Ördögkatlan Fesztivál 2016
2016.08.21.

A dél-baranyai Ördögkatlan Fesztivál úgy van kitalálva, hogy mindig vannak hívószavak, jelmondatok, vonzó nevek. Ezért bevezetőként csak annyit mondunk: Bárka Színház, Saul fia, Ukrajna, Weöres Sándor. OROSZLÁN ANIKÓ BESZÁMOLÓJA, 1. RÉSZ.

Az idén kilencedik alkalommal megrendezett fesztivál megnyitóját kihagyjuk. Több éve hagyomány ugyanis, hogy a nyitással párhuzamosan a kisebb falvakban (Kisharsány, régebben Palkonya, most Villánykövesd) is vannak programok, ezért kíváncsiak voltunk, milyen az alternatív nyitány...  Amiről kiderült, hogy nincs: mindenki csak odamegy fesztiválozni, és kész. 

Udvaros Dorottya
Udvaros Dorottya
A régebben Mediawave udvarként funkcionáló kisharsányi Kovács Udvarház megint a korábbi, etno-folk-alternatív művészi atmoszférát hozza. Az épületben ezúttal volt börtönlakók fotókiállítása látható, velük a fesztivál során „élő könyvként” találkozni is lehet. Délelőttönként szól a börtönrádió, itt tanyázik egy állandó vendég, Laczkó Péter vándorfényképész, van Parkour foglalkozás, délutánonként pedig Horváth Csaba növendékei tartanak mozgás workshopot. 

Ez a falu a fiatalok terepe, minden nap lépnek fel színi növendékek, első alkalommal a Pesti Magyar Színiakadémia Hullám című előadásába botlunk bele a Pajtaszínházban. A közismert német tandarabot Gémes Antos rendező kissé a mai magyarországi viszonyokra adaptálta, ez különösen az autokrata vezetőt mímelő tanár figurájában érhető tetten. A színészek nagyon fiatalok, van köztük néhány ígéretes alakítás, ám az előadás kevésbé kiforrott, a mozgással megoldott hangulatváltások, fordulópontok nem mindig zajlanak harmonikusan, a társulati összhangnak láthatóan össze kell még érnie. Mintha a hagyományos színjátszás keveredne itt valami alternatívnak vélt gesztusrendszerrel, akárhogy is, a darab végi csattanó nem vág pofon. 

Nagyharsányban idő közben – később mindenki erről beszél – lezajlik a kilencedik megnyitó a Wombo zenekarral, Törőcsik Mari telefonjával, Bérczes Lászlóval és Kiss Mónival, és egyre több az olyan résztvevő, akinek már csak az emlékét lehet megidézni. Bérczeséket nagyon rokonszenvessé teszi, hogy rendre nem csak Cseh Tamás (vagy idén például Esterházy Péter) neve merül fel, gondosan ügyelnek a civil, helybéli segítőkre is, akik már nem lehetnek jelen többé. Bekeretezett portrék, közös dalolás, kis szomorúság, aztán tényleg indulhat a fesztivál: az idei díszvendégek Udvaros Dorottya, Both Miklós és Kovács Gerzson Péter


A nyitó nagykoncert este megint a Quimbyé; ez nyilván hagyomány, de a korábbi években már leírtam, hogy a napokat záró zenekarok esetében talán nem kellene ennyire ragaszkodni a (valószínűleg főként személyes szimpátiára alapozott) tradíciókhoz. Kiss Tibiék nemrég a Fishing on Orfűn léptek fel körülbelül ugyanezzel a műsorral, bár a Katlanban igyekeztek újabb és lassúbb számokat is játszani, ami nem nagyon tett jót a bulinak, leszámítva azokat, akiknek már minden mindegy volt. A Forradalom című szám előtt és után volt egy kis kínos mosakodás és Facebook-szidalmazás Tusványos okán, úgy tűnik, a fiúk még mindig nem értik, hogy előadók esetében a puszta megjelenés is kommunikáció, a közösségi oldalakon megjelenő reakciók pedig akár az ő közönségük véleményét is reprezentálhatják. Szóval hagyomány ide vagy oda, meggyőződésem, hogy létezik olyan, a fesztivál értékrendjének megfelelő és folyamatos megújulásra képes zenekar, amelyik megtölti a focipályát.

Másnap ellátogatunk a Vylyan teraszra, ami az irodalmi programok és a dzsessz állandó helyszíne, mindig vannak fesztivállátogatók, akik szinte csak ezen a lankán töltik mind az öt napot. Az idén többek között Tóth Krisztina Világadaptere, Darvasi László Taligása a téma, a kiemelt vendégek pedig Röhrig Géza, Háy János, a Grecsó fivérek és Podhorszky Gábor, de van Weöres-est is (egyébként az ő portréja került idén Hrabal és Örkény mellé a nagyharsányi falra Novák Erik közreműködésével). Törőcsik Mari ajánlására meghallgatjuk Suzuki Kimiyosi japán harcművészmestert (nesze neked, kortárs irodalom), figyelünk egy kicsit Kárpáti Dódi (Quimby) dzsesszkoncertjére, élvezzük a dél-baranyai Toscana hangulatát, aztán továbbállunk az új fesztiválfaluba, Villánykövesdre. 

k2 Színház
k2 Színház
A kövesdiek tisztességesen és lelkesen készültek a közönség fogadására, kinyitottak, és felhívták a figyelmet magukra a főutcáról nem látszó pincék is. Némelyikben a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának hallgatói állítottak ki a térhez igazodó installációkat, a lehetőséget pályázaton lehetett elnyerni (íme egy újabb bizonyíték, hogy a szervezők kiemelt figyelmet fordítanak arra, hogy megmutatkozási esélyt adjanak fiatal alkotóknak). Idén itt van a Bölcsészudvar is, a témák Shakespeare, a török hódítás Magyarországon, a pécsi underground és a migráció. A beszélgetések helyszíne kisebb, és kevésbé hangulatos, mint a domboldalra és tóra néző palkonyai udvar volt, a szervezők bevallása szerint még keresik a megfelelő atmoszférát, és a kerekasztalok utáni programok lehetőségeit. 

A Szársomlyó hegyoldalában fellép viszont ismét a k2 Színház, a Villánykövesdi vőfély a korábbi évek darabjaihoz hasonlóan a helyi lakosok történeteire épül. Ahogy tavaly, a téma most is a Rákosi-korszakhoz kapcsolódik, hisz a kövesdi idős emberek fiatalkora volt ez, a történetben egy sváb család kitelepítéséről van szó, ami miatt nem jöhet létre a várva várt frigy. Bravúros, ahogy ebben a röpke egy órás előadásban felvillanthatók valódi emberi sorstragédiák és a népies helyzet- és jellemkomikum is. Itt a leginkább hozzáértő és beavatott közönség a helyi lakosság, a fiatal színészeknek pedig nincs szükségük színpadhatárokra, hogy uralják a teret, még az erdőből kikiabáló nagybácsinak is elhiszem, hogy tényleg bajban van. Remek az összjáték, a félig improvizált jelenetekben működik az akció-reakció, az előadás spontán része lesz a kutyaugatás és a harangszó, a lelógó faágak és a véletlenül elrepülő cipő. A k2, ami immár a fesztivál állandó résztvevője, még sosem okozott csalódást.


A csalódások listájára sajnos fel kell vennünk viszont az esti (nagy érdeklődésre számot tartó) Rájátszás koncertet, amelynek tagjai a Szívemhez szorítom című második lemezzel tértek vissza a Katlanba. Az mindenképp a projekt javára írható, hogy sok fiatal tudja fejből a verseket és tapsolja meg a kortárs irodalmat. Az idei koncerten viszont nem csak megzenésített szövegeket hallgattunk, de felolvasás is volt, ami az emelkedett esti fesztiválhangulatban nem mindig tudta elérni a kívánt hatást, főleg egy-egy tempósabb számot követően. A koncert frontemberei Grecsó Krisztián és Kollár-Klemencz László voltak, de a közhelyesen vicceskedő költő-zenész vetélkedés (vö. ki tud jobban énekelni avagy ki ír jobb szövegeket) nem jött ki jól, azt pedig el lehetne fogadni, hogy a közreműködők közül nem mindenkit az énekhangjátért szeretünk, illetve hogy nem véletlen, hogy a költőkből nem mindig lesznek rocksztárok. Üdítően természetesnek és szerénynek hatottak Beck Zoli és Egyedi Péter zenészek, és egyértelműen hiányzott Szűcs Krisztián, valamint Erdős Virág, akinek a szövegei (ez is koncert-, illetve fesztiváltapasztalat) közösségkovácsoló erővel bírnak. Kicsit paradox helyzet volt, ahogy a Rájátszás jelenlévő (estére kissé elnagyoltan magabiztos) tagjai a közismerten szerény (ám a projektben, úgy tűnik, egyre kevésbé résztvevő) Erdős-szövegekkel aratják a legnagyobb sikereket. A kissé lazára vett rutin abból is látszott, hogy az érettebb életkorú költészetkedvelő közönség lassan elszivárgott, és átadta a terepet a kiskorú rajongóknak, akik látható örömöt okoztak a koncertezőknek. 

Az első két nap szemelvényei alapján mondhatjuk, hogy az Ördögkatlan ár-érték arányban még mindig az egyik legjobb nyári fesztivál. Dicséretes, hogy csakis a tág értelemben vett kultúrára koncentrálnak minden megkülönböztetés nélkül: itt nincs amatőr és profi, befutott vagy kezdő, a lehetőség mindenkié. Ez a rendezvény nyújtani akar valamit, és nem pénzt elnyelni, a helyszíneket nem árasztották el az árusok és a sütödék, az árak pedig évek óta nem, vagy alig emelkednek. Az idén a Nemzeti Színház (Nyáron, este fél tizenegykor, Psyché), a Katona József Színház (Abigail bulija, Mozart: Così Fan Tutte), az Orlai Produkció (Őszi szonáta, Hernádi pont, Kripli Mari, Egyasszony), és több POSZT-on díjazott előadás meghívásával mintha nyitottak volna még inkább a mainstream kultúra felé, ami jelzi, hogy egyre szélesebb közönségrétegnek akarnak megfelelni. Promóciójukban és a rendezvényen is külön hangsúlyt kapnak a saját produkciók, és minden fő helyszínen jelen van legalább egy szervező. Olyat sem láttam még máshol, hogy az előadás producere ingyenjegyet ajánl fel egy későbbi időpontra Budapestre a színházi előadásra másfél órája várakozó, de be nem jutó fiataloknak. Szóval még mindig a fesztivál féltve őrzött emberarca a legrokonszenvesebb, ezért jogos a népszerűség.