Ördögkatlan Fesztivál 2016
2016.08.09.

A szerkesztő azt kérte, legyen végre ez egy időjárásjelentés-mentes Ördögkatlan-beszámoló. Aztán Röhrig Gézát majdnem eltalálta egy elszabadult hangosító sátor. OROSZLÁN ANIKÓ BESZÁMOLÓJA, 2. RÉSZ.

A harmadik napon kiderül ismét, hogy az Ördögkatlanba mégis csak főleg a színház miatt járnak; a hétvége közeledtével megszaporodnak az előadások. Mivel több, az elmúlt évek POSZT-jain részt vett előadást prezentál a fesztivál, ezért inkább a kiállítások felé vesszük az irányt. A Narancsligetben a Mai Manó Ház Saul fiához készült fényképgyűjteményét lehet megnézni. Hermann Ildikó forgatás közben készült fotográfiái életnagyságúak, és a szerep és a színész civil énje közötti köztes állapotban zavarba ejtően néznek az objektívbe, illetve a látogató szemébe. (A zavarba ejtő nézés egyébként élőben is megvalósul, többször botlunk a fesztiválon otthonosan sétálgató Röhrig Gézába, aki elsősorban költőként van most jelen, fesztelenül társalog a fesztiválozókkal, és sokat mosolyog.) A fehér falra kék festékkel Sonderkommandósok és auschwitzi foglyok titkos feljegyzéseit festették, valamint megtekinthető néhány, a fogság alatt titokban készített fénykép. 

Röhrig Géza
Röhrig Géza
Egy másik helyiségben Bárka előadások mennek nonstop DVD-ről, a pajtában Varga-Járó Ilona színpadi maszkjai és kerámiái, az orvosi rendelő mellett Pittmann Zsófi és Pittmann Marci textilkiállítása. Az udvaron hajléktalanok által készített fotóportrék és sztorik az előrelépési sikereikről, valamint Déri Miklós (az internetről már ismerhető) sorozata sikeres roma származású emberekkel, akik egy-egy sztereotípia megjelenítésére vállalkoztak. A kiállítási választék ismét eklektikus, ami pedig végtelenül szimpatikus, az az, hogy civil szervezetek sokasága mutatkozhat meg és elegyedhet valódi párbeszédbe az emberekkel.

Négykor óriási az érdeklődés a Nézőművészeti Kft. és a Manna Soha senkinek című előadására, ami a családon belüli erőszak témájával foglalkozik. Megnyugodva tapasztalom, hogy a téma súlyához képest a szöveg nem hatásvadász és túldramatizált, egy egyszerűnek és sajnos tipikusnak mondható szituációt sikerül természetesen, eszköztelenül, és éppen ezért nagyon hatásosan megmutatni Simkó Katalin színésznőnek. A komoly monodrámák nagy veszélye, hogy sem a színész, sem a néző nem mer nevetni vagy ironizálni a témán, a közönséget pedig – valamiért sokan így érzik – meg kell hagyni a néma letargiában. Itt mindez szerencsére nem következik be, a közönség sajátjának érezheti a történetet, kialakíthatja a szimpátiáit, és akár nevethet, még ha keserűen is, a helyzet abszurditásán, és a zaklatott gyerek családjának képtelen reakcióin. 


Aki nem tudott színházba menni, az Nagyharsányban elidőzhetett az idén másodszor megrendezett Aralica Ibero Hacienda mediterrán udvarban, ahol naponta más latin kultúra mutatkozik be gasztronómiával, zenével. Egyébként egyre több és több helyi borászat vagy panzió találja meg a megmutatkozás lehetőségét az Ördögkatlanon, a Sauska Etno Udvarban fesztiválos múltidézés, zenék, és később az olimpiát is lehet nézni. Csütörtök lévén már hömpölyög a tömeg, óriási a tumultus a Palya Bea koncerten, és a Forte Társulat A te országod című előadásán is. A Fortésok több éve visszatérő vendégei az rendezvénynek, rend szerint több mindennel készülnek, és idén talán kicsit (a persze másfajta színházat művelő, de szintén rendszeres fellépő) Pintér Béláékat is pótolják, legalábbis a sorban álló rajongók szavaiból ezt vélem kivenni. 

A péntek legnagyobb szenzációja természetesen a klasszikus nagykoncert Beremenden, de délután lecsap ránk (nem, még nem a vihar) a Mozart-kommandó is, azaz az Óbudai Danubia Zenekar néhány tagja TEK-esnek öltözve váratlanul kirobban egy autóból, eljátszik egy gyors tételt, aztán továbbáll. „Na, innentől átértékelem a komolyzenéhez való viszonyomat!” – mondja nevetgélve egy kamasz a színházra várakozó sorban. 

Estefelé beugrunk a Narancsligetbe a TÁP Színház Minden rossz varietéjére, ahol rengeteg rajongóval találkozunk, mind fejből fújják a számokat és a gegeket is. Vajdai Vilmosékban az a jó, hogy nem félnek nyíltan társadalmi mondanivalóval előállni, még akkor sem, ha ezt hülyéskedésbe burkolják, a közönség pedig tökéletesen érti az utalásokat és reagál is rájuk. A Minden rossz varieté egy végtelenített sztori, addig tart, ameddig a színészek és a közönség bírja, és valljuk be, ez nem mindig egyszerű. Ez a (még az ún. rossz színház égisze alatt született) előadás úgy mondogat oda a hazai közéletnek, politikának és középszerű művészetnek, hogy az üzeneteit nem burkolja metaforákba vagy rébuszokba. Gesztusai elnagyoltak, sokszor a türelem határát feszegetik, de ebben az óvatoskodó, frusztrált világban úgy kell a direktség, mint egy falat kenyér. Társadalmi (mondjuk úgy, tudatosan anarchista) tett az is, ahogy a közönséget szidalmazásra és fújozásra buzdítják, vagyis arra, hogy igenis merje markánsan kifejezni, ha valami nem tetszik. Mindez persze tetszik, ez a történetben a dupla csavar. És bár röhögünk, de szembesülünk azzal is, mennyire szomorú, hogy a szitokszavak listája olyasmikkel bővül, hogy „migráns” és „bevándorló”. 

Óbudai Danubia Zenekar
Óbudai Danubia Zenekar
Este Beremenden a Megbékélés Kápolnánál (ahol egyébként szerdán a Saul fiát vetítették) Podhorszky Gábor és Kolonits Klára dalestje után a Hungarian Studio Orchestra, a Café Budapest és a Nemzeti Táncszínház produkciójában a Forte mutatta be Concerto című táncszínházi előadását Bartók Béla zenéjére. A zeneszerző utolsó alkotói korszakába tartozó mű (1943) grandiózus, mégis közérthető, itt-ott groteszk és tempós, máshol elégikus, a Forte pedig (akiket nagy öröm tisztán táncelőadásban látni) nagyon pontosan tudja átadni a hangulatokat és pillanatnyi benyomásokat. Történetet, nagy, összefüggő narratívát ne keressünk, a koreográfia az átható érzések kifejezésére koncentrál. A megoldásokban ugyanúgy ötvöződnek a lírai, melodikus, pattogós, humoros és népies részek, ahogy a zenében. Horváth Csaba rendezése magán viseli a máskor is tapasztalható jellegzetességeket: egymásra utaltság, egyszerűség, tiszta formák, csapatmunka. A színpadkép, a díszlet és jelmez viszont jóval egyszerűbb, mint a prózai/fizikai színházi előadásoknál: mindössze néhány traktorabroncsból lesz alkalmanként búvóhely, fenyegető veszély vagy piedeszta, így semmi nem vonja el a figyelmet a fekete-fehér kötényes táncosokról. A zenekar és a társulat közti összhang és egyenrangúság a néző számára nyilvánvaló, a hátsóbb színpadon ülő zenészek nincsenek „elrejtve”, így együtt tudnak mozdulni a koreográfiával. Minden pozitív benyomásunk ellenére a produkción azért érződik az alkalmi jelleg, az egyszerre lépés itt-ott nem tud megvalósulni, vagy a kapcsolat a különböző részek (tételek) között mintha elsikkadna. (Tudom, a fesztiválbeszámolók idegesítő eleme az időjárás-jelentés, de nem tudom nem megemlíteni, milyen sokat adott a hatáshoz a horvátországi hegyek felől érkező folyamatos, néma villámlás.)

Both
Both Miklós udvara
Éjszaka aztán Péterfy Borinak – a késői időpont és a közelgő vihar okán – derekasan meg kell küzdenie a hangulatért, de nem is ő lenne, ha ez nem sikerült volna. Kicsit sok a stage diving, a kordonról éneklés és az első sorban állókkal való összeölelkezés, és a koncert forgatókönyve is összeomlik kissé. Az elejéből lesz a vége, a közepéből pedig az eleje, viszont szerencsére jóval tovább tart, mint a prejudikált fél óra, és ismét összefuthatunk Röhrig Gézával, akit többedmagával ügyesen kimentenek az elszabadult hangosító sátor alól. És végre egy olyan Péterfy Bori-koncert, ahol nem kellett a szélgép, úgyis lobogott az a szőke haj. A Szép halott című számnál (amely, mint tudjuk, és ahogy az átvezető szövegben konkrét utalás is történik erre, nem egyezik a közszolgálati rádió egységes nőképével) ismét a keddi Quimby-koncert azon bizonyos mondatai jutnak eszembe.    

Szombaton végre eljutunk Both Miklós ukrán udvarába, ahol a népdal- és kultúrkincsgyűjtő körút eredményeit és ereklyéit nézhettük meg. Végh László fotóriportjai a kárpátaljai katonákról és hozzátartozóikat gyászoló családtagokról nagyon megindítóak, az udvarban tanyázó ukrán nénik (akik most életükben először hagyták el saját falujukat) végtelenül barátságosak, minden nap főznek és énekelnek a fesztiválközönségnek, de volt táncház és sok beszélgetés is. 

Kisharsány egyik utolsó produkciója a cirkusz a Teleki kertben; a tavalyi holland (élőzenével dolgozó) Cirque du Platzak óriási sikere után nagy elvárásokkal érkezik mindenki, ám az argentin Manamano csak első látásra tűnik újcirkuszi produkciónak. A két kötélakrobata valójában hagyományos eszközökkel dolgozik, egy férfi-nő kapcsolatot próbálnak vicces, bohózatszerű eszközökkel megmutatni. Bár a közönségbevonás nem teljesen hagyja ellaposodni a produkciót, a pofozkodós, botladozós poénokat főleg a gyerekek élvezik. Ugyanez vonatkozik a Manic Freak produkcióra, csak ott az akrobata-bohóc nem a magasban kifeszített kötélen egyensúlyoz, hanem üvegpalackokon. Az eszközök is hagyományosak: apró bicikli, láda, kusza haj, éppen csak a krumpliorr hiányzik. Sajnáljuk nagyon, cirkuszi produkciókkal bővíteni a Katlan kínálatát remek ötlet, de ebben is inkább a váratlan, progresszív, merész alkotásoknak örülnénk.

A fesztiválzáró buli ismét a Kiscsillagé, akik zúzós lendülettel próbálják meg a közönséget rávenni egy utolsó megmozdulásra. A nagykoncertek műsorválasztékának átgondolásával kapcsolatos mondataimat most is csak ismételni tudom, bár lehet, hogy Lovasiék csak azért tűnnek ennyire bejáratottnak és megszokottnak, mert viszonylag sokat zenélnek a környéken. A hangulatot mindenesetre hozzák, csak a fesztiválközönség fogyatkozott és fáradt el mostanra kissé, és most nem az unalomtól.

Közhely, de minden évben rá kell jönnöm, hogy a fesztiválbeszámolók szükségszerűen szelektívek és hiányosak. Szívesen írtam volna több táncszínházról, vagy arról, hogy mi lett a Bárka tagokkal, Jordán Adélról, a slamről, a színinövendékekről, arról, hogy milyen színházi tér a Mokos pince, vagy a Katlanfutásról, hiszen a sport is lehet performansz. Majd máskor. Ha lesz két életem.