Elnöki kegyelmet kért Edward Snowden arra hivatkozva, hogy a nyilvánosságra hozatal óta egyértelművé vált, a kiszivárogtatás hasznára, nem pedig kárára vált az amerikai állampolgároknak és az országnak. A kérelemhez a világszerte mozikba kerülő Oliver Stone-filmet mellékelte védőbeszédként, arra számítva, hogy a közvéleményre mint esküdtszékre nem csak az adatokkal, hanem az érzelmekkel és a retorikával is hatni lehet.
Ha máshonnan nem, kémregények és -filmek sokaságából tudjuk, hogy a titkosszolgálatok mindig egyfajta bürokratikus akadálynak tekintették a demokratikus rendszerek törvényeit és nyilvánosságra vonatkozó szabályait, és ahol lehetséges, megpróbálták megkerülni őket. A Snowden-ügy különlegessége abban áll, hogy kiderült, nem pusztán ellenséges területeken dolgozó kémek obskúrus, ám kis hatású akcióiban sérül a törvényesség, hanem 9/11 óta közpénzből fenntartott amerikai hivatalok rendszerszerűen dolgoztak azon, hogy lényegében mindenkit minden előzetes gyanú, urambocsá’ bírósági végzés nélkül le tudjanak hallgatni. Snowden arra világított rá, hogy a tömeges, célpont nélküli lehallgatás ma már nem pusztán lehetőség, hanem mindennapos gyakorlat az amerikai titkosszolgálat berkeiben, ráadásul a demokratikus kontroll oly kevéssé érvényesül, hogy a CIA igazgatója képes a szenátusi meghallgatáson tagadni a tényeket. A kérdés csak az, hogy miképpen lehet erről mainstream mozifilmet forgatni.
Oliver Stone egyre inkább beleássa magát a kortárs amerikai történelem krónikásának a szerepébe, hiszen sorra készíti azokat a filmeket, amelyek közvetlen közelről, a résztvevők emberi perspektívájából próbálják bemutatni azokat a nagy horderejű eseményeket, amelyeket a rendező történelmi léptékűnek tart. Megközelítése a történelmi regények azon hosszú sorát folytatja, amelyekben dramatizált és (legalábbis kisebb részleteiben) fikcionalizált formában mutatják be a száraz történelmi tényeket kitöltő mindennapi és emberi vonatkozásokat.
Jelenetek a filmből |
Az ilyen típusú regényeknek és filmeknek két fontos hozadékuk van. Egyrészt átélhetővé és elérhetővé teszik a történelmet, ezáltal rengeteg ember számára adják meg azt a tapasztalatot, hogy a letűnt korok is hús-vér emberekkel teli világok voltak, ahol nem csak a hírességeknek osztottak lapot. Másrészt, és talán ez a fontosabb, a háttérfolyamatok megjelenítése révén olyan összefüggésekre és hatásmechanizmusokra, a világtörténelem kerekét hajtó gazdasági, életviteli stb. mozgatórugókra irányítják a figyelmet, amelyek rendszeresen kimaradnak a csatákra és uralkodókra fókuszáló, száraz történelem-oktatásból. Ez utóbbi, az igazán sok kutatómunkát igénylő terület az, amelyen Oliver Stone munkái a legtöbb kívánnivalót hagyják maguk után.
Ugyanis Stone mind a World Trade Center, mind most a Snowden esetében nagyon hamar, néhány év elteltével nyúlt a témához, akkor, amikor még nem telt el elegendő idő a történelmi távlatok és a hosszú távú, valóban mélyreható hatások beazonosításához vagy megértéséhez. Éppen ezért a Snowden nem több egy napilap hétvégi mellékletbe szánt összefoglalójánál, amely, mondjuk, egy évforduló kapcsán könnyen emészthető formában feleleveníti egy nagyobb horderejű esemény előzményeit, magát a történteket, valamint azt, hogy mi történt a főszereplőkkel az azóta eltelt időszakban.
A sztori keretét azok a híres napok adják, amelyek során egy hongkongi hotelszobában Snowden átadta az anyagokat a Guardian újságíróinak és Laura Poitras dokumentumfilmesnek, aki a szenzációs, két éve bemutatott Citizenfour dokumentumfilmet készítette. Az ott elhangzó magyarázatok során elevenednek meg Snowden életének eseményei 2004-től, amikor különböző nemzetbiztonsági projektek keretében elkezdett a CIA-nak, majd az NSA-nek dolgozni. A történet első fele leginkább egy sportfilmre hasonlít: hősünk bekerül a kiképzőközpontba, és hamar felfedezett tehetsége révén egyre feljebb jut a ranglétrán, különböző készségeket sajátít el, és különlegessége révén közeli viszonyba kerül egy fejessel, aki aztán igazán komoly feladatokat bíz rá. A filmbeli történet másik súlypontját az esettel foglalkozó sajtóban kevésbé kitárgyalt szerelmi szál, a Lindsay Millel kialakuló és különböző súlyosságú válságokon áteső viszony képezi, amely szálnak az a feladata, hogy rávilágítson, emberi értelemben milyen áldozatot hozott Snowden akkor, amikor a nyilvánosságra hozatal mellett döntött.
A képek forrása: MAFAB |
Stone filmjének érdeme, hogy koherensen és érthetően foglalja össze az utóbbi évek egyik legdrámaibb leleplezését, és a közügyek iránt alig érdeklődő publikum számára is megragadhatóvá teszi az esetet és annak fontosságát. Ugyanakkor a Snowden oly mértékben konvencionális mind dramaturgiai felépítésében, mind nyelvezetében és képi megformálásában, annyira hiányzik belőle mindaz a merészség, ami főhősét jellemzi, hogy formanyelvének szintjén semmit sem képes megidézni abból a különleges, a beidegződések és szabályok megkérdőjelezésén alapuló attitűdből, ami Snowden személyiségének alapját képezi. Úgy tűnik, Oliver Stone-nak van érzéke a kor fontos ügyeinek (WTC, tőzsdei spekulációk, Snowden) beazonosításához, viszont nincs meg az ízlése ezek megfelelő módon történő filmre viteléhez.
A film fontos erénye, hogy bár egyértelműen Snowden melletti védőbeszédként jelenik meg, legalább érintőlegesen teret ad a másik fél olyan főbb érveinek is, mint a biztonság elsődlegessége vagy az, hogy az emberek úgyis megosztják életük nagy részét jó szántukból. A film bemutatójának az amerikai elnökválasztási kampány finisére való egyáltalán nem véletlenszerű időzítése nyilvánvalóvá teszi Snowden legfőbb érvét: ezzel a kiterjedt megfigyelési rendszerrel akkor lesz baj, ha egy őrült kaparintja meg a hatalmat. És hát ettől, a legutóbbi közvélemény-kutatások szerint csupán egy apró lépésre vagyunk.