Shakespeare: Szeget szeggel / a varsói Teatr Dramatyczny vendégjátéka a XII. Shakespeare Fesztiválon, Gyulán
2016.07.17.

Aki a Szeget szeggelt megrendezi, annak okvetlenül gondolnia kell valamit erről a bizarr történetről és főbb szereplőiről. STUBER ANDREA KRITIKÁJA.

Ki-ki a saját vállalt vagy inkább bejelentett értékrendjét áthágva bukik a legnagyobbat.
(Esterházy Péter)

Shakespeare műfajilag nehezen besorolható, színműként számon tartott Szeget szeggelje elég különös darab. Ez a tulajdonsága arra mindenképpen jó, hogy bizonyos biztosítékot jelent: aki a Szeget szeggelt megrendezi, annak okvetlenül gondolnia kell valamit erről a bizarr történetről és főbb szereplőiről. A hatalmat ideiglenesen átruházó Hercegről, aki álruhában settenkedik az államigazgatás napi ügymenete körül, és kétes irányzékkal vet be kegyetlenebbnél kegyetlenebb trükköket. A kinevezett helyettes helytartóról, aki bigott erkölcsi szigort léptet hatályba, és gyakorlatilag azonnal elbukik rajta ő maga. A kolostorba vonuló ifjú lányról, aki hazudozásba és csalásba kétségek nélkül belemegy, viszont a bátyját elvi alapon halálba küldi, mert felháborítja, hogy a fiatalember az ő szűzi tisztasága árán szeretne életben maradni. Tisztességes kuplerájosokról, korrupt börtönőrökről, szélhámosságban bűnrészes egyházi személyekről és egyéb furcsa szerzetekről és szerzetesekről szól a mese.

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Oskaras Koršunovas litván rendező Tadeusz Słobodzianek varsói színházában, a Teatr Dramatycznyban vitte színre a Shakespeare-darabot. Az előadás meghatározó eleme Gintaras Makarevičius díszlete, amely egy széltében és magasságában is többszörösen tagolt tárgyaló helyszínt teremt. Lehet ez bíróság, ahol az igazságszolgáltatás, vagy legalábbis jogszolgáltatás zajlik. (A lengyel szöveg legtöbbször sprawiedliwości-t, igazságosságot emleget.) Lehet a törvényhozás színtere, parlament, képviselőház. De ha a szép faburkolattal ellátott emelvényére odaáll egy papi ruhás személy, akkor templomnak is megteszi. Valamiképpen szent tér – sugall egy tekintélyes, közmegegyezéses formát, amely meghatározó az adott emberi közösség életére és szabályaira nézve. (Bréking nyúz: a díszlet egy az egyben a Lengyel Köztársaság kétkamarás parlamentjének alsóháza, a Szejm üléstermének pulpitusos részét ábrázolja.)

Itt alszik el, az előadás kezdetén, felséges székében a Herceg. Rosszat álmodik, s ez felriadásakor azonnali (le)lépésre sarkallja. Ennek nyomán lesz helyettes helytartó Angelóból, aki lidérces alakként bukkant fel a Herceg álmában – konkrétan viszont megkapóan szép látványt nyújtott Przemysław Stippa kifeszülő, elegáns, csillogó figurája. Ez az Angelo egyáltalán nem úgy hat, mintha szigorú, feddhetetlen férfiú lenne. (Van is valahol egy dosszié arról, hogy pár évvel korábban a lehető legtisztességtelenebbül járt el a menyasszonyával szemben.) Ebben az előadásban Angelo nem látszik egyébnek, mint egy nagyravágyó karrieristának, aki kéjesen beleül az uralkodói székbe, amikor azt hiszi, egyedül van. Nem sejti egy pillanatig sem, hogy valójában csak eszköz ő Sławomir Grzymkowski Hercegének hatalmi játékában. A Herceg ugyanis – talán biztonsági okokból – nem saját kezűleg, hanem mással vezetteti be a saját diktatúráját. Kielégületlen, száraz, elszánt, belső tüzelésű embernek ábrázolja őt a lengyel színész.

Fotók: Kiss Zoltán. A képek forrása: Shakespeare Fesztivál
Fotók: Kiss Zoltán. A képek forrása: Shakespeare Fesztivál
Lehet egyébként, hogy Koršunovas elképzelésében az egész történet a Herceg álma. (Az első rész végén a Herceg és Angelo egymás tükörképeként jelennek meg a rivaldánál.) Ám a felébredés mindannyiunknak rosszabb a rossz álomnál is. Végtére is ezen az estén a színen három óra alatt kiépült a teljhatalmú elsötétült abszolutizmus. Ami ellen egyébként egy szava sem lehet a lakosságnak, amennyiben maga sem mutat jobb emberi minőséget annál, mint amit a nyakára ült zsarnok képvisel. Ez a shakespeare-i Bécs – ahonnan az inkognitóban távozó elöljáró a lengyel szöveg szerint Magyarországra igyekszik – morális csődbe jutott. A törvényeket senki nem tiszteli, az sem, aki hozta. Nincsenek ideák és ideálok, csak önérdek, gátlástalanság és cinizmus. Tisztátalanságok és tisztázatlanságok. („Nemzetgyalázás! Rács mögé vele!” – kel ki magából a derék közjogi méltóság, Escalus, amikor az álruhás Herceg összegzi a helyzetet: „A romlottság úgy fő, forr, majd kifut! / Törvény, az minden bűnre van, de közben / Dédelgetik a bűnt, s a sok tilalmat / Csak nevetik” (Mészöly Dezső fordítása.)

Az előadást sötétre festi az ellentmondás, amely a rendet képviselő helyszín és a szétzüllött közállapotok között feszül. Ebben a patinás teremben színes fényektől és kísérteties hangeffektusoktól kísérve bármi megtörténhet: a hivatalos személyek által elkövetett nemi erőszaktól a levágandó fejek cserélgetéséig. A nehézkesebb első rész után a felpörgő másodikat az önmagában véve is hajmeresztő utolsó felvonás koronázza meg. A történet végén a négy esküvős hepiendhez a Herceg a hajánál fogva veszi el feleségnek a szép, szőke, mind megviseltebbé zilálódott Izabellát (Martyna Kowalik). Asszony lesz a lányból, hiába választotta magának a zárdaszűzi életpályát. (Ámbár az sem lenne szentélet-biztosítás, hiszen itt reverendás férfiak sem feltétlenül állnak ellen a kívánatos női test vonzásának.) Eddigre őt már úgyis mindenki megfogdosta vagy meghurcolta. A Herceg, akit méltányos, igazságos, kegyes királynak kellene látnunk – az angol trónon I. Erzsébetet követő Stuart Jakab bizonyára ilyennek látta, amikor Shakespeare prezentálta neki –, a varsóiak előadásában veszedelmes manipulátor, akit a végeredmény megerősít pozíciójában és jövőképében. 

Izabellának a paráználkodásért elítélt bátyja, Claudio a darab túlnyomó részét börtönben tölti. Az őt megformáló Mateusz Weber a végjátékra megszürkült fejjel kerül elő. Nem tudni, meddig tart a rémálomszerű állapot, de bele lehet őszülni, az biztos.
 
Szerző: Stuber Andrea