Az HBO megint összehozta a bravúrt: úgy készített el egy nyolcrészes, átívelős, nyomozós sorozatot, hogy abban megint nem a sztori, hanem a hangulati elemek, az alaposan kidolgozott atmoszféra és az igen hangsúlyos színészi játék viszi a prímet. Ugyanis ha nagyon szigorúan vesszük, akkor az Aznap éjjel krimitörténete bármikor elférne egy Petrocelli-epizódban, ám ezzel a kevéssel is úgy bánik, hogy egyáltalán nem tűnik fel, hogy lehetne akár csavarosabb is a történet. Hiszen a True Detective és főként a Broadchurch óta már tudjuk, amit addig nehezen fogadtunk el: a krimi új felfogása szerint a gyilkos személyénél is érdekesebb lehet a dráma, ami megváltoztat és kényszerpályára terel nyomozót és gyanúsítottat, az ügy fontosabb szereplőit. Itt például azt követjük nyomon, hogy miként kerül be valaki az igazságszolgáltatás rendszerébe, hogyan alakítja át a huszonéves Nasir Khan életét a tény, hogy nem védekezhet szabadlábon, vagyis bár megilleti az ártatlanság vélelme, mégis bűnösként kezelik a tárgyalásig. Látjuk, hogyan gyúrja át a maga képére a börtön, méghozzá annyira, hogy bizonyos értelemben már a felmentése sem oldozza fel teljesen: drogos lesz, kicsit keserű és kényszeredetten bölcs, az az ember, aki pontosan tudja, hogy már nem térhet vissza a korábbi életéhez. Valami végérvényesen megváltozott. Olyan dolgokat tudott meg, amiket nem lett volna szabad, és rájön, hogy épp a nem-tudás miatt lehetett korábban boldog. (Ki szeretné látni, hogy a saját anyja sem hisz már az ártatlanságában? Khan tehát nem ússza meg, csak a „büntetését” nem években lehet mérni, hanem az illúziók elvesztésében. Ez a bölcsesség ára.)
Ritkán kezdődik ilyen erősen egy tévésorozat. Az Aznap éjjel első része számomra még a True Detective nyitányánál is jobban sikerült, kezdve a parádésan összerakott főcímmel (ez lassan önálló művészeti ággá fejlődik) egészen a zseniális dramaturgiáig, hogy a rendőrök hamarabb „kapják el” a tettest, minthogy kiérnének a helyszínre és megtudnánk, hogy gyilkosság történt rablás helyett. Ez az ötlet a rendőrőrsön zajló jelenetben csúcsosodik ki, mikor is az addig csak ittas vezetéssel gyanúsított Khan belső zsebéből előkerül a véres kés. Hirtelen nem is jut eszembe ennél feszültebb tévés jelenet, hacsak nem a Broadchurch első évadának végkifejlete. Ha ezt a minőséget a fináléig fenn tudta volna tartani, akkor most vita nélkül az év egyik, ha nem a legjobb sorozatáról beszélnénk, a holtpontok és a visszaesések miatt így viszont „csak” átlag feletti lett. Ami azért messze nem csalódás.
Az Aznap éjjel egyik nagy erénye a már ismert lassúság. A látszólag jelentéktelen részletek, kicsit úgy, ahogy az Amerikai szépségben játszott a szél a nejlonzacskóval. Itt is hosszan nézzük az összekaristolt asztalt a kihallgatásra berendezett szobában, a szögesdróton fennakadt zacskófoszlányokat vagy a lepattogzott festéket a börtön korlátjain. Mintha a gyilkosság vádja, az életfogytiglan fenyegetése súlyosabbá, jobban láthatóvá tenné az időt. A sorozat a gyilkosság estéjének bemutatása után ugyanis vált, és nem a bűnüggyel, hanem annak azonnali következményeivel kezd foglalkozni. Hogyan nyel el valakit az igazságszolgáltatás recsegő-ropogó rendszere.
 Riz Ahmed |
Arra már kár szót vesztegetni, hogy a rendszer szempontjából az igazság majdhogynem mellékes, csak az fontos, hogy mit tudunk elhitetni a tárgyaláson. Ezt az American Crime Story: Az O. J. Simpson-ügy vagy a Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot óta szinte felesleges hangsúlyozni. Álmunkból felébredve is tudjuk, itt is közhelyesen hat. A sorozat másik hiányossága, hogy a börtönszál sokat gyengül, amikor a történet megint visszakanyarodik a nyomozáshoz/tárgyaláshoz. Sokat gyengül, ám messze nem válik feleslegessé, hiszen épp az ottani bűnök miatt nem lehet felhőtlenül örülni Khan szabadulásának: ártatlanul zárták be, bűnösként szabadul. A folyamat ironikus betetőzése, amikor Khan királyi koronát tetováltat a nyakára: vakok között a félszemű…
A színészi teljesítmények miatt viszont több mint emlékezetes a sorozat. John Turturro egyenesen fürdik a piti ügyekkel, narkósokkal, prostikkal foglalkozó ügyvéd, Jack Stone szerepében, aki a kitörési lehetőséget látja meg Khanban. Azt, hogy így visszakaphatja azt, amit az ekcémája, egyre csúnyább bőrbetegsége elvett: visszakerülhet az emberek közé. Turturro zsenialitása, hogy képes emberséggel megtölteni a karakter kisszerűségét, és a cica befogadása nélkül is (ez már-már a giccs határát súrolja) a legszerethetőbb figurává lép elő, miközben mi is hamar máshova ülnénk el mellőle, amikor vakarni kezdi a csupasz lábfejét a metróban a külön erre a célra tartogatott evőpálcikával.
 John Torturro (A képek forrása: MAFAB) |
Ugyanilyen telitalálat a nyomozót alakító Bill Camp, aki semmiképp sem akarja a saját lelkiismerete ellenében lezárni a nyomozást, ő az egyetlen, aki miatt szemernyi hit még marad bennünk a bűnüldöző szervekkel szemben. Ő nem a tévedhetetlen Columbo vagy a filozofáló Rust, bár egy kis mogorvaságért neki sem kell a szomszédba menni. Box őrmester egyszerűen csak jó szakember, aki egyszerre szerves része és tagadója a rendszernek, akinek a moralitás még nem pusztán obszcén falfirka a budi falán. Cinikus és kiégett, de még tudja, hogy egyetlen hibás döntéssel mi minden veszhet el.
A sorozat legnagyobb felfedezettje viszont a Khan bőrében domborító Riz Ahmed, aki eddig csak kisebb szerepekben tűnt fel (mint például az Éjjeli féregben). Az Aznap éjjel miatta őrzi meg a tétjét, az ő tekintete az, ami hosszan elkíséri a nézőt az igazságkeresés labirintusában, és ez a tekintet lesz egyre keményebb kockáról kockára, ahogy lassan Khan is megérti: innen csak az ártatlanságát hátrahagyva menekülhet meg.