Beszélgetés Szilágyi Csengével
2016.10.09.

Azt mondja, a naivát, a szendét nem látják benne a rendezők. Helyette az erőt, Velma Kellyt, Tóth Flórát, Abigail Williamset látják. A Prima Primissima Alapítvány és az FHB Bank által adományozott Junior Prima Díj egyik idei kitüntetettjével, Szilágyi Csengével beszélgettünk. MARTON ÉVA INTERJÚJA.

Revizor: Zenés-színész osztályban végeztél, a Centrál Színház inkább ezt a tudásodat használta. Két éve átszerződtél a Vígszínházba, ahol nagyon komoly prózai szerepeket osztanak rád. Bár korábban is játszottál prózai főszerepet, számomra a Víg éles váltásnak tűnt. Te hogy élted meg?

Szilágyi Csenge: Ugyanolyan képzést kaptunk, mint a prózai osztályok, csak nagyobb hangsúlyt fektettek a zenére, a zenésmesterség-képzésre. Ezek olyan plusz tudást adtak, aminek nagy hasznát veszem a prózai előadásokban. A Vígbe is először zenés szerepre, az Óz Dorothyjára hívtak el. Nem érzem úgy, hogy ez szűkíti a lehetőségeimet, sőt, a rendezők prózai színészként gondolnak rám. Korábban is bennem volt a prózai színész, csak a Centrál Színházban kevés lehetőség volt erre, nem mutathattam meg ezt az oldalamat, de mindig kerestem azokat az alkalmakat, ahol ezt a tudásomat is fejleszthetem.

R: A Centrál Színházból ezért jöttél el?

SzCs: Inkább a kíváncsiság hajtott a váltáskor. Azt éreztem, hogy a két év alatt mindig nagyon hasonló karaktereket osztottak rám, s nem nyílt ki a paletta, nem volt rajta sok szín. A Vígszínház három játszóhelyével sokkal gazdagabb repertoárt visz, szélesebb közönségigényt elégít ki. Gyerekelőadások, kamaradarabok, önálló estek, nagyszínpadi drámai művek, klasszikusok és kortárs előadások is vannak, ami nagyon vonzó lehetőség volt.

Szilágyi Csenge a díjátadón. Fotó: Ambrus László. A kép forrása: FHB Bank
Szilágyi Csenge a díjátadón. Fotó: Ambrus László. A kép forrása: FHB Bank
R: Palettát és színt említesz. Gyakran beszélsz festményként a színészetről. 

SzCs: Néhány éve egy karácsonyi ajándék miatt, elkezdtem festeni. Rengeteg festéket vettem, az olajfestéket akrillal kevertem, ami hosszú hetekig száradt. Élveztem az elhúzódó alkotást, a kép matériáját, az anyagot, a festék illatát. Beleszerettem. Hiányzik, ha egy nehéz próbafolyamat alatt nincs rá időm, de állandóan ott van a fejemben. Jó készíteni, jó befejezni egy képet. Kezdetben úgy éreztem, más, mint egy szerep, amit az utolsó előadással leteszek, de sosem érzem úgy, hogy készen van. Ma már a festményekbe is többször belenyúlok, állandóan korrigálok rajtuk.

R: A szerepeket is úgy formálod, ahogy festesz?

SzCs: Az olajfestékben azt szeretem, hogy legalább egy hétig hagyni kell száradni, utána kenhetem rá a következő réteget. Jó lenne, ha ez a színházban is így működhetne, hogy egy jó és érvényes próba után hagyhatnám azt „száradni”, mielőtt rákerül a következő réteg. De a szerepet is ugyanúgy gyúrom magamban, hagyom ülepedni. A száradás folyamata a színészetben is benne van. Nem színezhetem ki rögtön az egész vásznat, idő kell a színek felviteléhez, végül a száradáshoz.

R: Nagyváradon születtél. Hatott rád a román színház erős vizualitása?

SzCs: Egyéves koromban települtünk át Magyarországra, de az első színházi élményem oda köt. Lenyűgözött a nagyváradi színház szépsége, de akkor még nem gondoltam, hogy színész leszek. 

R: Most próbáljátok Kincses Réka A Pentheszileia Program című drámáját, melyet a szerző maga rendez. Kincses Réka Németországban él, Marosvásárhelyen született. Ad ez közös hangot kettőtöknek?

Stohl Andrással az Istenítéletben
Stohl Andrással az Istenítéletben. Fotó: Puskel Zsolt
SzCs: Az első pillanattól érzek hasonlóságot, amit nehéz szavakba önteni. Bár keveset éltem ott, sokat járok vissza. De sokszor felteszem magamnak a kérdést, valójában hol vagyok otthon? A Budapest-Nagyvárad-Kajdacs háromszögében ingázok, élek. Ez a három otthonom, de igazából egyik sem az. Ha választanom kellene, Nagyváradot mondanám annak, ahol mindössze egy évet éltem. Ott dobban meg a szívem. Van egy kis cinkosság, közös energiánk a határon túl élőkkel. Valami pluszt, közöset jelent. Pentheszileia figurája most kezdett elhatalmasodni bennem. Ő egy olyan fiatal lány, akinek a személyén keresztül rengeteg mindent lehet elmesélni. Nem kérdés, hogy bele is kell halni a végén. Szerencsésnek tartom magam, mert kevés olyan női szerep van a világirodalomban, mint ő. A kereső, gondolkodó, vívódó női főhős, a női Hamlet nagyon ritka. Elveszőben van, miközben nagyon nagy szüksége van a világnak az ilyen érzékeny, útkereső, az igazát kutató hősnőkre.

R: Kirobbanó erővel, feszülő energiával vagy mindig jelen a színpadon. Az életben is ez jellemez?

SzCs: Mára nagyon sokat csillapodtam, konszolidálódtam, mert a színpadon kiadhatom az energiám, feszültségem nagyját. De az igazságtalanság nagyon mélyen érint, gyakran felbosszant. Nagyon el tudok keseredni rajta. 

R: Az első – számomra emlékezetes – nagy szereped Novák Eszter rendezésében Bródy Sándor A tanítónő Tóth Flórája volt. Szinte egy időben ezzel mutatták be Lovas Rozival Miskolcon is a darabot. Mindkettőtöknek pályaindító sikere. Mitől volt számodra izgalmas Flóra szerepe?

A tanítónőben. Fotó: Puskel Zsolt
A tanítónőben. Fotó: Puskel Zsolt
SzCs: Nagyon ritka egy ehhez hasonló, nagyon karakteres, erős női szerep. Jól gondolkozik, erős egyénisége van, mer szembeszállni, keresni az igaz szerelmet. Számomra meghatározó szerep volt, miközben nagyon kemény, hogy szinte végig színpadon vagy. Na, ő például Hamlet-szerű figura, a lehetőség legalábbis benne van.

R: Bár kevesled ezeket a női szerepeket, az Istenítélet Abigélje szintén erős figura, erős színpadi jelenlét.

SzCs: Huszonhat éves vagyok, három éve vagyok a pályán, s már eljátszottam Dorothyt, a Chicago Velma Kellyjét. A naivát, a szendét, a kedvest nem látják bennem. Talán kicsit koravén vagyok.

R: Egy ilyen erős személyiségnek nagyon kell a rendező?

SzCs: Nagyon kell. De úgy, mint egy jó párkapcsolat. Ha kell, fogja a kezemet, de amikor szabadságra van szükségem, képes elengedni. Egy idő után úgyis visszamegyek hozzá. Közös az alkotási folyamat, közösen hozzuk létre az előadást. Bár sok mindenre magamtól rájövök, szükségem van rá, hogy a rendező ezt megerősítse bennem. A Junior Prima Díj is ilyen: megerősít. Fontos a díj, főleg nekünk, fiataloknak, mert sokszor, amikor egy előadás után hazaérek, azon gondolkodom, hogyan tovább. Mikor lesz családom, lakásom? Abban is megerősít, hogy jól döntöttem, hogy színész lettem. De ennél többet nem kell vele foglalkozni, örülni kell és menni tovább.
 
Szerző: Marton Éva