Él bennünk – már akik hallottak valamit a dandy életű, nagytermészetű, kifinomult kultúrájú, a századelő párizsi bohémiájában elmerülő livornói zsidóról – egy artisztikus közhely-kép. A katalógus egyik jó tanulmánya (Béatrice Joyeux-Prunel)  az utóélet előítéleteit emígy foglalta össze: „Modigliani elhunyt, tehát sérthetetlen, mivel sérthetetlen, igazságtalanul vádolták, és mivel nem ismerték el, elátkozott művész lett, szenvedett, tehát szent volt.”

A Nemzeti Galéria vendégkiállítása visszaspulnizta a majd száz éve porosodó cicagombolyagot. Igazi nagy befektetés, nemzetközi team-munka, középpontjában a Lille melletti Vulleneuve d’Ascq-i múzeummal, bőkezű kölcsönzőkkel, remek katalógussal, multi-installációval, és amit az agyonkényeztetett néző lassan el is vár. (Megy is innen az egész tovább, Helsinkibe.)

Addig is, módunk van valamit érzékelni az akkori Párizs nyomorúságos műtermi viszonyaiból, a túlélő barátok, ismerősök, családtagok vallomásaiból, és ami a legszellemesebb, a művész interperszonális kapcsolatainak hálójáról. Mintha egy kipreparált facebook-rendszert látnánk: ki kivel, mikor, hol, hogyan, meddig, mikortól állt kapcsolatban Modigliani, ki volt a gyűjtője, riválisa, szeretője, támogatója, csodálója, modellje, barátja, haverja, féltékeny pályatársa. Az óriási tabella majdnem követhetetlen, de az egyik kanyarban föltűnik az író Jean Cocteau, a másikban a költő Max Jacob és festők, festők, festők meg néhány szobrász azért. A mexikói Riverától a litván zsidó Soutine-ig, a japán Foujitától a magyar Czóbel Béláig nem csak a nagy network-tablón látszanak, hanem ide is vannak hozva, be vannak mutatva, össze vannak hasonlítva a kollégával. Nagy teljesítmény ez. Nem csak sok pénzbe került, de finom szem is kellett hozzá, hogy éppen olyan Jacques Lipschitz terrakotta-figura kerüljön a képbe  (1913), amilyeneket a művész akkoriban maga is rajzolt (s fizetett vele számlát), vagy olyan Moise Kisling festmény (Zborowski portréja, 1919), amely éppen ide illik, merthogy a társaság tagja volt ő is.

Közhelyoszlatónak számít a kulturális referencia példatár fölfrissítése is. Tudott dolog volt az afrikai maszkok iránti ájult imádat abban a mikroklímában. Hogy ki kezdte, azon vita van: valahol Matisse, Picasso, Vlaminck mutogathattak egymásnak ilyesmiket, de rákattant a totemre mindenki, akinek elege lett a nyugati világ alkonyából. Van maszkból a kiállításon is, hiszen Modigliani jóval a Nagy Háború előtt, és még szobrászi álmokat kergetve, maga is rácsodálkozott erre a  negrizmusra.

De van más is. A hangját kereső művész ősélménye távolabbról származott. Az igazi vadság nem az anyanyelve volt. Jól beszélte, ügyesen forgatta, alkalmazkodott hozzá, mert a „kávéházi társaság”, a kubistáktól a fauve-okig ezt a szótárat használták, de Modigliani arisztokratizmusa, italikus külön-kultúrája, vérmérséklete, beszéljünk magyarul: általános műveltsége másfelé terelte. Őt speciel Indokína, Egyiptom és a korai égeiek (ebből mutattak valamit a kiállításon), valamint a sienaiak, az umbriaiak és Botticelli (ebből nem mutattak, de utalások azért vannak) varázsolta el. (Miközben persze végig kellett mennie a modernizmus szamárlétráján, Cézanne-tól Gauguine-ig az egész kínálaton.)

A szakirodalom ezt a szemléletet „szinkretizmusnak” nevezi, azaz Modigliani a nagy kultúrákat – pedigrétől, származástól, vallástól függetlenül – egyenrangúsította. Egy költő – Max Jacob – megengedhette magának, hogy a jelenséget lazábban kezelje. „Ez jellemezte az egész korszakot, amely semmi másról nem szólt, csak a művészet tisztaságáról, és amelyet semmi más nem érdekelt, csak ez.”

Modi, Dedó, ahogy kortársai hívták, vagy komolyabban Amedeo Modigliani maga is szép ember volt, és szép művészetet csinált. Talán – mai szemmel – egy kicsit túl szépet. Fejei, amelyek kevésbé a modellre, inkább egy kifinomult sémára hasonlítottak, az egyéniségből alig árultak el valamit, csak az általános emberiből. Női aktjai, amelyek a barackszín hús és a szeméremszőrzet dacára kívánatos testeknek minősültek (volt is ebből  némi rendőrségi ügy), a szerelemről mélyen hallgattak. Ők a nembeli erotikát képviselték.

Dehogy volt áldozat. Szent sem volt. Bizonyára elátkozott sem. Csak ahogy baráti kapcsolatai – mint a források jelentik – színpadias monológokon és a brandyvel kevert hasis hallgatásain alapultak, úgy a világ életszerű interaktív jelenségei őt is, művészetét is hidegen hagyták. „Amit én keresek – írta egy nemrég előkerült, de korai feljegyzésében –, az nem a valóság, de nem is az irrealitás, hanem a tudatalatti, az emberi faj ösztönösségének misztériuma.”