William Kentridge a Foreign Affairs Fesztiválon / Berlin
2016.09.05.

„Tíz hónappal ezelőtt felhívtam az apámat, hogy elmondjam, felkértek erre az előadás-sorozatra. Erre ő: Hm. És van mit mondanod?” NÉDER PANNI ELEMZÉSE.

A világszinten elismert dél-afrikai képzőművész, filmes és színházi alkotó, William Kentridge képviseltette magát az idei Foreign Affairs fesztivál fő vendégeként. A Theatertreffen utáni második legfontosabb berlini színházi találkozó minden nyáron egy-egy nemzetközi művészt vagy színházi társulást helyez a középpontba, s igyekszik annak munkásságát a legváltozatosabb módon körüljárni. A cél nem pusztán az adott alkotó(k) előadásainak gyors ledarálása, hanem azok kontextusba helyezése, kontinuitásuk biztosítása, s az egyéb meghívottak produkcióival való tematikai összeszövése. 

A Guided Tour of the Exhibition: For Soprano with Handbag. Fotó: Jirka Jansck
A Guided Tour of the Exhibition: For Soprano with Handbag. Fotó: Jirka Jansck
A kurátorok az adott fókuszművészhez minden évben egy-egy releváns kulcsszót rendelnek, így születik meg a fesztivál programja. A Kentridge mellé járó idei téma a bizonytalanság volt. „Évek óta figyeljük már a közép-európai szociális piacgazdasághoz köthető, vélt bizonyosságunk felbomlását. Megtanultuk ignorálni. A tény, miszerint a tavaly tömegével érkező menekültektől meglepődtünk, habár a Közel-Keleten zajló eseményeket régóta ismertük, csupán előjel arra, mennyi mindent veszünk természetesnek. Efféle eseményekre van ahhoz szükség, hogy sejthessük: egyszerűen nincsenek bizto(nságo)s helyzetek, a dolgok változnak – és talán ez az egyetlen bizonyosság, amelyet saját korunkkal kapcsolatban leszögezhetünk.” – áll a fesztivál sajtókiadványában a jelenlegi legaktuálisabb eseményekre vonatkozó bevezetés. 

Kentridge, aki munkái során legtöbbször a bizonytalanságról és időlegességről kommunikál mind művészi stratégiáját tekintve, mind politikai szinten, egyértelmű választás tehát. Félreértés ne essék: az adott előadások és happeningek töredéke reflektál csupán az aktuálpolitikai és forrongó társadalmi történésekre; a bizonytalanság, folyamatos formálódás, afféle cél- és csattanónélküliség, a keresés pillanatai kötik össze őket. 

Mivel a dél-afrikai alkotó produkciói és produktumai szinte az összes létező művészeti zsánert lefedik, a majd’ kéthetes fesztivál során animációkkal dúsított koncert, performatív túravezetéssel járó gigantikus kiállítás, bábelőadás, és a magyarra nagyon rosszul fordítható lecture performance szálaiból fonódott össze a Kentridge-pókháló. 

Paper Music. Fotó: Bíró István
Paper Music. Fotó: Bíró István
A Martin-Gropius-Bau múzeumban májustól augusztus végéig megtekinthető óriási kiállításon a művész egyéb előadásaiban is jelenlévő, általa rajzolt és animált videói, valamint rajzai is visszaköszönnek; folyamatos, lüktető párbeszédet és együttlélegzést generálva minden alkotása között, nem is beszélve az egyes elemek új kontextusba helyezése által továbbfejlődő értelmezési lehetőségekről. Aki nem fél a túladagolástól (és persze mindenre kap jegyet), a fesztivál végére valóban átfogó képpel gazdagodhat. Maga a kiállítás is többféle módon tekinthető meg, ezzel újabb és újabb lehetséges ösvényeket kanyarítva a szemlélő számára. Egy, a berlini fesztiválközpont 45 méter széles homlokzatára is kivetített monumentális videóinstalláció foglal helyet a múzeum legnagyobb termében. A szakadatlan haláltánc témájához készített film több vizuális réteg egymásra helyezésével jött létre – a rajzolt, animált és forgatott síkok lüktetése festi alá a lankadatlanul vándorló-táncoló dél-afrikai karavánt. (Mivel efféle élményanyag leírása nehezebb a színházinál, akinek van ideje, nézzen bele ebbe és ebbe a videóba, ráadásul nekem is könnyebb dolgom lesz, mert Kentridge esztétikája a színpadi anyagaiban is hasonló). 

De térjünk vissza a többféle nézői módhoz: a kiállításhoz kétnaponta kapcsolódik interaktív tárlatvezetés, amely Kentridge egyik fő előadója és énekesnője, Joanna Dudley tolmácsolásában vezet végig a videókkal és művészi formába öntött naplóbejegyzésekkel telepakolt termeken. Dudley afféle turistacsoport-vezetőként, gurulós szószékét teremről teremre huzigálva, piros zászlóval a kezében megy végig a helyszíneken, mindegyikre nagyjából tíz percet szánva. A Szoprán kézitáskával címre keresztelt túra a fizikai színház, opera, valamint performansz műfajait vegyítve egészíti ki a kiállítás anyagát. A színész-énekesnő recitativóban ismételt, folyamatosan redukált mondattöredékeken keresztül „mesél” az egyes alkotásokról, gyakran egyszerű kijelentéseket („Ez a kép. Ez az asztal.”) kijelentve-gurgulázva-énekelve; éles fizikai gesztusokkal szétszakítva az olykor percekig tartó statikus állapotokat. Az előadás természetesen rácáfol a „tárlatvezetés” kategóriára, hiszen nem gazdagít értelmezéssel vagy historikus háttéranyaggal, ám újfajta szemléletmódot alakít ki, olykor a legegyszerűbb észlelések által vizsgálva az adott művet. Az általa tolmácsolt szöveg partitúrája is a kiállítás anyagát képezi az egyik falra ragasztva, ahogy a kiállítóterek makettje is az egyik asztalon – tárlat a tárlatban. 

Drawing Lessons. Fotó: William Kentridge. A képek forrása: Berliner Festspiele
Drawing Lessons. Fotó: William Kentridge. A képek forrása: Berliner Festspiele
Szintén a múzeum épületében került megrendezésre a Paper Music című installációs koncert, amely során Kentridge Philip Miller zeneszerzőt kérte fel két, az esemény alatt is levetített videóanyagának zenei aláfestésére. A zongorával kísért estén a már említett Joanna Dudley és a dél-afrikai Ann Masina énekelnek az opera, valamint afrikai népzenei stílusok ötvözésével. Maga Kentridge Rilke egyik versét olvassa fel egy ponton – ahogy a kiállításhoz kapcsolódó előadáson, úgy itt is végig jelen van. A nyitókoncert hatása kivetíthető Kentridge később prezentált műveire is: mivel egyszerre, ráadásul gyorsan kell tudni befogadni egymástól eltérő, önmagukban is rendkívül sűrű művészeti síkokat, az alig másfél órás időtartam szinte a duplájának tűnik, annyi koncentrációt igényel. Sőt, a néző permanens döntéshelyzetbe kerül: az adott pillanatban mire fordítson több figyelmet? A háttérben pörgő, kézzel rajzolt, gyors videókra? A zenére? A dallamot ellenpontozó recitativóra? Dudley koreográfiájára? A mindezekkel együtt felolvasásra kerülő versre? Vagy átadja magát a sokszínű kakofóniának, feloldódva az összművészeti sűrítményben? 

Hasonló luxusproblémába ütközöm Kentridge négy részes lecture performance-ában (és itt már illik definiálnom a műfajt, melyhez Jászay Tamás egyik kritikájából lopok: „A tanórai, egyetemi előadás (lecture) és az előadó-művészethez sorolható produkció (performance) találkozása ez a színpadon, ahol az előadást hallgató nézők számára a tudás átadása és az átadás formája, vagyis a mit és a hogyan egyforma súllyal esik latba.”). A Drawing Lessons I-IV. (Rajzleckék) során Kentridge alkotói metódusaiba avatja be a nézőt, szórakoztatóan megkomponált, művészeti-filozófiai gondolatkörökkel kísért személyes történetei során. Mondatai közben sebesen pörögnek a vetítővásznon az ehhez összeállított filmanyagok – hosszú perceket kellene időzni minden egyes képkockán, hogy a befogadói szint teljessé váljon. A lebilincselő sorozat játékosan tárja fel az alkotó útkeresését, fontos hangsúlyt fektetve a folyamatos jelen időben maradásra, a kísérletező kedv táplálására. 

Prezentált művei közt ugyanúgy helyet kap egy szék átugrásának precíz véghezviteléről loopolt videofelvétele és egy kávéfőző kalandos útja a rajzpapíron, mint a dél-afrikai kolonizáció egyes eseményeit megörökítő, kézzel rajzolt anyagok. A klasszikus rendezőbetegségnek titulált „mindentbeleakarokrakni” ez alkalommal az inverzébe fordul: műveiben számos, őt aktuálisan foglalkoztató téma vetőmagjait szórja szét a nézők közt lekerekítés nélkül – hátha megragad és inspirál valamelyik. Nem állít, nem jelent ki; kérdésfelvetéseibe, kísérleteibe és adott állapotaiba avatja be a szemlélőt. Biztos kézzel kormányoz a bizonytalanság viharos terepén. 

A Magyarországon is előadott, a Handspring Puppet Company-vel közösen jegyzett Übü és az Igazság Bizottság és a Refuse The Hour című előadások kapnak helyet a színházteremben. Ez utóbbi a Drawing Lessons különböző témáit önti új formába; a tánc, színház, élőzene, animációs film, cirkusz, performansz és élő installációs művészet elemeit vegyítve. Talán említenem sem kell, a korábbi sűrűség hogyan emelkedik még magasabb szintre: egyszerre hat-hét eltérő műfaj kakofón összesének befogadása a cél. Ezen műfajok egyes pillanatokra összeérnek: a vásznon egy utcán talált könyv lapjai pörögnek, amelyekre Kentridge táncoló figurát rajzolt – a vászon előtt afrikai táncosnő reprodukálja a táncmozdulatokat – a zenekar ritmusosan kíséri az akciót – az operaénekesnő a dallamra énekel – Kentridge a témához kapcsolódó mondatait olvassa fel; majd bumm, szétmállik a pódiumra komponált univerzum, hogy a résztvevők magányos akcióik során újabb csatlakozási pontot kereshessenek a többiekhez. Csúcsra járatott útkeresés a permanens átalakulás jegyében. 

A Foreign Affairs során minden évben az adott vendég munkásságában való mélyebb megmerítkezés a cél, Kentridge mégis kuriózumnak számít a fesztivál történetében. Már önmagában kivételes, hogy egy alkotó a művészet szinte minden területén esszenciális; egyéni és együttes jelentésében is releváns produkciókat hozzon létre. Az utólagos hatás ehhez hasonlóan unikális: mivel Kentridge lekerekítés helyett vesszővel fejezi be adott alkotásait, azok csendben burjánzó, folyamatosan lélegző-formálódó, életszagú élményegyüttesként raktározódnak el a befogadóban. Univerzuma kiforrott és utánozhatatlan – ám keresésre, játékosságra és jelen időben létezésre buzdítása intenzív táptalajt szolgáltat az egyéni megújulásra. 
Szerző: Néder Panni