Beszélgetés Wunderlich Józseffel
2016.10.19.

A Prima Primissima Alapítvány és az FHB Bank által adományozott Junior Prima Díj egyik idei nyertesével, a Vígszínházban második teljes évadját kezdő Wunderlich Józseffel beszélgettünk. Mindenekelőtt a színházról. PROICS LILLA INTERJÚJA.

Revizor: Milyen színésznek lenni ahhoz képest, amit a színház most társadalmilag jelent?

Wunderlich József: Szerintem, ahogy sok korombeli szerint nincs társadalom, csak emberek vannak – ugyanúgy, ahogy egy társulatban: mindenki annyit ér, amennyit hozzátesz a közöshöz. De aki akarja, megfogalmazhatja magának egyénileg, hogy neki éppen mi a fontos.

R: Számít ebben a közönség?

WJ: A közönség nekünk tükör, ahogy mi is az ő tükrük vagyunk. Pláne, hogy mindenkinek folyamatosan szűkül a mozgástere, mivel mindenki a saját fórumain van jelen, és nem téved ismeretlenbe, ahol esetleg másmilyen szempontok is jelen vannak. Ez így van a szakmában és azon kívül is. A legnagyobb mobilitást persze a fiatalok képviselik, ezért öröm minden színházcsinálónak, ha ők érdeklődnek a színház iránt, mert akkor van arra esély, hogy kérdéseket, dilemmákat fogalmazzanak meg.

R: Ahogy azt mondod, a legtöbb ember szűkülő mozgástérben él, a közönség a színházi struktúrán belül is viszonylag kötötten jár ugyanazokra a helyekre, miközben a szakmában azért nagyobb mozgások vannak. Például a Vígszínházban is játszanak független formációkban is dolgozó színészek. Ugyanakkor a Víg az egyik, ha nem a legnagyobb színházi üzem. Milyennek látod ezt immár belülről?

WJ: Mindig nagyon izgatott a független színházi lét, azonban még sajnos várat magára, hogy bele is vessem magam, én ugyanis a keresetemből élek, és ez nagyon erős kényszer. Úgy alakult a pályám, hogy nekem a függetlenek közt egyelőre nem jutott munka – mint ahogy a színházcsinálók többsége még mindig a hagyományos struktúrán belül dolgozik –, ezzel nem vagyok egyedül. De azokat a szerepeket, amiket, mondjuk, boldogan eljátszottam volna, nagyszerű kollégák játszották el, nem véletlenül méltat a szakma és a közönség sem kis erőforrásból létrehozott előadásokat. És ha tehetem, nézem is ezeket – nagyon szerettem például a Kohlhaast. A Vígben ugyanakkor nemcsak a színészek dolgoznak máshol, hanem a színház is részt vesz társalkotóként független produkciókban, mint például A pestis vagy a Sóvirág. Én egyébként aktuálisan annyit dolgozom, hogy alig van időm színházba járni, és ismerkedem ezzel a hatalmas intézménnyel, amit belülről nagyon szerethetőnek találok.

R: Ahogy bármilyen pályára részben készít fel az adott egyetem, részben a gyakorlatban kell megtanulni sok mindent. Mi volt az, amire innen azt mondod, a Színművészeti Egyetem képzése során tényleg hasznos tudást adott neked, amivel itt most boldogulsz?

WJ: Elsőben Zsótér Sándorral dolgoztunk, ami nekem máig meghatározó – nehéz lenne megmondani, mit tanultam tőle, de őrületes hatással volt rám. Utána igyekeznem kellett, hogy egyáltalán érdekeljen másféle színházi gondolkodás is, ami persze sikerült, mert szerencsére könnyen szerelembe eső alkat vagyok. Én úgy tudok jól dolgozni, ha odaadom magam annak a munkának, rendezőnek, partnernek – ilyen az életem. De az osztályfőnökeim, Novák Eszter és Selmeczi György is nagy hatással voltak rám olyan hosszan, hogy az még most is tart. Imádom például Eszter kettősségét: egyrészt teoretikus alapossággal tudja körbejáratni az embert egy dilemmán, egy szövegen, egy jeleneten, másrészt olyan elemi és profán módon képes a színház gyakorlati lényegét négy szóban összefoglalni, amit írásban talán ne örökítsünk meg, de amire menet közben muszáj volt ráérezni. Hiszen nagyon fontos és hasznos, hogy a színész okosan és alaposan felkészült legyen, de végül úgyis az van, hogy felmegy a színpadra és meg kell csinálnia.

R: Mi az, amit most nehéznek élsz meg?


WJ: Nem tudom, hogy ez összefügg-e a korommal, lehet, hogy ez nem fog változni, de sokat foglalkoztunk azzal, hogy kérdéseket tegyünk fel. Nehéz válaszokat adni, nehéz kitenni a pontot, nem is beszélve a felkiáltójelről. Nehéz bizonyosságot találni színészként.

R: Nézőként, kritikusként is vannak talányok. Elképesztően sokféle előadás megy a Víg játszóhelyein. Meg lehet fogni, most milyen a színház karakterisztikája? Milyen a több évtizedes pályát itt töltött színészekkel egy társulatban dolgozni?

WJ: Rengeteget beszélgetünk, folyamatosan halljuk a régi sztorikat – nem csak a színészektől persze, hanem a kellékesektől, hangosítóktól, ügyelőktől. Ez tényleg máshoz nem fogható világ. Gondold el, a Padlás például 1988 óta megy – én, aki játszom benne, később születtem. A Víg történetében meglepő bukások és meglepő sikerek is voltak a rengeteg működő előadás közt, amelyek legendáriumként velünk élnek. A közönség pedig ilyen értelemben az egyik legtalányosabb része ennek a színháznak: valójában minden este nyitott, soha nem lehet tudni tökéletes bizonyossággal, hogyan veszik, amit adunk. És látom azokat a kollégáimat, akiknek ez évtizedek óta életformája, hát, nagyon tanulságos. És nekem rendkívül lelkesítő.

Wunderlich József a díjátadón
Wunderlich József a díjátadón
R: Hogyan gondolkodsz az aktuális munkáidról? Kinek a kritikus meglátásai érdekesek, hasznosak neked?

WJ: Ez is szerelmi kérdés. Ha olyan munkakapcsolatban, ha olyan bizalmi helyzetben, ha olyan pedagógiai viszonyban vagyunk, akkor tudom, hogy az a megjegyzés vagy kritika engem tud segíteni, ha tudok rá reflektálni és sikerül a munka szerves részévé tennem. Próbálom nyitva tartani a szemem, az elmém, a szívem, hogy eligazodjak, mert persze nem szokás egymásra rátörni azzal, hogy mit gondolsz a másik munkájáról – azt a helyzetet meg kell teremteni, hogy megmondják, mert azért ez egy érzékeny dolog. Börcsök Enikő képes ezt úgy megtenni, hogy pontosan értem, mit nem csináltam jól, és mégsem esek tőle kétségbe. Nagyon megerősítő a közvetlensége.

R: Nyilván örültél a Junior Prima Díjnak. Mondd, mit gondolsz a többi díjazottról?

WJ: Mindannyiukat nagyra tartom, kivétel nélkül jó helyre kerültek a díjak. Az első gondolatom az volt, hogy felajánlom valamelyik független társulatnak, de a pillanatnyi költségvetésemben életmentő volt, úgyhogy erről hamar letettem, de éppen ezért örültem annyira az összes függetlenként dolgozó kollégám díjának. A legjobban mégis Szilágyi Csengéének, aki osztálytársam volt, és akiről az első pillanattól fogva pontosan tudom, hogy egészen kivételes tehetségű színésznő. És most egy társulatban játsszunk…
 
Szerző: Proics Lilla