Egy excentrikus New York-i örökösnő és társasági dáma a vacaknál is rosszabb énekhanggal, valamint kemény dollárokon megvásárolt élettárssal, közönséggel és kritikákkal: mi tagadás, pőrére csupaszítva ennyi Florence Foster Jenkins (1868-1944), „a világ legrosszabb énekesnőjének” története. Szomorú, sőt szánalmas, s ami a legfőbb, roppant szimpla kis sztori ez. Első ránézésre még azzal együtt sem kiabál a megfilmesítés után, hogy ma már könnyű úgy vélni: valamiben a legrosszabbnak vagy a legjobbnak lenni, bizony majdnem egyformán érdekes dolog. Ehhez képest most egy éven belül immár a második film meséli el a maga Florence Foster Jenkins-sztoriját: Xavier Giannoli Marguerite című elrugaszkodása nyomában mozikba került Stephen Frears érzelmes dramedyje is, s ez a tény még a cinikus mozinézőt is előítéletei felülvizsgálására késztetheti.

Stephen Frears a szívünknek kedves filmrendező, aki nemcsak a mesterség fortélyait ismeri, de nem szégyelli az érzelmek, mi több, az érzelmesség regiszterét is játékba hozni. S ahogy azt A királynőben remekül bizonyította: bravúrosan képes egy alapvetően egysíkú, izgalmas személyiséget és mélyebb lelki életet nem jelző (valóságos) figurát olyképp fölstilizálni, hogy az filmen mégis reprezentatív drámai alakká emelkedhessen. Ez utóbbi erényére a Florence – A tökéletlen hang megalkotása során is komoly szüksége volt, s Frears gyakorolta is erősen az e téren korábban megszerzett jártasságát. Ő és Nicholas Martin forgatókönyvíró ugyanis meglátta a hajdani szánalmas-nevetséges milliomosnőben az álmai után szaladó, csupaszív, hamis hangú, de mégis igaz asszonyt, kitartott élettársában a féltőn gondoskodó társat, kettejük kapcsolatában pedig a szimpla képletekkel dacoló, korántsem szokványos, ám mindkét fél számára értékes, toleráns, mély emberi viszonyt. Frearsék meglátták, s többé-kevésbé mivelünk is megláttatták mindezt, még ha rendre fel is ébredhetett bennünk a kétely, s olykor egyenesen az ágáló ellenkezés e megszépítő, s egyúttal érzéki környezetábrázolással megspékelt értelmezéssel szemben.

A filmnek persze létezik egy sokkalta egyszerűbb közelítésmódja is, mely szerint Meryl Streep sokadik hálás jutalomjátékát van szerencsénk megtekinteni. Merthogy Streep tényleg mindent tud, s ezt lépten-nyomon bizonyítja is. Thatcher asszony és Julia Child hangjának perfekt felidézése után most természetesen Foster Jenkins asszony fülsértő rikácsolását is pompásan, sőt frenetikusan reprodukálja, egy-egy tekintetével, szemvillantásával gyakorlatilag bármit képes kifejezni, komikaként a szemérmetlenségig merész, s színészi létezése helyből jelentőséget kölcsönöz eljátszandó figurájának. Ha ő úgy akarja, Florence Foster Jenkins tényleg gyermekien ártatlan, s a zene bűvöletében élő esetlen öreg angyalnak hihető, aki fölmagasztosul a Carnegie Hall pódiumán.

Streep oldalán Hugh Grant az összes öregfiús bájmosolyát kijátssza: összest mondtunk, habár igazából csupán egyetlenegy van neki, de azt tényleg számolatlanul szórja szerteszét. Kedves és olykor elérzékenyítő ripacskodásán túl ráadásképp még pár megejtően személyesnek ható mondattal is megajándékoz minket (a forgatókönyvnek hála!), amikor St. Clair Bayfield, a színészből férjjé (igazából élettárssá) előlépő angol társasági úriember szerepében arról beszél, mekkora felszabadulást jelentett számára a felismerés, hogy sohasem lehet remek színész. A harmadik főszerep az Agymenőkből ismerős Simon Helbergnek jutott, aki ideges zongorakísérőként itt is roppant különc és jócskán hiszteroid alakot formálhat.

A magyar szinkron jól követi a komikumot érzelmességgel vegyítő, s helyenként túljátszó irályú játékmodort. Ráckevei Anna rutinos Streep-magyarítóként imitálja az amerikai csillag hol gurgulázás, hol hápogás felé tendáló orgánumát. Stohl András mintha nem rajongana Hugh Grant színészetéért (amiben, meglehet, igaza van), s ez egy-egy, Grant mórikálásán is túldobott mondat hallatán különösen nyilvánvalónak tetszik.

Közvetlenül a halála előtt Florence Foster Jenkins a Carnegie Hallban ad zajos sikerű koncertet. (Merthogy a Carnegie Hall és az ott elért siker kibérelhető, ezt a zenészi pr-cikkek olvasóinak jó lesz megjegyezni!) Látjuk, amint a bizarr kosztümökbe öltöző hölgy megdicsőül a közönség vélt-valós rajongásától, s látjuk azt is, ahogy összeomlik, amikor a sok bérkritika után egy valódi ítész a világ legrosszabb énekesének titulálja. Hja, a lelketlen kritika hatása az érzékeny művészemberre! Igaz, nagy kérdés, hogy emlegetnék-e ma Foster Jenkins asszonyt, ha akkor nem őt kiáltják ki a világ legrosszabb énekesének? 

A film adatlapja a Magyar Filmadatbázisban itt érhető el.