. Utána csak az a kérdés, hogy a sok szervezet közül, ami a profot üldözi, melyik kinek az oldalán áll, na meg az, hogyan kerül happy end a történet végére, amikor Brown – ezt írjuk a számlájára – ennél jóval borongósabb végkifejletet álmodott meg. Ezek után pedig az sem okoz járulékos élvezetet, hogy a Dózse-palotában meg az Uffizi-képtárban közlekedhetünk, mert Howard túlpörgeti a tempót, bámészkodni nincs idő, mintha az alkotókat sem érdekelné már a művészeti körítés. Nincs már őr, aki inkább futni hagyja a feltételezett gyilkosokat, nehogy megsérüljön egy da Vinci-festmény; mikor átszakítják az Ötszázak termének plafonját, csak a hulla felett bámészkodnak az emberek, a megrongált festmény már senkinek se fáj.
Ahogy a film se. Az előző Brown-adaptáció, az Angyalok és démonok pont olyan film, ami miatt Arany Málna-díjat osztanak: drága, gagyi, és tökéletesen értelmetlen. Ez egy fokkal jobb, de minek, ha még így sem érdekes. Bűnös élvezet lehetne, de hollywoodi filmeket nem bűn nézni, másrészt semmi élvezetes nincs benne.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek