ARC kiállítás 2016
2016.09.20.

Soha nem írtam meg ilyen nehezen kritikát. Tényleg, hol jár az eszem? DÉKEI KRISZTA ÍRÁSA.

Az idei ARC plakátkiállítás címe, s egyben a pályázóknak kiírt főtéma Zalatnay Sarolta klasszikus, az 1966-os Táncdalfesztiválon előadott, ötven éve írt slágerére utal – csak éppen (fiatalos) tegezésbe ágyazva (azaz Hol jár az eszed?). A sok-sok (s nyilván kirostált) jelentkezőből összeálló kiállítás biztos érdekes (én is belefutottam pár műbe, amin harsányan röhögtem), de magán viseli az eddigi összes ARC-kiállítás betegségeit. 


Úgymint (1) olyan kiállítás, amely nem kívánja például (ha már művészetről beszélünk, lévén a zsűriben van művészettörténész és művész is) átírni, megváltoztatni, új impulzusokkal gazdagítani az amúgy (többek közt Pócs Péter miatt) nyugaton oktatott és fontos műfajt.
 
Példa erre a kiállítás első díjazott műve, amely egy rejtélyesnek tűnő szöveghez (Elvesztette enyém jellegét) végső soron egy túlontúl kézenfekvő megoldást kínál (a szürke és elcseszett valóságot). Más kérdés, hogy nekem is tetszik, lévén, hogy ebben élek. Belefáradva abba, hogy hiába volt az egész rendszerváltás, hogy semmi sem változik, hogy egyre és egyre ostobább helyzetekbe sodorjuk a többség által választott vezetőink miatt magunkat (ez itt a reklám helye; ezt az egész fekália-halmazt legjobban a Magyar Kétfarkú Kutya Párt naponta változó, és a „tudta?” hívószó alá rendelt, továbbá véletlenszerűen generált szöveg-szőnyege, no meg a városban elhelyezett plakátjai bizonyítják).  


Olyan kiállítás ez (2), amely úgy tűnik, hogy ódzkodik a direkt politikai állásfoglalástól (másként feltehetően nem rendezhetnék meg), amely álságosan helyet ad a Liget-projekt píárosai által készített, elborzasztóan buta „felvilágosító kampánynak” – hát, lelkük rajta. És eltekintve attól, hogy már megint (avagy újra) Lázár János, Habony Árpád (Kincskereső Kisködman) és a többi (futottak még szalagvágók) arcmása is előbukkan (óh, az a Gucci-táska is milyen sokakat megihletett anno), a szervezők/rendezők nyugodtan feküdhetnek le. Azon a pár száz (vagy néhány ezer) emberen, aki nap mint nap, újból és újból felháborodik a hírekben olvasott és a Facebookon megosztott, elborzasztó baromságokon (itt mindenki helyettesítse be a legidegesítőbbet) nem múlik semmi. Szomorú, de így van – tisztelem mindazokat, akik képesek ebben élni. 

Mert (és ez a kritikaíró vallomása) én már nem tudok. Nem vagyok képes folyamatosan lázban égni; s nem tudok az elénk dobott (a rendszer működését ugyan leképző, de a lényegi problémákat nem érintő) gumicsontokon rágódni. Persze, odarakom az „arcom”, ha kell.


De (1) nem írhatok erről kritikát – egy (jó?, elfogadható?, olvasható?, bármilyen szempontból érdekes?) írás lényege, hogy a megfigyelőnek/értelmezőnek nincsenek elvárásai; csakis a primér élmény fontos; persze az is, hogy az olvasók számára beleágyazza egy tágabb kontextusba. Ha viszont a kijelölt értelmezőnek csakis egy (és nem a pozitív) olvasat jut az eszébe a SZ... AZ ÉLET (játék a betűkkel típusú) megfejtéséhez, s ebből eljut a kiállítás negatív minősítéséhez, az nem kritikus. Aki nem képes látni (2), mert minden napját azzal tölti, hogy a rákként burjánzó problémáit, a túlélését megoldja, az nem alkalmas erre a feladatra. Ezért Önök most magukra vannak utalva; nézzék meg és alakítsák ki a saját véleményüket. Hiszen mit veszíthetnek? 
 
A killítás 2016. szeptember 25-ig látogatható.