Minden valamirevaló operabolond saját, különbejáratú magánmitológiával rendelkezik. Így aztán számot tud adni (és szeret is számot adni) arról, hogy pontosan mikor, melyik szerepben és milyen körülmények között ismerkedett meg Maria Callas és Plácido Domingo, Házy Erzsébet vagy Melis György, s persze Anna Netrebko nevével és művészetével. E sorok írója sincs ezzel másként. Anna Netrebkót például először még videókazettán látta és hallotta: Ludmillát énekelte Glinka operájában, valamikor a kilencvenes évek közepén, Valery Gergiev szentpétervári Mariinszkij (vagy tán még Kirov) Színházának színpadán. Nem volt szerelem első pillantásra, habár kétség kívül mindenestől üde jelenségnek tűnt az akkor a húszas évei közepén járó orosz szoprán. Aztán jött a salzburgi nagy áttörés, Donna Anna, majd Willy Decker piros bőrkanapés Traviatája, no meg Netrebko és Erwin Schrott operai álompárjának áttörése az általános bulvárba, s az énekesnőt előbb könyvelhettük el nemzetközi médiasztárnak, mint nagy operaművésznek.
 Anna Netrebko a Müpában |
Az operai szexszimbólumként kolportált énekesnőt, aki videóblogjában az akciófilmek iránt táplált vonzalmáról és egyéb csacskaságokról mesélt, Lehár-sláger előadása közepette pedig elnevette magát vagy cipőit lerúgva vad táncba kezdett – bizony könnyű volt félreismerni. Nem neki, sokkal inkább nekünk (azazhogy nekem) kellett ahhoz néhány esztendő, hogy végre félreismerhetetlenné váljon: Anna Netrebko korunk operaéletének tán legtudatosabb és legelmélyültebb művésze, akihez a ma élők közül jószerint csupán Domingo és Cecilia Bartoli fogható. A meleg, mindig személyes jegyű és kitelt szépségű, technikás hang, amelyen talán csak egy-egy bel canto szerep extrakoloratúrái fogtak ki olykor, olyan művészi elszántsággal és hidegfejű tervezéssel párosult ugyanis, ami a XXI. század legimponálóbb operai hódító hadjáratát eredményezte. Netrebko a lírai és lírai koloratúrszoprán szólamok után a drámai szerepek irányába, Mozart és a bel canto után a nagy Verdi-szerepek, s legújabban immár Wagner, valamint Puccini és a verista szólamok felé nyitotta ki bővülő repertoárját.
Pályafutásának ebben az új szakaszában, Verismo lemezének népszerűsítő koncertturnéján érkezett el végre Budapestre, hogy a Müpában sort kerítsen magyarországi debütálására. A ma már szinte csak elvétve megtapasztalható valódi telt ház és elitünk – ugyancsak vajmi ritkán előforduló – nagy kivonulása jelezte: Anna Netrebko koncertje szó szerint eseményszámba megy. S nem csupán társasági értelemben, merthogy Anna igazi nagy formában, azaz igazi nagy formájában énekelt, beigazolva minden lelkesedés, sztárolás, hájpolás indokoltságát.
Igaz, a meghirdetett programnak megfelelően mindössze csupán három teljes operaáriát énekelt új lemezéről: a címszereplő első megszólalását Cilea Adriana Lecouvreurjéből, Margit áriáját Boito Mefistofeléjéből, valamint Alfredo Catalani lavinás operájának, a La Wallynak ugyancsak címszereplői slágeráriáját. Mindazonáltal ezek előadását élőben hallani tőle jószerint mindent megért, mert nem egyszerűen egy szép és tökéletesen kontrollált szopránhangot hallhattunk, hanem a verizmus, sőt egyáltalán – az opera lelkét. Azt a nagy, felemelő és kitárulkozó női tragikumot, áldozatvállalást és esettséget, ami prózai színpadon már nem képes hozzánk szólni, ami immár rég csakis operai hangszerelésben válhat testmeleg élményünkké. A Cilea-ária nyilvánvaló művészi önarckép-jellege ezúttal jócskán megemelte a gyakorlatilag egyoperás szerző egész pályafutásának leghatásosabb trükkjét: a grandiózus primadonnaszerepet felvezető szerény szavak a szerepformálás gondjairól és a művésznő alázatáról (Io sono umile ancella), Netrebko előadásában az előttünk megszülető emberi-színpadi csoda körbejárását tette valósággá. Oroszosan színes ruháiban persze mindeközben ő is körbejárt a pódiumon, minden irányba külön is elküldve hangját, s persze e gesztussal megvéve az orgonaülések és az oldalkarzatok megtöltőit egyaránt. A Boito-ária elveszettsége és Wally kevés reménnyel kecsegtető elszántsága azután ugyancsak a hibátlanság szintje fölött, a kifejezés természetességét női tapasztalatokkal, ha tetszik, szláv érzelmességgel (de sohasem cukorral) gazdagító előadásban szólalt meg. S ugyanez mondható el arról a női szabadságvágyról is, amely a Bajazzók Madárdalának nagyobbik feléből szólt felénk – merthogy az ária nem teljes egészében hangzott fel.
 Anna Netrebko és Yusif Eyvazov. Fotók: Posztós János. A képek forrása: Müpa Budapest |
S itt áttérhetünk arra a kényes mozzanatra, ami mégiscsak visszavett valamicskét oly indokolt lelkesedésünkből. Anna Netrebko ugyanis magánéletében is új és sikeres szakaszba lépett a közelmúltban: sokszorosan megérdemelt boldogságra lelve Yusif Eyvazov tenorista feleségeként. Ennek következtében a pár immár közösen járja a világot, s a budapesti koncerten is közösen léptek fel. A koncert másik négy slágeráriáját ilyesformán az azeri származású tenorista énekelte: zajos sikerrel, ám ne kerteljünk, az Anna Netrebko szintjét meg sem közelítő művészi nagyságrendet érzékeltetve. Sőt, ha már nyakig járunk az őszinteségben, akkor mondjuk ki kereken: a vitán felül tenorhanggal rendelkező Eyvazov technikailag sérülékenyen, valamint egyszerűen csúnyán énekel. Hangját és túljátszott olaszosságát idővel meg lehet ugyan szokni, ám ez legfeljebb Netrebko miatt tűnhet érdemesnek. Például a meghirdetett programot záró kettősben, a nyaktiló alá készülő Andrea Chénier és Maddalena duettjében (Giordano: Andrea Chénier), ahol szinte fájdalmassá vált a házastársak közötti nagyságrendkülönbség. Lám, Éva lánya nem csupán a guillotine alá vonulva hozhat áldozatot azért, hogy együtt lehessen a szeretett férfival, de a koncertpódiumon is.
A koncerten még két kettőst énekeltek a fiatal házasok, pontosabban két számot preparáltak kettőssé: a Vágyom egy nő után Lehár-dalával, illetve a Giglinek komponált De Curtis-dallal (Non ti scordar di me) kétség kívül hígítva a koncert műsorát. Első blikkre éppily hígításként vehettük volna Netrebko ráadásul énekelt szólószámát, Vereczky Szilvia belépőjét is a Csárdáskirálynőből. Ám tévedtünk volna, mert ez a szám éppúgy művészi önarckép volt, akárcsak Adriana áriája, csak épp Netrebko személyiségének (valódi vagy pódiumszemélyiségének, az most egyre megy!) egy másik jellegzetességét tette hallhatóvá és láthatóvá. A Kálmán Imre-számban a szertelen szabadság, a dévaj jókedv, sőt a harsányság kifejezésének lehetőségét kihasználó, táncra perdülő Anna Netrebko ugyanaz a bölcs és sebezhető nő volt, aki pár perccel korábban életünk részévé tette a korábban már annyi szépelgésnek kitett Catalani-áriát.
Ő Anna, aki sokkal többet tud minálunk, s amit tud, azt meg is tudja éreztetni velünk. Nem játssza a nagyokost, de még a dívát is csak épp annyira, amennyire azt muszáj. Hatalmas önfegyelmű, kemény művész. Hát mondd már, hadd lágyuljon el a férje énekhangjának hallatán!