Berkovits György: Ckó, a fényképész
2016.11.29.

Berkovits György egy fényképészdinasztia szemszögéből mutatja be a látomásként megélt történelmet és a megszemélyesített múltat. HELYES KATALIN KRITIKÁJA.

Berkovits György szépirodalmi írásait a szubjektív történelemábrázolás és az emberi sorsokat feldolgozó tematika kapcsolja össze. Előző regényéhez mérten a társadalmi szemszög a Ckó, a fényképészben is központi szerepet kap, de ezúttal kitágítja a történelmi távlatot és egy átfogóbb képet ad a rendszer által befolyásolt társadalomról. 

A Ckó, a fényképészt olvasva mintha egy fényképalbumot lapozgatnánk, és közben anekdotikus hangulatban, rövid történetek összefűzéséből ismerjük meg a Boroczkó fényképészdinasztia életét. Az elbeszélő egy-egy családtaghoz kötődő, elképzelt fényképekhez kapcsolt eseményekkel meséli el négy generáció Monarchiától a harmadik köztársaság kikiáltásáig zajló történetét. 

Az elbeszélő belső háborgása végig ironikus hangon szólal meg, amivel kissé lazít a kötet témájának fojtogató hangulatán. Az egyszerre ironikus és nyomasztó történetek között húzódó szakadék miatt mégis végig feszültnek érezzük a szöveget. A folyton változó korszakok sűrű egymásutánja miatt alig lehet feldolgozni a változékony helyzeteket, egyik rendszerből a másikba szinte átmenet nélkül sodródik tovább a cselekmény. Az eltúlzott lázadások és az eltúlzott megalkuvások leírásának éles ellentéte miatt jól kirajzolódnak a korszakok relativizált valóságfogalmai. 

A fénykép és a fényképész feladata tükrözni a valóságot: hol a Monarchia valóságát, mint ahogy az igazi hašeki karakter, Boroczkó Lénárd teszi ezt Ferenc Józsefnek öltözve, hol a Népköztársaság, hol a kommunizmus, vagy épp a szocializmus pártosként címkézett valóságát. Végül a rendszerváltás után eljutunk a (látszólag) valódinak kikiáltott szabadságig, ahol már a tudatalatti valóságát és a nyílt ellenállást is megjeleníthetnék a képek, ahogy Dániel, Ckó fia próbálkozik a hét magyar miniszterelnök fejével teli szarkupacot ábrázoló képével. „A múltat, amelyre nem túl jó gondolni, inkább szeretnénk elfelejteni, mondtam, a jövőről nem tudunk sokat, és túl aggasztó a jelen, a zavaros állapotában, talán csak az álom marad, a képzelt világ.” De rendszertől függetlenül mindig ott munkál a háttérben az elvárt látszatvalóság ábrázolásának kényszere, ami mintegy bekeretezi a fényképészeket. A történet végül a lázadás továbbörökítésének hirdetésével zárul.  

A párbeszédek a társadalomból érkező morajként tűnnek fel. Az emiatt néhol modorossá váló szöveg nehézkessége ellenére hitelessé válnak a korszakleírások, és a beszélgetésekből kirajzolódó társadalmi csoportkép. A vetélkedő Sikk Lacival, az utánzó Rozsossyval, a hasonló Egger Sanyival és Gyáli Pállal mint pártfogóval körülvett Ckó többször átalakuló identitással próbál érvényesülni a korszakok rendjében. „Gyáli megkérdezte, mi hát a tét, az a nagyobb? Az ellenőrizetlen spontaneitás érvényesülése, mondtam. A fantázia uralmának elősegítése, jegyezte meg Lív. Kicsit el vagytok szállva, mondta Egger. Le a tekintéllyel, éljen a szabadság meg a fogamzásgátló szerek, mondta Lív. Az uralom tiszta formájával a tagadás tiszta formáját kell szembeállítani, mondtam.” A barátokra aggatott állandó jelzők a kor társadalmi szerepeit mintázzák, és az olykor valószerűtlennek tűnő beszélgetéseik a kor aktualitásaihoz illeszkedő nézeteket körvonalaznak. 

A történetben metaforaként megjelenő rozsomák vad természetével és megszelídíthetetlen személyiségével hasonló a Boroczkók örök-ellenálló viselkedéséhez. A kitoloncolást, a börtönt és a munkatábort túlélő családtagok és a bürokratikus útvesztők hálójában vergődő életük a korszakok váltakozásával együtt változik. Boroczkó Tamás (Ckó) folyamatos személyiségváltozásaival és ellenálló lendületével szintézise a korábbi generációk Boroczkóinak. A család többi tagjához hasonlóan a hatalom elvárásaihoz idomulva alakult át: olykor megfelelt neki, vagy épp eltűrte, hogy csodabogárnak tartsák és rendellenesnek bélyegezzék. Ezzel sokszor nem a befogadást, hanem a tudatos kívülállást fejezte ki. A mesélő a Rákosi-, majd a Kádár-kor időszakában ellehetetlenülő környezetet, a személyesen átélt eseményeket képes a legteljesebben kifejteni. 

A látomásként megélt történelem és a szubjektív történetmesélés során nem a korszakról, a politikai rendszerről kapunk egy történelemkönyvbe illeszthető képet, hanem a társadalom rétegeiben megfigyelhető viszonyokról, a rendszerhez alkalmazkodni képes vagy képtelen viselkedési mintákról. Az elbeszélő történelmi távolságával, főképp a Monarchiában játszódó történeteknél, együtt jár egy olyan kívülálló nézőpont, ami miatt nem képesek kibontakozni a cselekményt alakító jellemek. A szereplők csupán külsejük, ruhájuk pontos leírásával és tragédiájuk bemutatásával bábuként lebegnek a kötetben, és az olvasó is kívül reked a továbbadott történeteken. A Ckót jellemző mindentudás hiánya és a kirekesztett nézőpont miatt azonban mégis képes minket magával ragadni a regény, így átérezhetjük a diktatúrában történt helyzeteket, és saját háttértudásunkkal együtt felfejthetjük, megérthetjük a kötetben elejtett félmondatokban rejlő utalásokat. Ettől emberközelinek és személyesnek érezzük a történteket.

A szerző nem a mai szemszögből ismert tudást akarja megosztani az olvasóval, hanem az adott korszak emberének pozíciójába helyezkedve a korszakban ismert információk töredékeiből állítja össze társadalmi rendszert bemutató térképét. Így éri el a fülszövegben ígért „lépten-nyomon ráismerés” érzését az olvasóban. 

Szerző:  Berkovits György,  Cím:  Ckó, a fényképész,  Kiadás helye, éve:  Budapest, 2016,  Kiadó:  L\\\\\\\'Harmattan,  Terjedelem:  452 oldal,  Ár:  3990 Ft