Habár a szabadtéri előadások alkotói és nézői rendszerint fölvilágosult népek, azért alighanem mindannyian felismerik az istenkísértés babonás tényállását, amelyet bizonyos darabok műsorra tűzése jelent. Shakespeare-től A vihar, Maughamtól az Eső vagy Lengyel Menyhérttől a Tájfun szabadtéri bemutatása elsőre okvetlenül időjárási provokációnak hatna, s nyilvánvalóan az Ének az esőben is beillik az említett darabok sorába.

 

A klasszikus zenés filmből adaptált 1983-as musical Dóm téri bemutatása persze ennél valóságosabb, azazhogy objektívebb kockázatokat és nehézségeket is magában rejtett: az 1952-es film (és benne az oly parádés mozgású és létezésű Gene Kelly) által kínált összehasonlítási alap kényelmetlenségét, a magyar szteppkultúra tartósan mérsékelt színvonalát, vagy éppenséggel azt a szembeötlő tényt, hogy az Ének az esőben igazából inkább zenés vígjáték, mint musical. Merthogy már a Hollywood önkultuszát felmagasztaló film is a húszas-harmincas évek különböző népszerű dalait illesztette be az (azoktól többé-kevésbé független) cselekménybe, s értelemszerűen a három évtizeddel későbbi színpadi változat is így járt el: valami olyasmit létrehozva, amit a barokk opera korában pasticcio vagy pastiche, vagyis pástétom névvel illettek.

 

A műfaji szöszölés persze nyilvánvalóan mellékes az élményhez képest, ami döccenőkkel és kihagyásokkal ugyan, de működőképes és rokonszenves produkcióként fogadtatta el velünk, nézőkkel a szegedi-operettszínházi Ének az esőbent. Ami a döccenőket illeti: a második előadáson például még érezhetően félkész volt a nyitó jelenet, és az sem elhallgatható, hogy a szünet utáni második részre jóformán alig maradt valami a cselekményből. S mi tagadás, a Harangozó Gyula által rendezett és Somogyi Szilárd által "társrendezett" produkción megérződött a legkevesebb négy-, de inkább (a művészeti vezető Kerényi Miklós Gábor és a koreográfus Lőcsei Jenő beszámításával) hat- vagy nyolckezes irányítás akaratlanul is elbizonytalanító hatása.

 

Az előadást megelőző énekóra, a Singin’ in the Rain magyar szövegének nézőtéri elénekeltetése például felismerhetően Kerényi-ötlet: ilyet a nyáron Miskolcon is láttunk már tőle, igaz, ott a Carmen Torreádordala volt terítéken, de ott is rendezői magyarítással és a kiírttól eltérő szöveggel. (A kivetítőre kiírt és a közönséggel elénekeltetett szöveg Szegeden is legalább egy szónyi-szótagnyi eltérést mutatott.) A többek vezérlete alatt elkészült produkció legerősebb vonulata a nagy össztáncok sora és Silló Istvánék zenekari játéka volt, míg a legsérülékenyebbnek egyelőre az összhang hiányát mutató színészvezetés (és részben a szereposztás) tűnt. "Álljunk össze!" – hajtogatja a darabbeli filmrendező, Szabó P. Szilveszter, s persze okkal bizakodhatunk abban, hogy a budapesti bemutatóra valóban egészen összeáll majd az előadás.

 

Van, aki mindazonáltal már most is jó. Ilyen például az említett Szabó P. Szilveszter, aki feszült idegzetű filmesként jó komikus karakterfigurát hoz. Ilyen a két kis szerepben felléptetett, s mint beszédtanár a ziccereit jól kijátszó Szulák Andrea, aki egyetlen (a dramaturgiai senki földjén felhangzó) énekszámával ráadásul csorbítatlanul dögös hangját is ámultathatja. Ilyen a nyári súlyos betegsége dacára rutinját most is mesterien kijátszó Gálvölgyi János (R. F. Simpson). S mindenekelőtt ilyen a gonosz-buta-ordenáré szerepében valósággal lubickoló Szinetár Dóra (Lina Lamont), aki szégyent nem ismerő komédiázásával és harsány hangtorzításával szinte elviszi a showt a fiatal szerelmesek elől.

 

Ezzel el is érkeztünk az előadás pillanatnyilag legkomolyabb gyengéjéhez: lukas a közepe. Mert bár e sorok írója mély szimpátiával szemléli Gömöri András Máté létezését, ám Don Lockwoodját mégis érdektelennek és inadekvátnak, ha tetszik, szereposztási tévedésnek véli. S nem azért, mert Gene Kelly jobb volt e szerepben! (Ez ugyan igaz megállapítás lenne, de egyszersmind mélyen igazságtalan is.) Hanem mivel Gömöri átütő naturbursi bája és jelen színészi készenléte kevés a főszerephez. Ahogy kevés egyébként a táncosi készültsége is. Az első részt záró, címadó sláger előadásakor például becsülettel fáradozik, de a mögötte működő tánckar mindvégig könnyedebbnek tűnik nála, s így csak még feltűnőbbé válik Gömöri táncának és egész játékának fő fogyatéka: a mindent kisujjból kirázó, fölényes profizmus hiánya. Oldalán Dancs Annamari (Kathy Selden) ugyancsak kevés izgalmat kínált a néző számára, s a pikantéria érzését is legfeljebb akkor keltette fel a közönségben, amikor Gömörivel a színészet mibenlétéről társalgott. ("-Én nem vagyok színész? – Már hogy lenne az?") Hogy a párosukból kiérezhető izgalomdeficit milyen fokú, azt jól jelezte, hogy a filmben oly megindító slágerként felcsendülő You Are My Lucky Star ezen a szegedi estén szinte elsikkadt. Kettősük mellett a harmadik fiatal, Kerényi Miklós Máté (Cosmo Brown) újra csak imponálóan végigszántotta táncaival a hatalmas színpadot, és energikus jelenlétével végeredményben most is meggyőzőnek bizonyult.

 

Végül ejtsünk szót az Ének az esőben magyar szövegéről, melyet Somogyi Szilárd és Kerényi Miklós Gábor közösen jegyez. "Kritikustól úgyse kapsz ennivalót" – hangzik a színpadról az egyik dalban, s a kritikus ezúttal valóban nem kívánja táplálni a szövegírói másodállásban is tevékenykedő művészek ez irányú ambícióit. Különösen nem a verselői tevékenységüket, amely a Moses Supposes című dal magyar fordítását e "bravúros" sorral indította: "Mózes, a sólet a sok sótól sós lett", hogy aztán utóbb ilyen sor is elhagyja a rímeket csak úgy hányó énekesek száját: "…az étkezési színjáték rossz show lett". Igaz, ehhez képest a líraibb számok már kevésbé fájdalmasnak bizonyultak, ám ezzel együtt is vajmi kevés művészi okot lelhetünk arra, hogy ugyan miért nem hivatásos szövegírók magyarították az Ének az esőbent?