Beszélgetés Markó Róberttel
2016.10.11.

Tíz pontos dobás volt, hogy a szegedi THEALTER szervezői a Manna Kulturális Egyesülettel szövetkezve az idén ráfókuszáltak a bábjátszásra. A műfaj eddig sem volt idegen a fesztiváltól, de ekkora dózisban utoljára a kétezres években kaptunk belőle. A hazai bábjátszás mai állásáról Markó Róbert bábrendezővel beszélgettünk. IBOS ÉVA INTERJÚJA.

Markó Róbert hosszú évek óta foglalkozik színházzal, az utóbbi időben elsősorban a bábszínházzal. Ír, darabokat fordít, társszerkesztője a dráMAI mesék című könyvsorozatnak, és újabban rendez is. Bölcsészdiplomája után, jövőre fejezi be a Színház- és Filmművészeti Egyetem bábrendező szakát. A győri Vaskakas Bábszínház tagjaként több hazai társulattal is dolgozott már.

Revizor: A bábjátszást sokan „csak” gyerekszínháznak tartják, pedig rengeteget változott a műfaj az utóbbi évtizedben Magyarországon, például egyre több a felnőtt bábelőadás. Mikor indult ez a váltás itthon, és egyáltalán: beszélhetünk újdonságról?

Markó Róbert
Markó Róbert
Markó Róbert: A kérdést inkább úgy kellene megfordítani, hogy mikor lett a bábszínház Magyarországon a gyerekeknek szóló színház szinonimája, mert a bábszínház alapvetően nem korosztályra létrejövő forma, hanem színházi forma, amely sok mindenben többet tud, mint az élő színház, ugyanakkor sok mindenben kevesebbet. A felnőtt bábelőadás tehát nem számít újdonságnak, az viszont más kérdés, hogy elterjedt-e. Itthon sokáig az Állami Bábszínház volt az egyetlen intézményesített, professzionális bábszínház, több társulata volt, melyek közül volt, amelyik az Andrássy úti épületben játszott, és volt, amelyik utazott szerte az országban többnyire valamelyik paravános előadásával, mondjuk a Misi mókussal. Ugyanakkor a benti társulat rendszeresen tartott repertoáron felnőtteknek szóló produkciókat is, elég csak A csodálatos mandarinra gondolni. Ami ezen kívül született bábszínházi fronton országszerte, az amatőr mozgalomból nőtt ki. A hatvanas évek elejétől sorra alakultak a bábcsoportok, a jelentősebbek a rendszerváltás után városi fenntartású, hivatásos bábszínházakká váltak. Visszatérve a kérdésre, az egyik legrégebbi bábcsoport, a pécsi Bóbita – amely egy csodálatos képzőművész, Kós Lajos vezetésével jött létre – már megalakulásától kezdve, rendszeresen készített felnőtt darabokat egy sajátos, iszonyúan érdekes kézjátékos technikával.

R: És mi a helyzet a látható, a színpadi játékban részt vevő bábszínésszel? Aki iskolai bábelőadásokon és a tévén keresztül kulturálódott gyerekkorában, szinte kizárólag kesztyűbábokat látott, így hajlamos újdonságként felfogni azt is, hogy látja a mozgatót. Pedig ez sem az utóbbi évek találmánya, csak most visszajött, és nyilván másképpen. 

MR: A fekete színháznak, illetve az elvnek, hogy a mozgató nem látszik, mert a bábos egy közvetítő, aki a bábba teszi bele magát, történeti hagyományai vannak. Már a hetvenes években kijöttek a bábosok a paraván mögül, de még ma is előfordul, hogy az idősebb generációból valaki számon kéri a klasszikus gondolkodásmódot, tehát azt az illúziószínházat, amelyben csak a fénysíkba helyezett bábok láthatók. Tény, hogy a klasszikus wayang és a bunraku látványvilágában sem jelenik meg szereplőként maga a mozgató, hiszen azokban a technikákban sem a saját színészet előtérbe helyezése a fontos. Csakhogy közben eltelt 2000 év, és ebben a világban azokkal a nézőkkel szembesülünk, akik az interneten lógnak, rajzfilmet néznek, eleve rendkívül felgyorsult életet élnek, tehát az előadásainkban az esetek többségében az élő megoldásokhoz kell a technikát integrálni.

Szemenszedett mese
Szemenszedett mese
R: Említetted, hogy a bábszínház valamiben több, valamiben kevesebb, mint az élő színház. Mik ezek a jellegzetességek, hol van az a tartalmi határ, amit már nem bír el a bábszínház? Nyilván nem véletlen, hogy az előadások többnyire negyven-ötven percesek. 

MR: Egyrészt Magyarországon a bábelőadások kilencven százaléka óvodás és kisiskolás gyerekeknek készül, akiknek a figyelme ötven percet bír ki. Harmincöt percnél – ez pontosan mérhető – elfáradnak, ekkor érdemes egy zenei betétet berakni, vagy a történet szempontjából egy kevésbé jelentős cselekményszálat felvillantani. Másrészt, amikor nekikezdünk egy munkának, mindig fel kell tennünk a kérdést, miért éppen azzal a technikával valósítjuk meg az előadást. Sokféle bábtechnika létezik, sorolhatnám az árnyjátéktól a bunrakun keresztül a marionetten át a tárgyjátékig, ezek közül van, amelyik kibír egy egészestés előadást, és van, amelyik nem. Ki merem jelenteni, hogy az árnyjáték, vagy akár a tárgyjáték önmagában nem tud elvinni egy egész estét; egyszerűen azért, mert kifullad a forma. Rendszerint ezért kombinálódnak a technikák élő játékkal, illetve egymással. Hogy egy most futó előadást említsek, ezzel a módszerrel – több technika és az élőjáték ötvözésével – készült Alföldi Róbert Kabaré című előadása is a Budapest Bábszínházban. 

Arra, hogy a báb többet tud és kevesebbet tud az élő színháznál, mondok egy konkrét példát. A Szemenszedett mese című előadásomban a kecskét egy tejeszacskó játssza, ami azáltal, hogy szétcsapják, meg tud halni a színpadon, ki lehet folyatni a vérét, és el lehet temetni egy szemeteskukába. Ha ezt egy ember játszaná el, soha nem lenne ilyen igazi, mert tudni lehet, hogy az művér, hogy az műkoporsó. De közben a dolog másik oldala is igaz, hogy ennek a tejeszacskónak nincs mimikája, míg az élő színésznek van. Ha majd egy olyan előadást szeretnék csinálni, amiben valaki meghal és feltámad, akkor ahhoz választok technikát. Biztos, hogy nem marionettet vagy bunrakut, mert azok ugyanazt fogják tudni, mint az élő ember, és ugyanúgy nem fogom elhinni. 

R: Hatalmas minőségi szóródást mutat az irodalmi alapanyag felhasználása a bábjátékozásban. A házilag összetákolt, lendület nélküli szövegektől a lehengerlő szellemességgel megírt profi darabokig terjed a skála. Gyakran ordít a dramaturg hiánya, máskor meg a gyerekdarabokat végigneveti a felnőtt közönség. Mi az oka a hullámzó színvonalnak?

Jelenet a Csillagszemű juhászból.
Jelenet a Csillagszemű juhászból.
MR: A dramaturg hiánya még az amatőr múltból származhat talán. Ugyanakkor azt is látom, hogy a bábszínházigazgatókban egyre erősebb az igény a magas minőségű irodalmi alapanyagra. Az elmúlt évtizedekben hasonló folyamat játszódott le a kőszínházi világban is, hiszen a dramaturgcéh tagjai, többek között Radnóti Zsuzsa és Dobák Lívia rengeteget tettek azért, hogy új magyar drámák szülessenek. Nálunk is hasonló az irányvonal, a bábszínházak színházi és nem eredendően színházi szerzőket, írókat, költőket kérnek fel darabírásra, Szálinger Balázst, Tasnádi Istvánt, Zalán Tibort, Erdős Virágot és másokat. Emellett életképesen működik a másik ág is, amikor dramaturgok és rendezők válnak íróvá, mint például Gimesi Dóra, Veres András, vagy jómagam. Nem érkeztünk még meg, mert a tágabb szakmában sem egyértelmű a bábszínház megítélése, az egyetemen például erősen győzködni kell a dramaturg szakos hallgatókat arról, hogy a bábszínház nem annyi, hogy bejön a paravánon a nyuszika, és a róka üldözni kezdi. Ezt leszámítva, a műfaj emancipációja folyamatos, s ebben nagy szerepet játszik az, hogy bábbal aktívan foglalkozó tanárok kezdtek tanítani az egyetemen, ahogy az is sokat számít, hogy a Trafó rendszeresen műsorra tűzi a kortárs bábművészeti trendeket képviselő nemzetközi előadásokat. 

R: A hőskorban a képzést is magának a szakmának kellett megoldania, ha jól tudom, leginkább szakkörvezetői tanfolyamokon lehetett elsajátítani az alapokat, ma azonban már a Színművészeti Egyetemen oktatják. Mekkorát dobott ez a hazai bábjátékon?

MR: Idén volt húsz éves az egyetemi bábképzés, tehát a hazai oktatás nagyon fiatal, vannak még gyermekbetegségei a rendszernek. Az úttörők Békés Pál és Koós Iván voltak, akik elsőként bábszínész osztályt indítottak. Rendező szak ötévente indul, a mi végzős osztályunk a második eresztés a kezdetek óta. Magyarországon tizenegy vidéki és egy fővárosi bábszínház működik, a budapesti kivételével általában kicsi, hét-nyolcfős társulatokkal, tehát nem nagy a felvevőpiac még akkor sem, ha a függetleneket hozzávesszük. Mindamellett én mégis azt látom, hogy aránylag nagy a kereslet a rendezők és bábszínészek iránt.

R: Szegeden amolyan fesztivál a fesztiválban jelleggel öt, jövőre végzős bábrendező előadását láthattuk. Nagyon tetszett az itt látott előadások reflexivitása, ahogyan nyelvezetükben és megvalósításukban reagálnak a mai hétköznapi szokásokra. Számodra milyen a jó bábszínházi előadás?

MR: Lehet, hogy ez retrográd, de én nagyon hiszek a történetben, vagyis abban, hogy közérthetően kell mesélni. A Szemenszedett mesét elvileg játszhatnánk űrhajókkal, vagy gyönyörű kézműves babákkal, de ahhoz valószínűleg nem tudna kapcsolódni egy öt és nyolc év közötti gyerek. A reklámszatyorhoz, a zacskós tejhez, meg a hűtőszekrényhez viszont igen. Ami a szöveg reflextivitását illeti, az ebben az esetben Gimesi Dóri érdeme, akinek nagy leleménye, hogy neked, a felnőtt értelmiséginek is ad egy mozgásteret, mert játszik veled. Valamire ráismerni mindig borzasztó nagy élmény egy színházi előadásban, és amikor te ott ülsz, és ráismersz József Attila, Juhász Gyula, Ady Endre soraira, vagy hallod, hányféleképpen lehet elmondani a „nem tudom mi ez, de jó nagyon” mondatot, az rém élvezetes a felnőtt nézőnek. 

R: Az utolsó kérdésem nem szakmai, illetve egy kicsit talán mégis. Jól vettem-e észre, hogy a bábszínházi szakma politikamentes övezet? 

MR: Ezt Schilling Árpád is észrevette, pár éve az egyik szakmai beszélgetésen meg is jegyezte, hogy a bábosok között valódi párbeszéd zajlik. Ennek nyilván az is oka, hogy kevesen vagyunk, mindnyájan ismerjük egymást, s mindenki dogozik mindenkivel. Nagy szerepe van ebben az évente megrendezett kecskeméti bábos találkozóknak is (hivatalosan: Magyarországi Bábszínházak Találkozója – a szerk.), ami abban különleges, hogy nincs semmilyen válogatás, részt vehet rajta mindenki, tehát hivatásosak és alternatívok egyaránt, ráadásul mindenki maga dönti el, hogy melyik új előadásával jelentkezik. A projektet úgy találták ki a szervezők, hogy aki jön, ottmarad az elejétől a végéig, és megnézi, hogy mit csináltak a többiek az elmúlt egy év alatt. Tehát mindenkinek rálátása van a szakmára. Ebből a szempontból nagyon szerencsések vagyunk. 
Szerző: Ibos Éva