Van azért egy előnye ennek a filmnek: újranézi miatta az ember az eredetit. Akinek kimaradt a San Franciscó-i zsaru, A francia kapcsolat, meg az olasz zsarufilm – a poliziotteschi – műfaja, az csodálkozhat, hogy már ’72-ben is milyen értelmes akciófilmeket forgattak, aki meg látta ezeket, szívja a fogát, hogy Michael Winner mégsem egy Peter Yates, pláne nem egy Don Siegel vagy egy Friedkin, és nemcsak a krosszmotorüldözés, de a végső csavar is sántít kicsit. 

De legalább svungja van a filmnek, az IMDb például azt írja, ’72-ig bezárólag Winner robbantotta a legnagyobbat egy akciójelenetben – és arról a puritán, némafilmes nyitányról se feledkezzünk meg, amikor Charles Bronson 16 percen keresztül csendben ügyködik és bérgyilkol, gondos előkészület után csak vár, vár, vár, hogy a kliens elaludjon és balesetnek álcázhassa a halálát. Nem nagy kunszt, mondhatják, hiszen a baltaarcú Bronson egyébként is profin tudott hallgatni: ő volt az „előbb viccelj, aztán ölj” akciófilmes divatjának legszórakoztatóbb ellenszere. De A mestergyilkosban igenis volt kunszt, finesz, és kraft is. Meg néhány jó gondolat. Odabökött például az amerikai hőskultusznak: a nagyra tartott pisztolyhősök, a Dillingerek és a Jesse Jamesek mind közönséges bűnözők voltak, akik szakmányban gyilkoltak, mondja Bronson, aki szintén azért öl, hogy kívül maradjon a rendszeren, bármit is jelentsen ez. Ha Isten gyilkos, én miért ne lehetnék az?, mondta Hannibal, de dr. Lecter előtt ott volt még a pragmatikus Bronson, aki a vietnámi háború idején tette fel a kérdést, hogy ha a kormány gyilkol, miért ne gyilkolhatnék én is?

A forgatókönyvíró, Lewis John Carlino (jegyezzük meg a nevét: ő írta a zseniális Másolatokat és a Keresztapát sok ponton megelőlegző Testvéreket) eredetileg még többet akart, homoerotikát a filmbe mester és tanítvány között, hogy a pánikrohamokkal küzdő, szorongó mestergyilkost szexszel manipulálja a hidegvérű kisdiákja, aki persze beleszeret az idős kollégába, de annyira mégsem, hogy a szerelem legyőzze a vágyat, hogy ő legyen a legjobb bérgyilkos, a number one. Slusszpoén: a filmet Monte Hellman rendezte volna, aki legalább annyira érezte a hetvenes évek korszellemét, mint Scorsese vagy Altman, de sosem lett olyan híres, mint pályatársai, pedig, hogy mást ne mondjunk, az egzisztencialista, amerikai road movie-k origóját nem tévedés a Kétsávos országúton keresni.

A tervből persze nem lett semmi. Olyat mégsem látott a filmvilág, hogy Bronson homoszexuális bérgyilkost játsszon! Hellman helyére Winner jött – A mestergyilkos pedig korrekt, élvezetes, tökös akciófilm lett. Eltelt 40 év, a filmet elfelejtette mindenki, a legendás bizniszmeneket, Irwin Winklert és Robert Chartoffot kivéve (ők pénzelték a Rockyt, a Dühöngő bikát és a szintén zseniális Point Blanket is), akik 2011-ben Jason Stathamet szerződtették a remake-re, és visszaengedték a Fegyencjárat rendezőjét, Simon Westet a hollywoodi vérkeringésbe, aki a gyalázatos Tomb Raider-filmmel került – sajnos – feketelistára.

Ha az évenkénti két-három Statham-film felől nézzük, tisztes munka A mestergyilkos, jól rendezett, emlékezetes akciókkal, amiknek súlya volt és gravitációja. Csak hát azt nem értették meg, mitől volt frappáns az eredeti, és kihagytak belőle minden szabályszegést: a totális nihilt a mestergyilkos életéből, meg azt a nagyzoló, mégis szimpatikus gondolatot, hogy a gyilkolás a legérzéketlenebb ember lelkét is megeszi harmincévnyi robot után.

Pedig a Guy Ritchie által felfedezett, fiatalkorában lopott ékszereket áruló és angol nemzeti búvárcsapatban úszó Jason Stathamre szinte rávarrták ezt a szerepet. A mestergyilkosban tényleg mesterség a gyilkolás, ami gondos előkészületeket és kötetlen munkaidőt igényel, naphosszat várni a kliensre, majd aprólékosan kivitelezni a balesetnek álcázott gyilkosságot. A brit Bruce Willis filmjeiben is pont ezt a munkásosztálybeli hozzáállást lehet élvezni, hogy jön a lazán markolt géppisztollyal, vagy a még kaszkadőrtanoncként elsajátított jiu jitsu és karatetudásával, és nekiáll aprítani a helyi gyúróteremből verbuvált, palacsintaképű statisztákat, és keményen megdolgozik a pénzünkért. Akár a maffia sofőrjét játssza, akár Irakban vagy Afganisztánban leszerelt exkommandóst, nála első a pontosság, mert nem valami extra nagy trükkel, az MI6-nél bütykölt kütyükkel nyomja le az ellent, hanem szakadatlan golyó- és pofonszórással. Jason Statham akciómozija a protestáns munkamorál győzelme, meg persze a ravasz utcakölyöké, aki úgy küzdötte fel magát Hollywood legmenőbb akciósztárjai közé, hogy filmes karakterében – mert félreértés ne essék: Jason ugyanazt a karaktert hozza minden filmjében – sikerült megtartania ezt a street smart attitűdöt.

A mestergyilkos: Feltámadás épp azért csalódás, mert hagyja ezt a kicsit bunkó, nehézfiús pimaszkodást, és Bondot farag Stathamből. Bishop itt úgy ugrik át siklóról sárkányrepülőre több ezer méter magasban, mint őfelsége kedvenc titkosügynöke, és úgy csimpaszkodik egy százemeletes felhőkarcoló oldalán, mint Ethan Hunt a Mission: Impossible – Fantom protokollban. Hogy közben ez az egész, meglehetősen kellemetlen bohóckodás mégsem egy egészséges Bond-koppintásra, hanem bizonyos Seagal-örökzöldekre emlékeztet (vö. Úszó erőd), az viszont már a pocsék forgatókönyv és a koncepciótlan rendezés érdeme.

Pont olyan blődli ez, mint amilyeneket a nyolcvanas évek VHS-paradicsomában futószalagon gyártottak, csak azok nem vették még komolyan magukat, és az akcióhősök a golyók mellé vicces egysorosokat köpködtek. Amiket egyébként Statham is szokott, mert a sikerültebb filmjeiben, mint a Crank vagy A biztonság záloga, mindig nevet magán és a választott műfaján, mert tudja, hogy nem filmművész ő, hanem pincér, aki azt szállítja, amiért a vendég fizetett. „Ha szusiéttermed van, mégsem tehetsz sajtos szendvicset az étlapra, nem igaz?”, mondja erről egy interjúban, most mégis kihagyta a Statham-szendvicsből a lényeget: az emlékezetes akciókat és a jó dumákat. Olyan ez így, mint Adam Sandler-film fingós vicc nélkül: se íze, se bűze, hiába érkezik meg a humor Tommy Lee Jonesszal, aki bulgáriai fegyverkereskedőt játszik narancssárga Lennon-szemüvegben (a bikiniben verekedő Jessica Alba meg tanárnőt, aki egy kambodzsai árvaházban dolgozik, de hát ilyen film ez).

Stathamnek TLJ mellett két másik fegyverkereskedőt kell kiiktatnia, hogy megmentse elrabolt barátnőjét (Albát), és a Jasont munka közben mutató jelenetekben meg is villan valami az eredeti Mestergyilkos koncepciójából, ami színtiszta formában, néma erőszakbalettnek mutatta az akciófilm zsánerét. De a Simon West rendezői székébe telepedő Dennis Gansel nem érez rá a ritmusra, elsieti és elkeni az akciókat, ezzel pedig kiöli az izgalmat a filmből. Nemcsak egy felesleges remake felesleges folytatása a Feltámadás, hanem Jason Statham legbénább filmje, ami még így sem annyira rossz, hogy már szórakoztató legyen.