Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A HIÁNY ELBESZÉLÉSEI

Szabó Ádám: Kelta keringő
2016. aug. 27.
Szabó Ádám az írást a tudatalattira bízza, kirekeszti a szereplőket a saját történetükből és megteremti a maga felszabadult hangulatú prózáját. HELYES KATALIN KRITIKÁJA.
A hiány motívumára építi fel elbeszéléskötetét Szabó Ádám. Ez a hiány nem jelent ürességet, nincs hiányérzet a cselekmény vagy a karakterek ábrázolásában, inkább egy folyton változó asszociációs folyamatot követhetünk, mintha a tudatalatti önműködő módon írná meg a szereplőket és történetüket, ezzel kirekesztve őket a saját életükből. A főhős regényírás közben tapasztalja meg, hogy a leírtak megelőzik az életét, és ezért „a regényen kívüli valóságnak fokozatosan halványodnak a kontúrjai.”
A két nagyobb fejezetre osztott kötet korábban már folyóiratokban megjelent elbeszéléseket is tartalmaz. A Kelta keringő melankolikus hangvétele és a főhős nemlétező szerepének állandósága miatt mégis nehéz különálló részekként kezelni a történeteket. Az első részben a konvenciók lerombolásán, a tudat teljes kiürítésén vezet minket végig az elbeszélő, hogy utána – a világvége és a pokol megjárását követően – a Kelta keringő és más történetek fejezetben felépítse az abszurd látszatvilágokat, azt a bizonyos másik világot, hogy így érkezzen meg a ködös Toscana partjaira. „Ilyen is, minden bizonnyal, de nem is egészen ilyen, ahogy az élet csupán földi mása mindannak, ami a csillagokban erről-arról, szerelemről, csalódásról, reményről és reménytelenségről, valamint negyvenéves férfiakról írva van.”
A tényeket nélkülöző kötet a főhős hiányára erősít rá folyamatosan. Az árnyékként élő narrátor élete, csapongó elbeszélése álomképekben jelenik meg, és a maga alkotta valóságokban is csak elmosódott alakként szerepel. „…minden egyes epizód vége csupán egy újabb történet kezdete, és az egészből képtelenség kigabalyodni, és már látta maga előtt, amint örök időkig bolyong ebben az elvarázsolt viskóban.” A hiány állapotot belső motiváció vezérli és nem valami külső körülmény. A kiválasztottság élménye több elbeszélésben is feltűnik, de a szereplő kilép ezekből, vissza az árnyékba. Ilyen élmények a világvégéről érkező meghívó, vagy amikor hazafelé találkozik a kegyeit felkínáló „útonálló angyallal”, és amikor a vonaton udvarol neki a tökéletes nő. A főhős azonban mindig eltávolodik a kitüntetett szerepektől. „Elbújsz a saját kis világodban, ahol érinthetetlen vagy, mint egy pária, aki inkább vécét pucol, csak ne kelljen szembesülnie a valósággal.” 
A főhős talán a hiány kitöltésére, vagy a különböző valóságok megteremtéséhez használja fel az írói előképeket és másolja le a nagypapa személyiségét. Mindenesetre a nagypapától örökölt mesélőkedve, a véget nem érő mondatai, és a „múltra nyíló ajtó” kinyitása is összekapcsolja az elbeszéléseket. Az irodalmi élet című részben nagybácsik képében megszemélyesülnek a lehetséges példáknak tekintett költők. Aktualizálja a múlt századi karaktereket, és a kötetben a természetábrázolás és a nyelvezet már egy eltorzult valóságot mutat. „Ilyen szemetes tengerpartot még soha nem látott a festő. De mögötte ott volt a tenger. Ami akkor is tenger volt, ha a szutyokból kellett kimosdatnia a tekintetnek.” Az (Át)változat című fejezetben Kafka labirintusszerű, önmagába visszatérő kilátástalan útvesztőin keresztül teremti meg a világát. A következő történetben viszont Petri kevéssé idealizált szerelemtípusára, szenvedélyére utal a szeretetéhes alkoholista nő és a feszengő fiatalember közti vacsorával. De a kötet nyelvezetét és egészét tekintve Kosztolányi játékossága és olykor bölcselkedő gondolatai a meghatározóak. „Illyés Petőfijében kódorgott éppen, úton gyanútlanul Héjjasfalva felé, amikor egyszerre kozák dzsidások körgyűrűjében találta magát. Szerencsére sikerült elrejtőznie egy szóköznyi kukoricásban, de azóta tisztában van vele: halandó ő is, mint bármely romantikus regényhős.”
„Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes.” – A Kosztolányi versrészlettel bevezetett második rész az utolsó fejezetben (Kelta keringő) képes kiteljesedni. Az abszurditások és irodalmi utalások után itt a vallomásszerű elemekkel együtt egy leszűkített megfigyelő szerepbe helyezkedik a főhős. „Néha tudni kell nemcsak elhelyezni a megteremtett saját világban dolgokat, hanem el is venni a dolgokból valamennyit, ha már túlzsúfolttá válik az a világ.” A tudatalatti automatizmusa után ezt a volt feleségektől és álmoktól megtisztított világot próbálja megteremteni.  
A főhős kívülállósága bármennyire is nyomasztónak tűnik, az ironikus nyelvezettel, a könnyed megfogalmazással mégis sikerül ezt feloldania és felszabadult hangulatot teremtenie a szövegnek. Ezzel a könnyedséggel képes felkelteni a vágyat az olvasóban, hogy elmenjen akár a világvégére, hogy „végre legyen valahol”.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek