Revizor: A Mephistóban Höfgen – akit te is játszottál – karrierjének meghatározó eleme, hogy milyen rendezőkkel dolgozott. Az ő pályája csúcsa a berlini Nemzeti Színház volt. Te mikor érezted, hogy megérkeztél?
 Istenítélet, Mohácsi János rendezése, Szilágyi Csengével. Szkárossy Zsuzsa felvételei |
Stohl András: Mikor éreztem először, hogy színész vagyok, hogy jó vagyok? Ehhez nagyon kell a jó rendező, egyedül nem lehet megcsinálni egy előadást, mert nem látod magad kívülről. A jó rendező kezében sokkal több tudsz lenni. Én nem látom, hogy egy adott előadásban milyen súllyal szerepelek. Schilling Árpád Közellenség című rendezése a Katonában telitalálat volt. Talán ott éreztem úgy, hogy egy nagyon jó előadásban én is nagyon jó voltam. Ez volt az egyetlen közös munkánk. Annak ellenére osztotta rám a főszerepet Schilling, hogy nem értett egyet azzal, hogy a színház mellett tévézek, azzal, ahogy élek, amit képviselek. A Közellenség igazán nagy előadás volt, Kohlhaas Mihályt alakítottam, Fekete Ernő és Szirtes Ági voltak a lovak, ők mesélték el a történetet. Ez volt az első mérföldkő az életemben. Ezután még nagyon sok fontos és jó előadásom volt a Katonában. Akkori igazgatóm, Zsámbéki Gábor sem szerette tévés szerepléseimet; ebből végül kenyértörés lett, otthagytam a Katonát. Majd jött a Nemzeti Színház Alföldivel. Előtte Jordán Tamást is nagyon szerettem, de akkor nem születtek igazán nagy előadások. Alföldi időszakában meglódult velünk a szekér.
R: Alföldi telitalálat-szerepeket osztott rád. A kétezres évektől szinte csak erős karaktereket alakítasz. A jó rendezői szem kellett hozzá, vagy ekkorra érett be sok minden?
 Mephisto, Alföldi Róbert rendezése, Radnay Csillával |
SA: Osztályfőnököm, Székely Gábor már a főiskolán azt mondta nekem, hogy negyven éves koromra lesz belőlem jó színész. Akkor ezen nagyon megbántódtam, úgy éreztem, hogy ott, a saját korosztályomban nagyon erős vagyok. De abszolút igaza volt. Sokat számított az indulásom, az, hogy a főiskola után nagyon jó helyre, a Katonába kerültem, ahol tizenkét évig játszottam. Fenekét verhetné mindenki a földhöz, hogy ilyen helyre kerül, ahol fantasztikus rendezőkkel és nagyszerű kollégákkal dolgozik együtt. És nagyon sokszor volt hiányérzetem azzal, ahogy megformáltam egy szerepet. Amikor Gothár Péter rendezésében csináltuk A kezdet vége című darabot Lázár Katival, Szacsvayval, akkor én színészileg nem értem fel hozzájuk, csak nagyon ügyes voltam. Erős voltam, edzettem, gyakorlatilag artista voltam, nem színész. És nyilvánvalóan ehhez kell, hogy az élet megrángasson, meg egy csomó puttony, amit cipelsz magaddal. Ettől valahogy az ember személyisége kezd kialakulni, s akkor lesz érdekes a színpadon. Valószínűleg ehhez kellett a Székely Gábor által megjósolt negyven év: most már nem kell három szaltót ugranom ahhoz, hogy észrevegyenek a színpadon. Elég, ha csak leülök és nézek.
R: A filmezés, a tévés szerepléseid, műsorvezetői szereped mennyiben távolítottak el a színháztól, mennyire tompította a színházi embert?
 Az Őrült Nők Ketrece, Alföldi Róbert rendezése, Hevér Gáborral. Fotó: Dudás Ernő |
SA: Nem hiszem, hogy tompította volna, sokkal inkább erőt adott. A Zsámbékival való szakításom is erőt adott. Az mind a mai napig kihat a pályámra, mert most is, többek között, neki akarok megfelelni. Tudatosan vagy tudat alatt be akartam bizonyítani, hogy a tévézéstől nem leszek rosszabb színész. Most is azt hiszem, hogy a saját szempontjából igaza volt, de én akkor nem tudtam máshogy csinálni. És talán ez is kellett ahhoz, hogy Stohl Andrássá váljak. Minden próbafolyamattal és előadással bizonyítani akarok.
R: Többször láttalak próbálni, és feltűnt, mennyire fegyelmezetten, nagyon keményen dolgozol, míg az alapkaraktered talán ettől távolabb van.
SA: Ezt is Zsámbékiéktól tanultam, akik belénk verték a munkát, a munka szeretetét, az alázatot. És nyilván benne van az is, hogy „sváb gyerek”, olyan rakkolós fickó vagyok. Úgy próbálok, mint a német fociválogatott: nem feltétlenül szépen, de nagyon eredményesen játszom. Így szeretek dolgozni, nehezen viselem a linkséget. A munkától még nem biztos, hogy jó leszek, de azt érzem, hogy megtettem, amit lehet.
R: A Katonából való eljöveteled után egy rövid ideig szabadúszó voltál, miközben úgy tűnik, társulatfüggő vagy. Az dacból volt?
 Egyszer élünk, Mohácsi János rendezése |
SA: Olyan érdekes, de bennem az maradt meg, hogy nem is volt az egy év társulatnélküliség. Talán azért, mert szinte rögtön hívott Schwajda György a Nemzetibe, s tudtam, hogy lesz hova mennem. Nekem nagyon fontos, hogy társulatban legyek, szeretek valahova tartozni. Ezért volt nagyon vacak, amikor szétverték a Nemzetit. Elképesztő társulat, elképesztő időszak volt. Ha ma újra összehoznák azokat az embereket, már nem menne úgy.
R: A Nemzeti után a Vígszínházba szerződtetek néhányan, volt „nemzetisek”, Alföldi rendezett ott, ami a Vígszínháznak jót tett. Megkönnyítette a te beilleszkedésedet, az átmeneti időt, hogy valami megmaradt abból a szellemiségből?
SA: Persze, segített, mintha egy folyóból egy erecskét elvezettek volna. Eszenyi akkor „megmentett” minket, egy pillanatig sem tapasztaltam ellenérzést irántunk, miközben nagyon nehéz lehetett az itteni színészeknek, hogy egyszer csak többen idejöttünk. Meg azt hiszem, elég jó természetem van, nem vagyok primadonna, velem elég egyszerű dolgozni. S talán jót tett a Vígnek is, hogy egy új szerelem bejött ide, hogy Alföldi és Mohácsi is rendez, hogy az a fajta mentalitás és szellemiség, ami a Nemzetiben volt, kicsit átmentődött. Az akkori Nemzeti élő, mai színház volt. Sokszor beszélgetünk arról, mi a dolga most a színháznak, mit kell képviselnie. Szerintem hülyeség, a színháznak arról kell szólnia, ami a világ, amik vagyunk. A jó színház, mint Alföldié is, gondolkodtatott. Problémákat próbált feszegetni.
R: A Színikritikusok Díjának egyik jelöltje vagy Mohácsi János Istenítélet előadásában nyújtott John Proctor-alakításodért. Mohácsi korábban kétszer is megrendezte a darabot. Változott a hangsúly, Proctor karaktere az egykorihoz képest?
SA: Olyan érdekes, hogy vajon a színész tudja-e, hogy miről szól az alakítása. Úgy dolgozom, hogy a jeleneteket próbálom megoldani. A leírt szituációkat játszom el. A rendező dolga, hogy a szerepem majd azt jelentse, amit ő kigondolt.
R: Erősebb a zsiger?
SA: Zsigeri színész vagyok, nem agyalós. Nekem nagyon fontos a próbafolyamat, a rendező. Beledőlős vagyok, ezért engem könnyű elvinni más irányba. Érzem, hogy mi jó és mi nem, de nagyon fontos, hogy rendezzenek. Jó érzés, ha hasonlót gondolok, mint a rendező. Akkor nagyon tehetségesnek érzem magam, és nagyon termékenynek a munkát. Alföldivel, Mohácsival többek között ezért nagyon jó. Kéjes öröm velük dolgozni.
R: Szerepeidnek, bár nagyon sokfélék, van közös nevezője: az igazságot kereső, erőteljes férfiakat alakítod.
 Danton halála, Alföldi Róbert rendezése |
SA: Talán én ezt jelentem, hogy olyan „pasis” vagyok. Őszinte. Egyszer Ács János rendező mondta nekem, hogy olyan „naturbursch” vagyok, ami ebben az esetben talán azt jelenti, hogy olyan egyenesen jövök be, egyenesen jön belőlem a cucc. Ha van erényem, talán ez. Nagyon ritkán hazudok a színpadon.
R: Számomra az egyik emlékezetes szereped Zaza Az Őrült Nők Ketrecéből. Ott az érzékenységed is megmutatkozik.
SA: Nőt játszom, nőnek érzem magam. Abban a másfél órában, míg felrakják rám a maszkot, átalakulok, és szerelmes leszek a Hevérbe. Baromi jó érzés szerelmesnek lenni a Hevérbe, érzékenynek lenni a színpadon. Anyaként elsírni magam. S hálás vagyok a sorsnak, hogy nekem ez megadatott a színpadon. Három órán keresztül minden gátlás nélkül érezhetek.
R: Ebben az előadásban, meg a Mephistóban is maszkot viselsz, aminek az adott pillanatban fontos szerepe van. Fontos kelléke ez a színpadi figurádnak?
SA: Nem vagyok gátlásos, de a maszk fantasztikus szabadságot ad. Megszűnök Stohlnak lenni, egy teljesen más ember vagyok. Azt csinálok, amit akarok, mert nem én vagyok, csak egy maszk. Nekem rengeteget segít, szabadságot ad, imádom.
R: Most próbáljátok Michal Docekal rendezővel a Bűn és bűnhődést. Nehézséget jelent, hogy külföldi a rendező?
SA: Borzasztó nehéz külföldivel dolgozni. Behatárol a nyelv, hiába nagyon jó a tolmács, elvész valami a kommunikációból. Még az elemző próbák folynak, s azt kérte tőlünk Docekal, ha van ötletünk a szöveg húzására, jelezzük. Elképesztő jó érzés volt, hogy ugyanazokat a részeket húztam ki, amiket ő is gondolt.
R: Ilyen fontos az örökös visszaigazolás?
SA: Nekem az nagyon kell. Becsukom a szemem, beledőlök a szerepbe, s kell, hogy valaki zablát tartson nekem.
R: Befolyásolnak a rólad szóló kritikák? A díjak, amivel nem kényeztetnek?