A fenti néhány sor azt a benyomást keltheti napjaink reáliákhoz makacsul ragaszkodó olvasójában, hogy az arab utazó, pontosabban követ csupán egy túl élénk fantáziával megáldott mesemondó volt, aki el akarta kápráztatni X. századi olvasóit. Erről azonban szó nincs. Kizárólag e sorok laikus, és a mesés motívumokhoz gyermekien vonzódó írója tehető felelőssé, ha a kedvcsináló bevezető ezt sugalmazta volna. Ibn Fadlán beszámolója a volgai bolgárok földjén tett utazásáról az ókori „etnológia” legnagyobb alakját a „másra” mindig kíváncsi és rácsodálkozó, de józan megfigyelőképességét sohasem (vagy csak elvétve) elveszejtő Hérodotoszt és méltán híres logoszait idézik föl bennünk.

Nagy elődjéhez hasonlón Ibn Fadlán tollát is az el nem múló tudásvágy táplálta kíváncsiság vezette, amikor megfigyeléseit papírra vetette, ám kíváncsisága párosult a tudósember józan ítélőképességével. Amellett, hogy kiváló és éles szemű megfigyelő volt, még írni is tudott: lebilincselő és plasztikus képet fest a különböző népcsoportok társadalmi szerkezetéről, az egyes emberekről, a mindennapi élet számtalan apró, de fontos mozzanatáról, a házassági szokásokról, a betegekkel való bánásmódról, az egyes törzsek halálhoz való viszonyulásáról, temetkezési szokásokról, a nők helyzetéről, szexualitásról és sok más témáról, ami egy modern etnológiai szakkönyv lapjain épp úgy helyet követelne magának. Hogy Ibn Fadlán nem mindennapi tollforgató volt és hogy riszáláját olvasni nemcsak a történészeknek érdemes, mi sem bizonyítja jobban annál, hogy bő millenniummal kalandos követjárása után J. Carey oxfordi professzor a The Faber Book of Reportage című antológiában az elmúlt kétezer esztendő legkiválóbb „riportjai” közé válogatta be az arab utazónak a rúsz főnök temetési szertartásáról írott beszámolóját. Ibn Fadlán tehát – reméljük feltételezésünk nem túlzó – az oxfordi „kommunikáció szakos” hallgatók számára – már ha vannak ilyenek – megkerülhetetlen olvasmánnyá lett.

Carey professzor választását a magyar fordítást olvasva is könnyen megérthetjük, ez azonban nem kizárólag a szerző, Ibn Fadlán érdeme. Simon Róbert vállalta, hogy e filológiai problémáktól hemzsegő X. századi arab itineráriumot magyar nyelvre átülteti, és gördülékeny, szabatos magyar fordítást alkotott. A kort búvárló történészek és filológusok igényeit is kielégítve Simon a magyar szöveget bőséges és kimerítő magyarázatokkal látta el: az első százkét lapon olvasható fordítást háromszázhetvenegy (!) lapalji jegyzet egészíti ki, elkalauzolva az olvasót többek között a történelem, a filológia, a szövegkritika, és az arabisztika dzsungelébe.

A fordítást követő hosszabb tanulmány három kisebb alfejezetre tagolódik. Az első fejezetben a szöveghagyomány rövid ismertetése mellett a szerző olyan fontos kérdésekkel foglalkozik, mint a mű keletkezési idejének vagy műfajának meghatározása – e sorokat olvasva tudjuk meg mi is az a riszála. A következő fejezet tágabb, mondhatni világtörténelmi kontextusba helyezi Ibn Fadlán művét. E néhány lapon a szerző az iszlám világában a IX. század második felében meginduló és a X. században kiteljesedő korforduló (Zeitwende) okait, jellemvonásait, valamint az ezekkel kapcsolatos tudományos vitákat, elméleteket vázolja föl. Végül az utolsó fejezetben a világtörténelem színpadáról lelépve visszatérünk arab szerzőnkhöz – ahogy Simon Róbert fogalmaz: az észak- és kelet-európai népisme előfutárához –, hogy finoman megrajzolt portrét olvassunk róla és művéről.