„Egy történés kezdete vagy vége meghatározhatatlan. Csak az eseményhalmazok megritkulása vagy besűrűsödése alapján beszélhetünk valamelyes biztonsággal kezdetekről és befejezésekről.” – írja George Kubler Az idő formája című könyvében. 

Pompeji és Herculaneum esetében a tézis csak féloldalasan teljesült, mert ugyan a kezdetek menetrendszerűen alakultak (Pompeji a Kr.e. 7. század vége óta fejlődött 16 hektáros kis településből 15 000 lakosú várossá Kr.u. 79-re), a befejezés azonban szinte pillanatnyi volt, mert a Vezúv mintegy másfél nap alatt, 79. augusztus 24. déltől másnap éjszakáig végzett a várossal. És akkor Pompejiben örökre megállt az idő. 

A tűzhányó által betemetett, s ez által konzervált város feltárása a 18. század közepén kezdődött, s a mai napig tart. Az érintetlen maradványok páratlanul gazdag, és főleg kézzelfogható információkkal szolgálnak. Nem is elsősorban a római művészetről, hanem a hétköznapi életformáról. 

2013-ban a londoni British Museum rangjához illő nagyszabású bemutatót rendezett a témából Life and death in Pompeii and Herculaneum címmel, ahol a tárgycsoportok mennyisége és minősége, meg persze a hozzákapcsolódó, a múzeum honlapján található (még ma is látogatható!) szájt igen magasra tette a lécet. Ezt egy magyarországi vidéki múzeum nyilván nem tudja megugrani, ennek tudatában tehát igencsak bátor vállalásnak minősül a szegedi Móra Ferenc Múzeum nyár elején megnyílt, az év végéig látogatható Pompeji – Élet és halál a Vezúv árnyékában című kiállítása.

A kiállítást a szegedi szervezők is nagyszabásúnak szánták, ezért két helyszínre tervezték, de mivel ide minden szempontból szerényebb anyag érkezett, mint Londonba, a szervezők a pompeji tárgyakat hazai vonatkozásúakkal egészítették ki, s látványos installációval öltöztették. És innentől nehéz a kiállítást összefoglalni, mert hiszen Pompeji története – a természeti katasztrófa lefolyása, a tömeges emberhalál, a város, illetve a birodalom kultúrája – önmagában is komplex élményt ad. Pláne úgy, hogy az emlékanyagot rendkívül bőséges verbális információ övezi, Gabler Dénes professzor leírásaiból ugyanis mindent, de tényleg mindent megtudhat a látogató a római kori város életéről és működéséről. 

A Nápolyi Nemzeti Régészeti Múzeum százkét tárgyat kölcsönzött, ami se nem sok, se nem kevés. A műtárgyak igen változatosak funkcióban és méretben egyaránt, a szobrok, falképek, fém- és kerámiatárgyak között szép számmal találni – épségüknél fogva – kiugró kuriózumokat is, többek között egy nagyméretű, állatlábakon álló, gerezdesen öblös bronz szamovárt, egy tekintélyesen hatalmas széfet, játékosan organikusra tervezett kandelábert, kortalan alakú fürdőkádat. 

A múzeum főépületében a kisebb tárgyak vitrineket, a nagyobbak illuzionisztikus, pompeji módra kifestett falakat kaptak installáció gyanánt, „mintha” a helyszínen sétálnánk. A jellegzetes vörös és sárga falak látványosak és hangulatkeltők, bár jelzésként olykor soknak tűnnek (az erős falszínek leginkább az eredeti falfestményeket nyomják el), imitált valóságként pedig túlságosan pedánsnak. Mindenesetre érdekes párosítás keletkezett a tudományos pontosság (ld. az ismertető szövegek) és a népszerűségre törekvő tálalás együttállásából.

Az utóbbi miatt meglehetősen szellősen lettek elrendezve a tárgyak, ami néhol üresjáratot eredményez, máshol viszont épp ezért szereznek több figyelmet maguknak. Mint például a hálótérnek berendezett szakaszban, ahol éppen azért, mert kevés van belőlük, maximális figyelmünket élvezhetik a római bútorkészítés bronzból készült leleményes remekei: a kecses oroszlánlábakon álló asztalka, a sormintás lemezekkel díszített, kényelmesnek tűnő zsámoly, és a praktikusan hosszabbítható szárú, míves kandeláberek.

Az emlékanyag tereit elhagyva lépünk a katasztrófa „helyszínére”, egy fekete falú terembe, ahol a híres gipszöntvények közül három látható: két, önmagát védeni próbáló emberalak, és egy görcsbe ránduló eb lenyomata. A közelükben mozgóképes anyag, végül pedig egy hatalmas és részletes, fényképekkel illusztrált dokumentatív tabló zárja a tárlat első etapját.   

A másik kiállítási helyszínen, a Fekete Házban az étkezési szokásokat felvillantó „konyha” sikeredett túl sterilre, megnyugtatóbb (mert önértéküknél fogva hiteles) benyomást keltenek egy másik szárnyban az egyszerűen vitrinekben elhelyezett, hihetetlen méretű, több kilogramm súlyú gladiátorsisakok és lábszárvédők. 

Itt már keveredik az anyag, mert az épület egyik szintjét az épp ekkor kialakulóban lévő Pannónia bemutatásának szentelték a rendezők hazai gyűjteményekből (Nemzeti Múzeum, Budapesti Történeti Múzeum, szombathelyi Savaria Múzeum) származó tárgyi emlékekkel, s bár a terület kultúráját kettőszázhatvan darab tárgy reprezentálja, a nagy része elfér egy teremben, mivel sok a 2-10 cm közötti apróság. Jórészt helybéli anyagból került ki az emeleten elkülönített, erotikát ígérő kis zugban felsorakozó fallosz alakú amulettek, illetve fogadalmi ajándékok csoportja is, s ugyancsak pannon lelet az egyik legszebb üvegedény, a hatásosan installált, 22 centiméter magas temetkezési urna. 

Látni-, átélni-, és felfogni való tehát bőven van az említett két helyszínen, ám akit tényleg érdekel a téma, annak a pompás katalógus (otthoni) áttanulmányozása kerekíti le az élményt. Legfőképp azért, mert Valeria Sampaolo érdekfeszítő tanulmánya igen részletesen eleveníti fel a pompeji életvitelt, így írása nyomán nem csak a társadalmi és civil szféra szokásaiban, de a helyi falfestészet különböző stílusaiban is – szám szerint négyben – tökéletesen kiigazodunk. 

 

Nem kevésbé alapos Gabler Dénes Pannónia születését bemutató írása sem, ami nem meglepetés, az viszont igen, hogy a „szürke” katalógustételek mennyi plusz információt rejtenek. Például a nápolyi muzeológusok soha be nem fejeződő munkájáról, amit hűen tükröz egyetlen triviális példa, a jegyzékben talált leltári számok nagyságrendje. A Szegedre kölcsönzött tárgyak között a 264 949 sorszámot viselő négyágú vasgereblye tartja a csúcsot, de vajon hol van a vége? És ez az adat csupán a nyilvántartás sziszifuszi tevékenységéről tájékoztat, ezután jön az állagmegőrzés és/vagy restaurálás, továbbá a tárgy értékelése és kontextusba helyezése, hiszen nem minden lelet funkciója nyilvánvaló első látásra.

 

Mint például az esztétikailag jelentéktelen, más szempontból nagyon is jelentős tudományos, technikai maradványoké, amelyeket mi sem a látványos kiállításban, hanem a katalógust lapozgatva fedeztünk fel, nevezetesen a szögmérőt, a függőónt, a vízcsap-záró telepeket, amelyek látszatra ugyan semmiségek, de beszédesen tanúskodnak egy nagy kultúra apró településének civilizációs minőségéről.