Milo Rau: Mitleid. Die Geschichte des Maschinengewehrs; Five Easy Pieces
2017.02.16.

Milo Rau sohasem a közügyekért felelősséget érző értelmiségiként fordul napjaink legégetőbb társadalmi problémáihoz, hanem színházcsinálóként. Vagyis a tematizálás erkölcsi gesztusán túl az is foglalkoztatja, hogyan vehet részt a színház a népirtásokról, a menekültáradatról, az iszlám fundamentalizmusról vagy az autoriter-populista ideológia terjedéséről szóló politikai diskurzusban. KRICSFALUSI BEATRIX ÍRÁSA.

A Milo Rau és az International Institute of Political Murder (IIPM) munkái iránt érdeklődő nézőknek a választás kínzó nehézségével kellett szembesülniük Berlinben, ahol július első napjaiban két különböző színház is játszotta legújabb előadásait. 

Mitleid. Die Geschichte des Maschinengewehrs
Mitleid. Die Geschichte des Maschinengewehrs
A Schaubühnén a PROSPERO nevű európai színházi hálózattal koprodukcióban készült Mitleid. Die Geschichte des Maschinengewehrs volt látható, amely az európai ember együttérzésének határaira kérdez rá a humanitárius katasztrófák láttán. A határok itt konkrét földrajzi értelemben is értendők, hiszen az előadás egyik legerősebb állítása szerint a (polgár)háborúk és az előlük menekülő tömegek eleve csak akkor kerülnek a látóterünkbe, mikor már elérték Európa partjait. Alig tudunk valamit a közép-afrikai vagy közel-keleti hétköznapok gyilkos pokláról (noha ezeken a helyeken számszakilag jóval többen vesznek oda naponta, mint a Földközi-tengerben), miközben mindannyian ismerjük a képet a Szíriából menekült kurd kisfiú Bodrum közelében partra sodort élettelen testéről – de még annak közösségi és „művészi” újrajátszásait is, élükön Ai Vej Vej bántóan narcisztikus akciójával. Mindannyian, kivéve a kétszereplős darab egyik résztvevőjét, Ursula Lardit, aki saját bevallása szerint a rendezőtől hallott róla először az előadás előkészületei közben, amely a próbafolyamat mellett magában foglalta az Égei-tengeri régióban és a kongói polgárháborús övezetben dolgozó segélyszervezeteknél tett látogatást is. 
 
Mitleid. Fotók: Daniel Seiffert. Forrás: Schaubühne
Mitleid. Fotók: Daniel Seiffert. Forrás: Schaubühne
A saját életrajzát a peace business önkénteseinek történeteivel kiszínező Lardi a kontinens leggazdagabb országának (Svájc) polgáraként és egyik leghíresebb kőszínházának (Schaubühne) színésznőjeként „EU-kék” ruhájában azt a „jóérzés-etikát” testesíti meg, amely szerint lehetünk egyszerre gazdagok és jók, s melyet Rau „cinikus humanizmusként” leplez le. Turistafotókat mutogat a menekülttáborokban tett látogatásáról, a szerinte hipszternek kinéző fiatal szír férfiakkal készült szelfiket, majd e segélyszervezetileg rendezett világ után rátér az igazi krízishelyzetben, a polgárháborús Kongóban ifjú önkéntesként szerzett élményei felidézésére, ahol bezzeg néha zuhanyozni sem lehetett és csak Beethovent bömböltetve tudta elnyomni a fegyverropogás zaját. Az ostobaság, rasszizmus és mély megrendültség között hullámzó monológja a már-már kiáltványszámba menő Rau-publicisztikából ismerős kijelentésbe torkollik: seggfejek vagyunk mind, akik a globalizáció nyerteseiként százmilliók nyomorúságának köszönhetjük jólétünket. Mindezt a színpad széléről szemtanúként nézi végig a másik szereplő, Consolate Sipérius, ahogy egykoron szülei meggyilkolását. Az európai előadó performanszát az ő minden szempontból marginalizált élettörténete keretezi. Megtudjuk, hogy a burundi mészárlás túlélőjeként egy segélyszervezet katalógusából belga szülők választották ki örökbefogadásra; a családját tehát éppúgy nem temethette el, mint Antigoné, akinek megformálása színészi pályájának eddigi legjelentősebb, egyben legfájdalmasabb feladata volt.
Az előadás két egyformán fontos kérdés köré épül: mihez kezdünk mi, európaiak ezekkel a rettenetes katasztrófákkal és mihez kezdhet vele a színház? A tömegmédia által generált képözön kétségkívül szolidaritást ébreszt a menekültek sorsával (noha a szenvedés képeinek állandó jelenléte alighanem immunissá is tesz) – a háttérben munkáló bonyolult összefüggések megértéséhez azonban semmiképp nem segít hozzá. De tud-e mást tenni a polgári színház, melynek mediális hatásmechanizmusa – ahogy az legalább Arisztotelész eleos-fogalmának lessingi fordítása óta köztudott – épp a részvét felkeltésén alapul? Mire képes azon kívül, hogy a néző – amit arra a címben szereplő „Mitleid” is utal – jó esetben együtt szenved („mitleiden”) az áldozatokkal?

Five Easy Pieces
Five Easy Pieces
Hatás, illúzió, azonosulás, autenticitás és általában véve a színjátszás mibenléte – ezek a központi problémái Milo Rau legújabb, Five Easy Pieces című munkájának is, melyet a bemutató előtt hangos felháborodás, utána pedig egyhangú elismerés övezett. Az ugyanis még a művészi kifejezés szabadságát a legnagyobb tiszteletben tartó nyugati demokráciákban sem tűnt magától értetődőnek, hogy miért pont 8-13 éves gyerekekkel kell előadást csinálni Marc Dutroux-ról, Belgium „negatív nemzeti mítoszáról”. Mert az IIPM, a genti CAMPO és a berlini Sophiensaele koprodukciója nem kevesebbre vállalkozik, mint a kilencvenes években gyermeket kínzó és meggyalázó sorozatgyilkos történetének színházi feldolgozására. A témára Rau a The Civil Wars és a The Congo Tribunal előmunkálatai közben bukkant (Dutroux szüleivel a Kongói Krízis kirobbanásáig ott élt), ezúttal azonban a hagyományos újrajátszásnál összetettebb színházi formátumot hozott létre. Sztravinszkij Öt könnyű zongoradarabjának analógiájára a gyerekek a Dutroux-ügyhöz kapcsolódó öt jelenet előadásával a gyakorlatban tanulják meg és viszik színre, hogyan működik és mire való a színház. 
 
Kezdetben úgy tűnik, hogy egy casting újrajátszásának lehetünk szemtanúi. Az egyetlen felnőtt szereplő, Peter Seynaeve, egyenként szólítja a gyerekeket: az életükről, a színjátszásoz fűződő viszonyukról kérdezi őket, ki-ki bemutathatja „kunsztjait”, zenélhet, énekelhet. Később válik csak világossá, hogy ezek a történetek beépültek az előadásba: az fogja játszani Dutroux fulladozva köhécselő idős apját, aki saját elmondása szerint már az anyja hasában is köhögött, és az a kisfiú lesz a pojácáskodó nyomozó, aki rendőr szeretne lenni és a többiek szerint jellemző rá az „overacting”. A bemutatkozás után Seynaeve instrukciói alapján az ifjú játékosok öt epizódot villantanak fel a Belgiumot megrázó gyilkosságsorozatból – vagy felnőttek által játszott, színpadra vetített filmek valós idejű újrajátszásával, vagy élőben felvett filmjelenetek segítségével. Emellett az öt darab mindegyike alapvető színházi problémákra is reflektál, mint például hogyan játszható el az érzelmi megrendülés vagy a halál, hogyan kell sírni, mi a különbség a filmes és színpadi játékmód között, a színész autonóm személyiség vagy marionettbábu a rendező kezében, egyáltalában véve mit is jelent a színjátszás, mennyire nyugodt és fókuszált, a rendezői akaratnak engedelmeskedő munka, és mennyire játékos, kreatív tevékenység. A gyerekek mindezt a saját nyelvükön mondják el, noha abba a színjátszáselméletben járatos fül Diderot Színészparadoxonától Pasolini Mik azok a felhők? című rövidfilmjéig számos utalást belehallhat.

Five Easy Pieces. Fotók: Phile Deprez
Five Easy Pieces. Fotók: Phile Deprez
Nyilvánvaló, hogy Milo Rau színházát korántsem csak témája teszi politikussá, hanem a téma színpadi ábrázolhatóságának, valamint a színház hatalmi apparátusának folyamatos reflexiója is. Utóbbi leginkább Seynaeve gyermeki csínytevéseken grimaszoló, az egész vetítővásznat betöltő arcában mutatkozik meg addig a pontig, amíg az alávetettségről szóló jelenet elején szelíden, mégis határozottan utasítja a vetkőzni vonakodó játékost arra, hogy nadrágját és felsőjét is vesse le a felvétel kedvéért. Az előadás legmegrázóbb jelenetében az angyalarcú Rachel Dedain a kamera előtt fehérneműben kuporogva játssza el a szörnyeteg pincéjébe zárt áldozatot, aki búcsúlevelében könyörögve kéri szüleit, hogy soha ne felejtsék el őt. Alakítását nem érzelgőssége, hanem tárgyilagossága, hovatovább professzionalizmusa teszi megkerülhetetlenné. A Dutroux-ügyből Raunak sikerült hatásos és érvényes előadást csinálnia, amelyben kiegyenlített küzdelmet vív egymással az ábrázolt borzalmak nehézkedése és az előadás játékos könnyűsége. A néző minden pillanatban tisztában van azzal, hogy amit lát, játék, méghozzá a benne részt vevő kiskorúak számára is az. De olyan játék, aminek tétje van. Nem állítom, hogy ilyen színházat csinálni gyerekjáték, de azt igen, hogy érdemes.
 
A szöveg elkészültét a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal – NKFIH PD 115819 azonosítószámú pályázata támogatta.