25. Nyitrai Nemzetközi Színházi Fesztivál
2016.10.10.

Lapozgatom a Nyitrai Fesztivál elmúlt 25 évét ünneplő, háromszáz oldalas, kétnyelvű kiadványt, nézegetem az ismerős vagy sosem látott fotókat, olvasom a visszaemlékezéseket, és máris rám tör a nosztalgia: régen minden jobb volt. JÁSZAY TAMÁS BESZÁMOLÓJA.

Lehet, hogy csak a kisördög mondatja ezt velem, és ideje lenne elfogadni, hogy ma Nyitra is mást és máshogyan gondol a színházról, mint akár még néhány évvel ezelőtt. (Ha egy magyarországi fesztiválról szólna ez a beszámoló, most jönne az a rész, amikor a pénzhiányról panaszkodunk: Nyitra is biztosan el tudna több pénzt költeni, mindenesetre az anyagi biztonság, a kiszámítható működés, egy nagyon kicsi, ám ütőképes csapat évhosszat történő foglalkoztatása – egyelőre – biztosítottnak tűnik.) 

Képek az idei fesztiválról: Münchner Kammerspiele: Warum läuft Herr R. Amok?
Képek az idei fesztiválról: Münchner Kammerspiele: Warum läuft Herr R. Amok?
A 25 év egyszerre nagyon sok (nálunk csak a pár hónapja a 26. születésnapját ünneplő, töredék büdzséből működő – na tessék, mit mondtam – szegedi THEALTER rúgna labdába mellette) és nagyon kevés. Az intézményesült létből nem feltétlenül következik a könnyebb megoldások választása, ugyanakkor egy létező és jól működő infrastruktúra önkéntelenül is merevvé válik idővel, és hajlamos lesz az önismétlésre. Az óvatosan körbejárt, és hamarosan részletezendő hiányérzetem azzal az egyszerű ténnyel is összefügghet, hogy a színház nem csavargyár: minden előadás, illetve a fesztivál minden kiadása nem tud egyforma nagyot ütni, ezt el kell tudni fogadni. 

A hatnapos találkozó a régió legjelentékenyebb nemzetközi színházi fesztiváljává vált az elmúlt negyedszázadban, ahol a nagy nevek jelentette garancia (tényleg csak pár, felénk is ismerős színházcsináló a zavarba ejtően gazdag névsorból: Eimuntas Nekrošius, Declan Donnellan, Nigel Charnock, Oskaras Korśunovas, Krzysztof Warlikowski , a magyarok közül Ruszt József, Schilling Árpád, Alföldi Róbert, Pintér Béla, Mundruczó Kornél és még sokan mások) mellett mindig jutott hely és idő arra, hogy kevésbé ismert alkotók is megmutatkozzanak. Éppen ez az egyik értelme az ilyen jellegű, nyelvi és kulturális határokra ügyet sem vető programoknak: az új közeg új kontextusba helyezi a jól ismertet, az otthon megszokottnál jóval élesebb fényben mutatja fel a hiányosságokat és csillogtatja meg az erényeket. 

A konkrét példák előtt egy rövid idézet a már említett évfordulós kötetből. A tavalyi fesztivál emlékezetes előadása volt Milo Rau Hate Radio című, az ugandai mészárlást döbbenetesen szcenírozó dokumentarista produkciója. A rendező írja: „A színház olyan művészeti forma, ami lehetővé teszi, hogy politikai teret alkossunk, és megmutassuk azokat az éles ellentmondásokat, melyek időközben láthatatlanná váltak. Mit gondolunk valójában? Kik vagyunk igazából?” Az idei fesztiválból három olyan előadást választottam, ami ezekre a kérdésekre szeretett volna választ adni.

Solo Lamentoso
Solo Lamentoso
A nyitrai fesztiválnak mindig is felvállalt célja volt egyfajta „szlovák showcase” bemutatása, vagyis az évad leginkább figyelemre méltó – és esetleg külföldi fesztiválválogatók, színházigazgatók képzeletét felcsigázó – szlovák előadásainak a bemutatása. Értelmes cél, mégis nehéz ügy ez: nem szép dolog az általánosítás, a szlovák színház mégsem a régió legjobbja, és a már emlegetett új kontextus és a külföldi produkciókkal való összehasonlítás sem tesz feltétlenül jót ezeknek az előadásoknak. Idén ráadásul a program közel fele szlovák előadásokból állt, ami egyértelműen a minőségé rovására ment, ezek közül kettőről szólok. 

A Solo Lamentoso című, Sláva Daubnerová által rendezett és előadott szólóprodukció esetében maga az ötlet érdekesebb, mint a kivitelezés, ráadásul arra int nézőt és színházcsinálót, hogy lehet próbálkozni, de a valóságon semmilyen fikció nem képes túltenni. Az előadás alapja igaz történet: Šturovo, vagyis a magyar-szlovák határon fekvő Párkány álmos nyugalmát másfél évtizede különös eset zavarta meg. A város egyik társasházi lakásába költöző Eva N. háborús övezetté változtatta környezetét Plácido Domingo közvetett segítségével. 

Történt ugyanis, hogy a nőt zavarni kezdte a szomszédjából áthallatszó konstans kutyaugatás, ami ellen a jótét gazdi semmit sem tudott vagy akart tenni. A nő, mielőtt végzetes lépésre ragadtatta volna magát, próbálkozott a hatóságoknál, ám azok széttárták a kezüket, és – mint az előadásból kiderül – azt tanácsolták, hogy hallgasson rádiót! Dagad a honfiúi kebel annál a résznél, amikor megtudjuk, hogy a nő mennyire rákattant a Bartók Rádióra, aztán lassan megpróbálok láthatatlanná válni, amikor rájövök, hogy a zenehallgatás mániává vált, hiszen hamarosan reggel hat és este tíz között állandóan szólt a rádió – amit az egész lakónegyed hallgatni volt kénytelen. Ekkor kezdődnek a nő elleni zaklatások, a közösség azonnal kiveti magából, a szomszédok rettenetes dolgokat művelnek vele, amiből egyrészt világos lesz, hogy az emberi találékonyságnak, ha indulatát egy másik ember ellen kell fordítania, nincs határa, másrészt eljátszom a gondolattal: mi lett volna, ha valaki becsönget, és egyszerűen megkérdezi a nőtől, hogy mi a baj? Ez nem történt meg, cserébe a helyzet fokozódott. Eva N. egyszemélyes hadserege őrjítő pszichológiai fegyvert vetett be, amikor A trubadúr híres strettájának Plácido Domingo énekelte felvételét kezdte teljes hangerővel hallgatni napi 14 (!) órában. Csak azt, semmi mást. És egy decibellel se hangosabban a törvény által megengedettnél. Állóháború volt ez a javából: a sztorit felkapta a média, a nő hűvös közönnyel hallgatta az áriát, aztán 2015. június 8-án kikapcsolta a CD-lejátszót, mintha mi sem történt volna az azt megelőző 15 évben.

Solo lamentoso
Solo lamentoso
Daubnerová színpadán elöl stilizált minimállakás, melynek hátsó fala halványan áttetsző függöny, mögötte lakóházak makettjei. Az 50 láb magas nő moziszörnyként dúl-fúl a házak között az egyik jelenetben, de az egyórás előadás java része a lakásban játszódik. Hangbejátszásokat hallunk, archív felvételek meg visszaemlékezések, kölcsönös vádaskodások és dühös kitörések sorjáznak. A szöveg érdekesebb, mint a főszereplő-rendező prezentálta nem túl bonyolult mozgásanyag. És bár sokat nevetünk – legnagyobb sikere a fád hangnak van, ami pár percenként bemondja, hogy a háború hányadik évében járunk épp –, van valami végtelen szomorúság a történetben. A nő a társadalmi együttélés legalapvetőbb szabályaira kérdezett rá igencsak kellemetlen módon. Nem állítom, hogy szerettem volna a szomszédja lenni ebben a másfél évtizedben, emberkísérlete mégis hatékonyan mutat rá korlátainkra.

Petra Foynarová (jé, még egy női alkotó, ha valamiben, ebben biztosan haladóbb a szlovák, mint a magyar színház) Opernball című előadása szintén inkább a témaválasztása miatt érdemel figyelmet, egyben – az előző produkcióhoz hasonlóan – jól mutatja, hogy a szlovák kortárs tánc ugyan igyekszik merész és naprakész lenni, de nemzetközi szinten nemigen rúghat labdába egyelőre. Az egyórás előadás szintén a nagy és kis rendszerek, az intézménymonstrumok és az alulról induló civil kezdeményezések szükségszerű összeütközéséről, magyar színházi szaknyelvre lefordítva a kőszínházak és a függetlenek konfliktusáról tudósít. 

A bécsi Operabál a high society emblematikus eseménye, az meg, hogy a bál ideje alatt az utca túloldalán kik demonstrálnak és/vagy nyomorognak a földön, más lapra tartozik. A tévében élőben közvetített csillogást irigyen figyeljük akkor is, ha balos hevülettől hajtva fennhangon kárhoztatjuk az euróezreket egyetlen este elmulató páholylakókat. Ehhez képest a (szlovák) független tánc nagyjából nulla centből működik, nem valami eredeti megállapítás, elismerem, kiindulópontnak mégsem rossz. Foynarová előadása az Operabál hatalmas méretben kivetített képeit ütközteti három táncos (egyikük ő maga) mozdulatsoraival. A videó blőd hangalámondást kap, amiben a szpíker olyan témákról értekezik nagy komolyan, hogy melyik elsőbálozónak van a leghosszabb neve. A táncosok egymás életrajzát mondják, felkínálva önmagukat és tehetségüket a show nézőinek, vagyis nekünk. A bálban rögzített képsorok közül kedvencem az a montázs, amikor az úri közönség majd’ mindegyik tagja mobilját szorongatva fotózza magát és a másikat. Kétségbeesett kiáltás zárja az előadást: „Eltörölnek minket!

Kantor Downtown. Fotók: Ctibor Bachraty. A képek forrása: Nyitrai Nemzetközi Színházi Fesztivál
Kantor Downtown 
De persze van, amit vagy akit nem lehet ilyen egyszerűen láthatatlanná tenni. A lengyelországi Bydgoszczból érkező Teatr Polski változó hatásfokkal működő dokumentarista színháza, a Kantor Downtown erről (is) beszél. A négy rendező (közülük három nő - Jolanta Janiczak, Joanna Krakowska, Magda Mosiewicz és Wiktor Rubin) jegyezte előadás szinte észrevétlenül oszlik két részre, szétszálazhatatlanul egymáshoz kapcsolva személyest és közösségit, a nagy és a privát történelmet, a színházat és a valóságot. A 20. századi európai színház egyik meghatározó alakja, Tadeusz Kantor két, színháztörténeti jelentőségű előadását vitte el annak idején New Yorkba: a Halott osztályt (1975) és a Wielopole, Wielopolét (1980). Bár nem beszélünk róla eleget, mégis ez volt az amerikai független színház fénykora, az Ellen Stewart vezette La Mama Theatre akkor lett fogalommá, nagyon nagy részben az ideérkező külföldi vendégjátékoknak köszönhetően. Már megint itt a kontextus és az újraértés, újraértelmezés kérdése: a lengyel Kantor amerikai vendégjátékai olyasmivel szembesítették a végtelenül szabad színházi közeget, aminek a sokkját a mai napig nem tudják és nem is akarják kiheverni a szerencsések, akik személyesen láthatták a fellépéseket.

A Kantor Downtown első, hosszabbik fele emlékállítás: a Halott osztály ikonikus díszletét felidéző térben, a fából ácsolt iskolapadokra kilenc plazmamonitort állítottak, rajtuk beszélő fejek, kis híján azt írtam, hogy vitatkoznak egymással, de nem, nagyjából egybehangzóan beszélnek Kantorról, a csodáról, aki megváltoztatta az életüket. Színházi vagy színházközeli emberek, rendezők, művészeti vezetők, színészek, performerek, akik mára tisztességben megőszültek, de kiderül, hogy vad éveik csúcspontja épp Kantor látogatásának idejére esett. A hol nevetve, hol elhomályosodó szemmel mondott visszaemlékezéseket két fiatal lengyel színész kommentálja és ellenpontozza, kritizálja vagy kihangosítja, gesztusaikban és megnyilvánulásaikban közvetlenül is megidézve Kantor sokunknak csak könyvekből ismerős színházát. A videóbejátszások a rendező befolyásáról beszélnek, arról, hogy lehet-e, szabad-e másolni ezt a színházat, meg arról, hogy a hatás intenzitása miatt a szavak rendre kicsorbulnak. És persze érdekesek a félig vagy egyáltalán nem elmondott történetek, például a Kantor-színész bábszerűségéről, kiszolgáltatottságáról szóló részek. 

Kantor Downtown. Fotók: Ctibor Bachraty. A képek forrása: Nyitrai Nemzetközi Színházi Fesztivál
Kantor Downtown. Fotók: Ctibor Bachraty. A képek forrása: Nyitrai Nemzetközi Színházi Fesztivál
Aztán az addig lárvaszerű fehér arcfestést viselő színésznő egyszer csak letörli az arcáról a festéket, elmondja, hogy ő 65 eurót kap ezért az előadásért, egy filccel fel is írja a karjára a számot, majd körbejár a nézőtéren, és kihívóan követeli több nézőtől, hogy írja fel a testére, mennyi a havi fizetése. 500-2000 euró között mozognak a számok, majd hamarosan egy Kantor-idézet hangzik el: „A színháznak nem dolga, hogy megváltoztassa a világot.” Vissza a színpadra, ahol a visszaemlékezések most egy másik körön kezdenek mozogni: a 70-es, 80-as évek amerikai független színházi valósága, a Hair világa, majd az AIDS könyörtelensége, a „csak a kockáztatás az, ami érdekes” kérlelhetetlen igazsága jelenik meg a rövid anekdotákban. Kantortól eljutunk a Downtownig, közben meg azon gondolkodunk, hogy az ősz hajú forradalmárok vajon mit tennének, ha ma lennének fiatalok.