Gergye Krisztián Társulat: Lautrec táncolni fog / Müpa Budapest
2016.10.04.

Különös, hogy egy, a tánchoz annyi szállal kötődő művész, mint Henri de Toulouse-Lautrec, mennyire kevéssé ihlette meg saját történetével, alakjával eddig e művészeti ág alkotóit. HALÁSZ TAMÁS KRITIKÁJA.

A tánc, a táncosok, kik a francia festő egyik alapvető témájául szolgáltak, modellként a későbbiekben nem tekintettek igazán sem Lautrecre, sem életművére. Egy-egy híres karaktere, mint frappáns utalás, hálás jelenés ugyan felbukkant táncszínpadon, de ő maga, fordulatos sorsa, az oeuvre nem.

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
A korabeli, világra szóló párizsi forgatag annál hálásabb témául szolgált a filmművészetnek: Lautrec jellegzetes, drámai alakját, történetét 1998-ban a francia Roger Planchon foglalta játékfilmbe (Lautrec). E mérsékelt lelkesedéssel fogadott mű mellett azonban két rendkívül népszerű filmalkotás állított emléket a festőnek. A miliőt látványos eszközökkel megörökítő művek közül az első, John Huston Moulin Rouge című filmje 1952-ben készült el, s központi alakjának Lautrecet tette meg (José Ferrer alakításában, kinek rajzoló „kézdublőre” a magyar festő-grafikus, a film káprázatos látványvilágát is jegyző Vértes Marcell volt, aki 1953-ban Oscar-díjat kapott e munkájáért). Az örök kánkán-királynőt, Jane Avrilt egy másik magyar, az akkor sajátos pályája elején járó Gábor Zsazsa formálta meg. 2001-ben mutatták be Baz Luhrmann hamar kultikussá vált, Moulin Rouge! című filmjét, melynek rendkívüli forgatagában – a kor és a hely számtalan ikonikus alakja mellett, vezető szereplőként  - Lautrec is ott ragyog.

Egy évvel ezelőtt a modern európai festészet egy másik, különleges sorsú és kivételes jelentőségű alkotójának alakját és korát formálta előadássá Gergye Krisztián, Gloria Benedikttel közösen. A Kokoschka babája (kritikánk itt található – a szerk.) mindössze három előadóval idézett meg egy kivételes történetet (Afonso Cruz azonos című regénye nyomán). A Lautrec táncolni fog című alkotásban ehhez képest egy egész hadsereg, hét szereplő népesíti be ugyanazt a játékteret, a Müpa Fesztiválszínházának színpadát. A Gergye Krisztián Társulat legújabb bemutatóját (ugyancsak a Bridging Europe – Európai hidak program felkérésére) a társulatvezető ismét másodmagával jegyzi. Mahji Torres, aki a produkciónak táncosa is, 2009-ben, férjével közösen koreografált, magyar művészekkel létrehozott munkájával (Gypsy Planet) már bemutatkozott a budapesti közönségnek, nem csupán alkotóként, de előadóként is, a Gödör Klub színpadán. 


Egy, Toulouse-Lautrec-i formátumú, sűrűségű, intenzitású, és nem utolsó sorban: ismertségű életmű színpadra emelése rendkívüli kockázatot jelent. A tömegkultúrában jócskán meggyökerezett, leegyszerűsítő sztereotip címszavak (törpenövés/testi fogyatékosság, bordély, könnyűvérű nőcskék, bohém világ, erotika, szifilisz, abszint és így tovább). A mindössze harminchat évet élt, tragikus sorsú zseni (hogy pár további sztereotípiával folytassuk) életéről már nagyjából mindent elmondtak. 2014-ben, a Szépművészeti Múzeum Toulouse-Lautrec világa című, nagyszabású kiállítása öt évtized múltán, ismét bőséges lehetőséget adott a magyar közönség számára is, hogy találkozhasson az életművel. (A múzeumban, a kiállítás idején és apropóján rendezett tánc-nap rendhagyó tárlatvezetői közt Gergye Krisztián is szerepelt.)

Egy-egy ilyen esetben tehát nagyon könnyen el lehet veszni a közhelyek sűrű dzsungelében, vagy elragadtatott szívvel eltévedni a vizsgált-bemutatott (élet)műben: ilyesmire idehaza is láthattunk példákat. Megtörténhet ilyenkor az is, hogy az előadás csupán illusztráció marad, a hasonlítás bravúrjaival, a „szinte pont olyan” eszközeivel él, de a jól-rosszul sikerült felszín mögé nem tesz semmit. A Lautrec táncolni fog gyengébb pillanataiban (melyek az előadás első harmadában-negyedében voltak detektálhatók) felmerülhetett bennünk ilyesfajta kétely, de ismerve Gergye és hosszú évek óta állandó művészköre kvalitásait, joggal bízhattunk rossz érzéseink átmeneti voltában. 


A maga pontosságában megjelenő, vizuális idézetek, mint Károlyi Balázs virtuóz, Lautrec vásznairól „leugrott” maszkjai, vagy a színpad peremére helyezett (a mai szemnek igencsak gyér, de roppant hangulatos, a korabeli fényviszonyokat idéző) világítás, mely annyira meghatározó Lautrec vagy Degas színpadi jelenetet ábrázoló vásznain, mind remekül ülnek. Lautrec hősei, hangulatai, párizsi életterének atmoszférája szellemesen idéztetett meg a színpadon. Nagy szó ez, mert a Fesztiválszínház színpadának hatalmas tágassága igencsak szembe megy mindazzal, amit a festő vásznain látunk, közege jellegéről gondolhatunk. Képein, ha tágasabb teret látunk, dominál a kopottas zsúfoltság, a sűrűség, ha intimebb a képkivágat, akkor a vászoni alakot szinte mellbevágó közelségben látjuk, intim terében állva. Mindehhez képest a tágas színpad, a távolság a nézői széksorok és a játéktér közt ennek ellenében dolgozik. A tágas terekben látható, letisztult struktúrák Lautrec sorsának nagy formái: a távoli ajtó, a magas emelvény személyes eredetére utal, a társadalmi távolságra, mely születési és választott közegét elválasztotta egymástól. 

Az előadás sokarcú karaktereiben megjelennek a festmények és grafikák jellegzetes alakjai, elegánsan és szellemesen megidézetten. Remek például Philipp György gigászi pelerinbe bugyolált, kalapos-sálas, kitekert pózban közelítő Aristide Bruantja, vagy a Gergye megjelenítette, fél báb-fél ember Oscar Wilde. Dús, kacér és harsány nőiséggel játszik a darabban Kolonits Klára koloratúrszoprán és Barabás Anita, aki az előjátékban orfeumi showgirlként járkál be a vasfüggöny elé állított miniatűr színpadhoz, hogy újra meg újra felhúzzon egy kis zenemasinát. Kettejük ellentéte a maga festői groteszkjével a hol gyengéd, hol kirobbanó mulatói ősanya, Tárnok Marica és a két pompás, kortalan, egyszerre kislányosnak és festőien lelakottnak mutatkozó Mahji Torres és a megjelenése pillanatától csodát tévő Lőrinc Katalin. Utóbbi egy szétnyíló dobozból tűnik elő, s felbukkanásával oly módon változik a színi atmoszféra, mint a Picasso kalandjai című, halhatatlan filmvígjátékban a finn család szobája, mikor a dizőz, Sirkka belép. A Lautrec nagyjábóli kortársainak (Satie-tól Debussy-ig) műveiből szőtt zenei anyag kiváló és pompás sokféleségben szólal meg, hála a most is sziporkázó Philipp Györgynek.

Fotók: Dömölky Dániel. A képek forrása: Gergye Krisztián Társulat
Fotók: Dömölky Dániel. A képek forrása: Gergye Krisztián Társulat
A sokféle karaktert, igazi forgatagot játszó előadók munkájukban is megidézik Lautrec korát: olyanok, mint egy virtuóz csapatmunkában iparkodó orfeum személyzete, egy olyan mulatóé, ahol mindenki csinál mindent, a gyors átállásokkal hét ember is képes tömeget mutatni és bárki átlényegülni bárkivé és bármivé akkor is, ha éppen párbaj folyik a zenekari árokban, vagy a rendőrség tart razziát az öltözőkben. Gergye és Torres produkciójában szellemesen és elegánsan jelenik meg számos momentum a lautrec-i univerzumból: maga a főhős a társulatvezető megformálásában és mívesen kivitelezett kis bábfiguraként is elénk lép. Szemlélődik és rajong, megalázkodik, sodródik és hátralép. Belekeveredik a forgatagba, de olykor visszavonulva szemlél, figyel. Látjuk sóvárogni és kutyapózban meghágni neccharisnyás lábakat, gyerekként kucorodni női ölekbe, vagy, mint védtelen gyereket, heverni a Wilde-figura karján. 

Ami azonban itt zajlik, messze több, mint a korábbiakban emlegetett utánzás ambíciója és bravúrja. Egyfelől, természetesen, a munkásságát ismerőket érdekli, hogy mi jutott eszébe Gergye Krisztiánnak és csapatának Henri de Toulouse-Lautrecről (sorolhatnám itt gonoszul, ki mindenkinek nem érdekes, mi jutna eszébe Henri de Toulouse-Lautrecről). Az eredmény pedig – bár nem nélkülözi a döcögést – izgalmas, mert eredeti találkozásokat hoz el látványban, hangzásban, gondolatban. Nem csupán egy letűnt világ lehetséges, releváns megélesztésének lehetünk tanúi s nem egy emlékművet látunk, a kötelező cikornyákkal és mesterjegyekkel. Évszázada halott karakterek arca, mozdulata, hangja, örökre kimerevedett mozdulatai, grimaszai élednek meg előttünk, állnak össze mozaikká, akárcsak a zenei szegmensek, formák, felületek, színek, s lesz az egészből olvasat. Gergye és Torres nem életrajzot állított színpadra, nem is tarkabarka képeslapot, könnyen befogadható giccset a montparnasse-i szuvenírbábel ponyváiról. Pikareszk alakokkal, idomárokkal, táncosokkal, hódolókkal, kóklerekkel teli előadásukban olykor rezeg a léc, de fennmarad – érdemes volt megugrani e kockázatos terepen.