A Sziget Fesztivál nem zenei programjairól, jelesül színházi és táncbemutatóiról szóló írásokat illik egy rövid lamentálással kezdeni arról, hogy mennyire nagyon színházellenesek itt a körülmények: egyik irányból heavy metalt sodor a szél, szemben egy komplett szimfonikus zenekar hangol, és az éppen zajló előadást hangosan elhagyó vagy kommentáló, nem ritkán nem kicsit illuminált nézők kiszámíthatatlan performanszairól ne is beszéljünk. Szóval itt győzni igazi férfimunka, ahogy manapság mondani illik, ugyanakkor elismerem, hogy a valóban ide való, azaz a nehezített körülmények ellenére vagy éppen azok miatt jól működő előadásokat megtalálni egyszerre nagyon könnyű és végtelenül nehéz. 

Kezdjük az előétellel, ami csak nyomokban tartalmaz performatív elemet. A Vándor Vurstli zsebkendőnyi területen működő szanatórium a minket körbevevő sok-sok szigeti veszedelem közepette. A régimódi vidámparkok szerelmesei érzik itt magukat igazán jól, lehet labdákkal célba dobni, plasztik halakat horgászni, az idei kedvencem mégis a spanyol Automatarium némajátéka volt. Az előző századfordulót idéző filmekből ismerősek a jövendőmondó automaták, amik némi pénzmag ellenében mondanak vagy mutatnak valamit, amit hallani (sem) akarunk. Ebben az "előadásban" a zseton bedobását követően kel életre az élő ember alakította automata. A kackiás bajszú, keménykalapján gyanús okulárét viselő gumiarcú úriember elkéri, majd csak némi noszogatás után adja vissza egyikünk mobilját, hogy lefotózza vele az alkalmi megrendelőket. A szomszéd dobozban a mindig döbbent tekintetű cigányasszony reneszánsz bosszútragédiát improvizál és szab háromfős nézőseregére az egyik általunk választott tarotkártya alapján. A pár percbe belesűrűsödik az élet teljessége: van itt szerelem, szex, megcsalás, féltékenység és gyilkosság is, bár az nem egészen világos, hogy ha az egyik szeretőm megölt, utána a másiknak hogyan születik tőlem három gyereke, de nyilván mi értettünk félre valamit. 

Innen csak egy ugrás a főfogás, vagyis az idén vadonatúj sátorral és szabadtéri színpaddal működő Színház- és Táncsátor, és attól tartok, a bajok épp itt kezdődnek: ahogy a Szigeten a cirkuszi programokba az is belebotlik, aki nem akar, ezt a helyszínt kifejezetten keresni kell, és bár lehet, hogy én vagyok figyelmetlen, de az úton-útfélen elszórt információs táblákon sehol sem láttam öles betűkkel a sátor nevét. Próbáljuk meg pozitívan felfogni a dolgot: ide csak az jön, aki ide akar jönni, ez viszont aligha vigasztalja a főleg a délutáni sávban nem ritkán tucatnyi másnapos vagy aznapos szigetelő előtt fellépő művészt… A program minősége is meglehetősen széles skálán mozog a tökéletes közegét megtaláló hazai előadástól (gondolok itt a szimpla partyhelyzetet imitálva megfejelő remek Eclipse-re Molnár Csabától) a megmagyarázhatatlan módon a világ másik feléről idecipelt duettig (a Los Cuerpos című argentin darab két kamasztestű táncos-koreogrufása, Ramiro Cortez és Federico Fontán az érzékiséget az érzelgősséggel, a szépséget a szépelgéssel keveri össze, nagy kár).

A szabadtéri színpadon fellépő táncosok még inkább ki vannak téve a külső körülményeknek, és érdekes volt látni az első három napon, hogy ki hogyan birkózott meg a nem mindennapos kihívással. Volt, aki azért vesztett, mert nem vette észre, hogy nem egy black box színházteremben van, és volt, aki a helyszínhez és a helyzethez messzemenőkig alkalmazkodva azzal nyert, hogy nézőit bátran és közvetlenül megszólította. Valahol a kettő között jár Újvári Milán Nonsense-e, ami egy korántsem lehetetlen helyzetről, az alkotás képtelenségéről szól. A táncos nem kertel: „Most itt tartok”, mondja, és mutat egy rövid jelenetet az éppen készülő darabjából, de hát elakadt, a mi segítségünkre is szüksége lesz a befejezéshez (az újságíró idegesen mocorogni kezd, mint kiderül, nem véletlenül), és a következő fél órában Újvári ezt a nem létező, vagyis hát éppen a szemünk előtt megszülető produkciót real time kommentálja, lábjegyzeteli, szakítja meg újra és újra. Önironikus, reflektált, rendkívül szórakoztató darab, ami egyelőre mintha keresgélné a néző bekapcsolásának helyét és idejét a színpadi történésekbe.  

Amíg Trefelí József és Varga Gábor nem ültet fel minden nézőt a színpadra, hogy körbevegyük kettejüket a Jinx 103 című, világjáró – a szegedi THEALTER-en 2011-ben látott – produkciójuk alatt, nem jövök rá, hogy az előadó és néző közötti távolság zavart az előző darabnál. Az „Egyedem, begyedem, tengertáncot” mormoló, majd egyre hangosabban ismételgető páros a lábával térképezi fel az üres színpadot. Közben egy piros-fehér, veszély jelzésére szóló szalagot feszítenek ki magukon és egymáson, különböző pozitúrákba hajtogatják magukat, néhány másodpercre megtartják a képet, majd elengedik, a szalag tehetetlenül hullik le, és ott tekergőzik előttünk, mellettünk. A szalagból persze gyorsan kerítés lesz, kizárnak vele minket a saját területükről, ahol különös, energikus, részben alighanem improvizált lépéssorozat kezdődik: a magyar néptánc elemeit használja és reciklálja a két táncos. A szekvenciák egy elhúzódó, töredékes párbeszéd, férfias versengés egymásra tromfoló elemei lesznek, mi pedig a saját testünkön érezzük a ritmust, a lüktetést. 

Igazi nagy durranás Hiroaki Umeda japán táncos-koreográfus, illetve helyesen talán all-round vizuális gondolkodó előbemutatója, a SÍN Produkció, a Trafó, a Pro Progressione és a Sziget közreműködésével megszületett, öt magyar táncossal készült Drives. A végső forma szeptember közepén látható először a Trafóban, és igencsak érdemes lesz arra járni: a negyvenperces táncdarab rendkívül sűrű szövésű, szemre, fülre és agyra egyaránt zsibbasztó hatású kivételes élmény. Az öt táncos (Dányi Viktória, Frigy Ádám, Horváth Nóra, Nagy Emese és Varga Csaba) az üres, fekete színpadon saját, zárt miniuniverzumában a sokszor fülsiketítő gépzenére megmozduló, lélegző szobor. Az absztrakció tökéletes: ránk vagy egymásra nem néznek, ismeretlen, megértésre váró szabályok szerint léteznek egymás mellett, mozdulataik hol megakasztják, hol kiegészítik egymáséit, hogy aztán idővel valamiféle titkos nyelven megszülessen a kommunikáció a feketeruhás, mániákus alakok között. A hipnotikus erejű vetített háttér hasonló szélsőségek között mozog: a totális üresség és az elviselhetetlen túlzás közötti szélső értékek között száguldozunk egész idő alatt, a fekete-fehér, szürke tónusban tartott vonalakból magányos csíkok, vaskos oszlopok vagy fel-le liftező kábelkötegek és másodpercre felvillanó vagy sokáig égő fénycsóvák lesznek. Az előadás szinte letiporja, maga alá gyűri nézőjét, erőszaknak azonban nyoma sincs: önként adjuk át magunkat az élménynek, mert mást egyszerűen nem is tehetünk.

Hasonló a helyzet a desszerttel, az éjfél körüli kezdési időpontja ellenére éjszakáról éjszakára ezreket ámulatba ejtő, közel tíz év után újra a Szigeten fellépő francia Transe Express gigantikus előadásával, a Mù-val is. Nem kertelek: szerintem ilyen az ideális nagy utcaszínházi produkció. Magas emelvényre helyezett hatalmas virágkelyhet ülünk körbe, ami csodálatos titkokat rejt. A virágszirmok mögött négy, fantasztikus jelmezekbe öltöztetett zenész rejtőzik, akik hamarosan vagy hat-nyolc méter magasságból biztosítják a kellő hangulatot. És még náluk is sokkal, de sokkal magasabbra szállnak egy építkezéseknél használatos daru segítségével azok az artisták, akik hajmeresztő mutatványokat hajtanak végre a virágkehely felső részének fémvázán. Saját testsúlyukat felhasználva folyamatosan alakítják a virág formáját, fekszenek, állnak, pörögnek, forognak, és egyáltalán: csupa olyan dolgot tesznek, amit épeszű ember biztosan soha ki nem próbálna. A földön is történik közben ez-az, groteszk felvonulás kígyózik a földön ülve nyakukat tekergető nézők között: hatalmas halak és más tengeri élőlények népesítik be a placcot, Jules Verne regényeinek világát felidézve – állítólag. Merthogy ez utóbbit csak a honlapon olvastam utólag, a helyszínen maximálisan kielégített a hitetlenkedő bámészkodás, aminél többre ott és akkor aligha vágyott bárki is.