Félre minden erkölcsi aggállyal, ha jól akarunk szórakozni Todd Phillips legújabb moziján! A Haverok fegyverben kíméletlenül gyilkos politikai szatíra, amelynek a legabszurdabb vonása az, hogy valós történeten alapul: két miami illetőségű srác „karriertörténetét” dolgozza fel, akik a könnyű pénzszerzéstől megrészegülve addig kavartak a kormányzati közbeszerzésekkel, amíg végül az FBI-nak is feltűnt, hogy valójában fegyvernepperek. 

Phillips filmje hasonló stílust és hangvételt üt meg, mint A Wall Street farkasa és A nagy dobás, ami nem véletlen: a Haverok fegyverben narrátora, David (Miles Teller) már a film elején leszögezi, a patriotizmus és a háborúk mindegyike parasztvakítás, mind arról szól csupán, hogy megforgassuk a pénzt, mozgásban tartva ezzel a gazdaságot, pontosabban a hadiipart. Egyszóval: idealisták, világjobbítók, hazafiak és hű katonák eszméi/hite/sorsa felett kell szemet hunynunk ahhoz, hogy végigröhöghessük Phillips legújabb filmjét, amely egyébként cselekményszinten mesterien vegyíti egymással a politikai és a személyes szálat: nem csupán a Pentagon abszurd működésére fényt derítve ezzel, de a narrátor felnőtté válásának történetét is elmesélve.  

Valamikor a 2000-es évek közepén járunk, amikor a két egykori iskolatárs, David és Efraim (Jonah Hill) egy temetésen újra összefutnak. Visszaemlékezvén a jesivában töltött gondtalan, szép évekre, fel is melegítik rögtön a barátságukat, amely hamarosan munkatársi viszonnyá alakul: Efraim fegyverekkel üzletel legálisan, és a haszon jól jönne a masszőrként dolgozó Davidnek is, akinek a barátnője (Ana de Armas) épp gyermeket vár. Mindez persze lendületesen, kimerevített képekkel, feliratokkal, jó zenével, in medias res kezdéssel tálalva, hogy a nézőt rögtön hatalmába kerítse az a fíling, amely Todd Phillips védjegy-filmjét, a Másnaposokat is jellemzi: sodródunk együtt a két főszereplővel vészhelyzetből vészhelyzetbe csöppenve – hol Jordániában, hol az iraki fronton, hol albán fegyverraktárak mélyén megfordulva, hárítva és okozva az egyre nagyobb galibákat. 

Ez a lendület és adrenalinlöket kapcsolja ki (vagy legalábbis teszi takaréklángra) a néző erkölcsi érzékét is: inkább tátjuk a szánkat azon, hogy Efraim milyen kreatív, ha problémamegoldásról van szó, mint vesszük észre első körben, hogy végül is mennyi gátlástalanság kell ahhoz, hogy hamisított kínai lőszereket adjon el amerikai frontkatonáknak megbízható, orosz áruként. A hasonló epizódok ösztökélik Davidet is fokozatosan arra, hogy vizsgálja felül a barátságát Efraimmal: tény, hogy egykori tanulótársa lehengerlő pali, kiváló üzletember, minden vészhelyzetet kreatívan elhárít, lazán manipulálja a környezetét, de ebből nem az következik, hogy valójában pszichopata? Phillips filmje persze nem megy el a kórisméig, de a két férfi baráti és munkatársi kapcsolatát mérlegre teszi, felkínálva ezzel Davidnek a lehetőséget a jellemfejlődésre. 

A rendezőt már a korábbi filmjeiben is mániákusan foglalkoztatta a férfibarátságok témaköre, az egynemű véd- és dacszövetségek, amelyek minden racionalitás/kihívás/csalódás ellenére (vagy éppen azért) csak egyre erősebbé válnak. Ebben a mozijában, amely egyébként egyértelmű szakmai szintugrás a pályáján, a közös betépések, bulizások, vad kalandok, a bandaszellem egy ponton túl azonban már nem tudja felülírni, hogy a két húszas éveiben járó srác értékrendje valójában nagyon is különbözik egymástól.

Miközben pedig egy „csodálatos barátság végének a kezdete” körvonalazódik a vásznon, Phillips arról sem feledkezik meg, hogy az amerikai nagypolitikának is görbe tükröt tartson. Egyfelől, ott van, ugye, hogy a Pentagon – az átláthatóság jegyében – egy kétfős cégre bízza az Afganisztánban harcoló amerikai csapatok teljes lőszer-ellátását (újfent emlékeztetnénk rá, a történet „based on true story”: a még mindig csak 30 éves Efraim Diveroli négy évet ült egy szövetségi börtönben, és 2015-ben szabadult). Másrészt, arra használja a két fiú legálisan működő cégét, hogy közvetítő legyen a terroristaként számon tartott nagypályás fegyvernepper (Bradley Cooper) és az amerikai Védelmi Minisztérium bizniszében. És ez az üzlet még ma is élne és virágozna a szürkegazdaságban, ha hőseink nem csúsznak el végül egy banánhéjon.   

A Haverok fegyverben – túl a rendszerkritikán – komédiaként is működik: már önmagában az, hogy a fiúk katonai éjjellátó szemüvegben tépnek be, vagy hogy egy 11 éves tolmácsol nekik Jordániában, vicces, ahogyan Efraim csajozós dumái is ülnek. Phillips legújabb mozija valószínűleg nem lesz olyan népszerű, mint a Másnaposok, pedig kijózanító látlelet arról, hogyan működik a politika és a hadiipar.