Markója Csilla: A mérleg nyelve - Szó és kép Nádas Péter művészetében
2016.07.13.

Nádas Péter olyan szerző, akivel el kell számolni. Akit helyre kell tenni – már ha egyáltalán van helye. ZÁMBÓ KRISTÓF RECENZIÓJA

Az ilyen szerzőre mondjuk, hogy megkerülhetetlen. Szilárdan áll előttünk, nem lehet csak érintőlegesen elmenni mellette. De folyton érint, és ebben a folytonos érintettségben bizonytalanít el, hol is a helye. Nádas tényleges helyének fellelését tovább bonyolítja, hogy sosem tisztán íróként van jelen: fotográfus mivolta árnyalja a jelenlétét szerzőként. Nádas előbb ír, mint fényképez, de előbb válik fotóssá, mint íróvá. Világos, hogy Nádas szövegeinek valami köze van a fényképekhez, és megfordítva: a képeinek írói funkciójához. Befejezetlen bibliográfiájában azt írja fényképészi tanulóéveiről „titokban arra számítok, hogy ez is közelebb visz írói terveim megvalósításához” (idézi Markója, 185. o.). A kapcsolat maga világos, ám annak mikéntje közel sem magától értetődő. Gondoljunk csak a Saját halál zavarba ejtő körtefa-képeire. Esterházy Nádas nézésében véli felfedezni ezt a mikéntet. Ahogy a könyv hátsó borítója idézi őt: „Nádas nagyon tud nézni […] úgy néz egy körtefára, ahogy egy emberre, az emberre úgy, mint egy árnyékra”. Ez azonban még mindig homályban hagyja a mikéntet. Hogy mit is tudunk kezdeni Nádas képeivel és szövegeivel együtt.


Markója Csilla most megjelent kötetében, A mérleg nyelve – Szó és kép Nádas Péter művészetben, éppen erre vállalkozik: a miként megragadására. A könyv gazdag képanyaggal, kiváló minőségű reprodukciókkal mutatja be Nádas fotográfusi munkásságát szövegeinek fényében. Heroikus vállalkozásnak tűnik. Markója alapvetően két szempontot érvényesít az öt tanulmányt egybefogó elemzésben: egyrészt Nádas magyar fotográfiai hagyományhoz (pl. André Kertészhez, Rédner Mártához, Vancsó Zoltánhoz, a hatvanas évek magyar szociofotóihoz) való viszonyát igyekszik feltérképezni, majd továbbmenve ezt szélesebb művészet- vagy inkább képtörténeti viszonylatba állítani (pl. Millet-hez és Mednyánszkyhoz, vagy a Nyolcakhoz kapcsolva). Másrészt pedig – és részben erre utal a kötet címe is – a fény és árnyék Nádas írói-fotográfusi munkásságában betöltött jelentőségének szempontja felől értelmez Markója.

A művészettörténész Markója tág ismeretanyaggal mutatja be Nádas kapcsán a magyar fényképészettörténet jelentősebb alakjait, érzékenyen és jó szemmel mutatja be a hatvanas évek szociofotós hagyományát – önmagában már ezért is tanulságosak ezek a tanulmányok. Eljárásmódjának pedig központi eleme Aby Warburg és az ő pathos-formulái. Warburg egy saját maga által Mnemoszüné-atlasznak nevezett gyűjteményben fogta egybe az európai művészettörténetben megjelenő különböző jelentéshordozó és kifejező gesztusformákat, ezeket nevezi pathos-formuláknak. Markója elemzői érzékenységéről tanúskodik, amiként – a patetikus szót elkerülendő – pathikus gesztusok felől leírja Nádas egy fiatalkori, '62 tavaszán a Nők Lapjában megjelent, napközisekről szóló cikkhez tartozó, nem különösebben jelentősnek tűnő fotóját. Az iskola kapuján kitóduló kisfiúk között egyikük felnőttes gesztussal állcsúcson ragadja alacsonyabb társát. „A kisebb fiú odaadóan nevet, a másik arcán fölény, hatalomérzet, gyengédség, tréfás brutalitás és még ki tudja, mi minden. Olyan kép ez, ami akár az Emlékiratok könyve kamaszvilágának vizuális emblémája is lehetne.” (177. o.) Markója képválasztása és leírása egyaránt telitalálat. A képen látni véljük nem csak az Emlékiratokat, de a Családregényt is, netán a Bibliát is – és ha a gesztusokban rejlő hatalmi viszonyok finoman kimunkált, érzékletes leírására gondolunk, még a Párhuzamos történeteket is.

Triviális belátás, hogy Nádas írói gyakorlatában milyen jelentékeny szerepet tölt be a testi jelleg, az érzéki, vagyis – a pátosz hétköznapi jelentésétől megkülönböztetendő írásmóddal – a pathos, a testi érintettség. Magának a szövegnek a testi jellege válik egyértelművé a Párhuzamos történetek jellemzően furcsának, ortopédnek nevezett mondatain. Erről sokat lehet olvasni sok helyen. Ugyanakkor megint csak Markója elemezői érzékenységéről tesz tanúbizonyságot, ahogy a Párhuzamos történetek egy szöveghelyén a „j” hang hat mondaton keresztül futó modulációján mutatja be, hogyan képes Nádas „[z]enei formát adni a sírhatnékjának.” (65. o.) Ez a „zenei”, ami testivé teszi, ami testileg érint minket, olvasókat. Ehhez kapcsolódik a kötet egy másik tanulmányának kijelentése, miszerint „[n]incs egyetlen dallam, csak modulációk vannak.” (131. o.) Markója kijelentése szellemesen fogja egybe Nádas írói gyakorlatának testi jellegét, fotóinak átbillenéseit (a címben szereplő mérleg nyelve), valamint Nádas politikafilozófiáját.

A könyv bizonyos pontjain azonban úgy tűnik, Markója érzékenysége túlérzékenységgé válik, és fényt kap. Ahogy a kötet címadó tanulmányában, a Forgách Évának írott „levélben”, a Mérleg nyelvében hivatkozik Forgách neki szánt intésére: „Itt beleverik az emberbe, hogy nem szabad apologetikusnak lenni, semmi szín alatt – és azt hiszem, igaz, mert a saját autoritásodat ásod alá.” (149. o.) Markója tehát jól látja olykor rendkívül személyes és leleplezetlen írásmódjának veszélyeit. Ugyanakkor úgy tűnik, határozott döntése, hogy ne óvakodjon a veszélytől, hogy ne álljon ellen. A helyenként olvasónaplószerű beszámolók, töprengések és kinyilvánított kételyek egy teljes mértékben indokolható elméleti pozícióba illeszkednek. Ugyanakkor tán a személyes hangvétel következményeként a szerző mintha túl közel kerülne Nádashoz, ami pedig határozottan az elemzések rovására megy: patetikussá válik. A címlapon szereplő fénykép elemzése kapcsán óhatatlanul is felmerül bennünk néhány kérdés: eltekinthet-e attól a néző, hogy a képen szereplő árnyék Nádas Péteré? Kétség kívül el, bár nem érdemes. Ugyanakkor mennyiben konstitutív a kép szempontjából, hogy a fal, amelyre az árnyék vetül, Nádas gombosszegi házának fala? Még tovább menve, mennyiben releváns a kép szempontjából, hogy a gombosszegi telken áll az a bizonyos körtefa? Röviden: semennyiben. És ekkor kap fényt Markója leírása: leírásának tárgya, maga a kép tűnik el.

Arról, hogy milyen közel engedi magához Markója Nádast, már az írásmód is tanúskodik. Helyenként mintha a Párhuzamos történetek nyelvével és annak tipográfiájával találkoznánk. Hogy súlyt adjon egy-egy kijelentésének, Markója a központinak szánt kijelentéseket új bekezdésbe teszi: mondatnyi bekezdésekbe. Vagy még árulkodóbb, ahogy helyenként ódzkodik a szerző a kérdőjelektől – éppúgy, ahogy Nádas felhagyott a kérdőjelek használatával.

A Párhuzamos történetek egy szöveghelyét idézi Markója, mint ami teoretikus megfogalmazása lenne Nádas írói gyakorlatának: „Ő nem ő.” Amint Markója írja, a Nádas-regények sok szólama alatt kihallja az ember azt az árva hangot, ami hitelesíti a regény „szimfóniáját”. „Nádasnak mindig, minden pillanatban el kell veszítenie az autoritását ahhoz, hogy ezt az alaphangoltságot megtartsa. […] Úgy kell kézben tartania a történeteit, mintha bármikor kivehetnék a szálakat a kezéből, ő nem ő, hogyan is lehetne mindez az övé.” (153. o.)

Vagyis itt nem az autoritás aláásásáról van szó, ahogy attól Forgách óva intette, hanem annak teljes feladásáról. Ami persze egy lehetséges teoretikusi pozíció, ugyanakkor az elemző helyét biztosítja, ha kimondja, ő márpedig ő. Hiszen ez hitelesíti a leírottakat.   

Szerző:  Markója Csilla,  Cím:  A mérleg nyelve - Szó és kép Nádas Péter művészetében,  Kiadó:  Jelenkor,  Kiadás éve:  2016,  Terjedelem:  332 oldal,  Ár:  5990 Ft