Vass Imre: taking place / MU Színház
2016.12.08.

Amióta a kortárs színház lemondott önnön nagyságának és tévedhetetlenségének bizonygatásáról, felvállalva sebezhetőségét és az illúzió színházának végét, a néző számára egyre valóságosabb, hogy nem csak neki, de vele is játszanak – sőt olykor elsősorban vele. KRÁLL CSABA ÍRÁSA.

Már a MU Színház előterében kezdetét veszi az előadás, amikor Vadas Zsófia Tamara egy hokedlin állva a kezeivel táncol, mi pedig elcsendesedve figyeljük. Már ott és akkor tudatosulhat a szemlélőben, hogy mire is akar kilyukadni a taking place. Vadas kéztáncát ugyanis szöveg kíséri, egy korrekt és több részletében mosolyfakasztó szakmai (?!) kommentár, mely közvetlenül nekünk, nézőknek üzen, és a látottak befogadásáról lamentál. 


„Ebben a táncban a kezek nem szimbolizálnak semmit.” – közli egy hang, majd ugyanilyen tömör, tárgyilagos stílusban folytatja: nem hordoznak vizuális üzenetet, nem jelképesek, mozgásuk mégsem céltalan, hiszen folyamatosan kommunikálnak, interakcióban vannak a környezetükkel. Hatnak rá. A szöveg egyre reflektáltabb, mondhatni provokatívabb, már azon mereng, hogy tánc-e valójában, amit látunk (az, hangzik a válasz, de csak azért, nehogy zavarba hozzanak bennünket), majd eljut a legbizarrabb megállapításig, hogy a színház falain kívül sokan talán nem is tekintenék értelmes emberi lénynek azt a személyt, aki ilyet csinál. Ilyen belefeledkezős, magának való dolgot, mint Vadas.

Vass Imre új munkájában a színpadi történéseket kísérő szöveg – nem csak itt, az egész előadás alatt – úgy viselkedik, mintha belelátna a koponyánkba. A titkos, ki nem mondott gondolatainkba. Olyan kérdéseket vet fel és válaszol meg, az egyszerűtől a bonyolultig, amelyek bármelyikünk fejében szöget üthetnek egy nem hagyományos (tánc)előadás kapcsán. A mi agyunkkal gondolkodik, a mi szemünkkel néz, a mi fülünkkel hall – de azért finoman helyre is teszi a dolgokat: terel és eligazít a helyes befogadás irányába, hadat üzen az előítéleteknek, a prekoncepciónak. A taking place végül is egy darabban kettő: színe és fonákja, állítások sorozata és a hozzáfűzött kommentárok. Két megközelítés, két látás: egyszerre létezik elvont, önmagát komolyan vevő, a megfoghatatlanság bűvkörében tartott koncept alkotásként, és önmagát kívülről szemlélő, értelmező, magyarázó, megkérdőjelező, provokáló aktusként. Egy színpadi mű, amely elemzi, kritizálja, esetenként még fel is számolja önmagát – igaz, utóbbit csak szavakban.

A kommentárok mikrofonállványra szerelt mini hangszóró(k)ból szólnak úgy az előtérben, mint az előadás későbbi, színházi térben zajló részében is. Néha kivetítik őket. A tér szól, beszél hozzánk, a tér kommunikál velünk – mintegy megszemélyesítve az alkotó(k) gondolatait, meglátásait, reakcióit, akik egy-két kivételtől eltekintve szinte végig némák, szótlanok. A terem megtelik szavakkal, beszéddel, gondolatokkal, tele fanyar reflexióval a színházi helyzetre és a nézői szerepre vonatkozóan, amelyek legalább annyira mozgalmasak és elevenek, mint a (csak a darab bő harmadán túl jelentőssé váló) tényleges színpadi akciók. A szöveg személyessé válik, megszólítja a nézőt, figyel rá, útbaigazítja, vezeti, minden más: a játék, a szereplők hűvösek, távolságtartóak, személytelenek maradnak.  


A színházteremben eltöltött első tíz perc teljességgel eseménytelen – már fizikai akciók tekintetében. Bámulunk előre és stíröljük az üresen kongó színpadot. Az eseménytelenség azonban korántsem egyenlő az unalommal, a hangszórókból felhangzó welcome speech ugyanis pontosan arra a helyzetre reagál, amiben vagyunk. Ahogy ülünk, várunk, és stíröljük az üresen kongó színpadot. Vagy még előtte: ahogy beengedéskor elfoglaljuk a helyünket a lelátón. Ki hova ül, előre, középre, hátra, és legfőképpen miért, milyen meggyőződéstől vezérelve. Az érkezési sorrendet alkalmazó színházakban komoly filozófiája, ha nem tudománya alakult ki a helyfoglalásnak: középtájra például azok ülnek, aki rá is akar látni, de közel is akar lenni az eseményekhez. Itt magamra ismerek. De szóba kerül a welcome speech során a székbe süppedés helyes technikája (mint az előadás iránti figyelem megnyilvánulásának egyik fontos állomása) vagy a ki-belélegzés színházlélektani hatása („Lehet, csak azért szoktam idejárni, hogy kipakoljak.”) éppúgy, mint annak kimerítő részletezése, hogyan is kezdőd(het)ne normális esetben egy táncelőadás. (Ebből az következik, hogy ez nem az.)

Nem sorolom fel; legyen elég annyi, hogy mivel a színpad még mindig üres, képzeletünk rendre odavizionálja a lehetséges variánsokat. A keverőpult mögött helyet foglaló Somló Dávid még erre az időmúlatásra is rátesz egy lapáttal, amikor hosszan elnyújtott hatásvadász nyitányra zendít. Várjuk, csak várjuk a nagy antrét, de sokáig még mindig nincs semmi, csak ez az ólomlábakon járó, zeneileg felfokozott várakozás. 

Fotók: Puskel Zsolt
Fotók: Puskel Zsolt
Aztán amikor éppen legyintenénk, hogy végleg kibabráltak velünk, beszáguld három, szürke tónusú ruhába öltözött táncos (Szeri Viktor, Vadas Zsófia Tamara, Vass Imre) és menten felkaszabolja az álló levegőt. Elsöprő lendületű akciójuk ugyanolyan viharos gyorsasággal ér véget, ahogy keletkezett. Bezúdulnak, villannak párat és eltűnnek, mint a kámfor. Szinte megragadhatatlanná teszik a pillanatot. De akár ez, akár a későbbi mozgásjelenetek, amelyek mintha specifikusan az absztrakt tér- és helyfoglalásra, a meghódításra, feltérképezésre, érzékelésre, és benne a táncosok egymás közötti, szabálytalan viszonyára lennének kiélezve – nem önmagukban, nem önmagukért érdekesek. Az egészben, a szöveg(ek) párhuzamosságaiban és kereszteződéseiben találják meg helyüket, ott és abban nyernek értelmet, miközben alig körülírhatók, megfejthetetlenek. Kitűnően illusztrálja ezt az a jelenet, hogy amikor a néző már szinte belezsibbad, belekábul az egyik terjedelmesebb táncjelenet kimérten lelassuló, majd hosszú mozdulatlanságba dermedő képeibe, az alábbi felirat jelenik meg a vörösben izzó hátsó falon: „Egy hangulatnak nagyon könnyen oda tudja adni magát az ember.” Ennyi, és máris helyére kerül minden.

Olyan érzése van az embernek, mintha nem állna másból a taking place, mint bevezetésből. Még akkor is, amikor már nyakig benne vagyunk, vagy egyenesen kifelé jövünk az előadásból. Ez lenne az esszenciája: ez a szinte végtelenített prológ. A színházcsinálás, a nézés, a percepció tematizálása és az egészet mindenestül megolajozó finom, (ön)reflektív humor. Bevezetés a bevezetésbe, avagy kik vagyunk mi, miközben a taking place-t nézzük, mondhatnánk.

Nem tagadom, Vass Imre darabja kétségkívül tömör értetlenkedést is kiválthat a nézőből, hogy mért pont vele és az alkotás belső ügyeivel foglalkozik, ahelyett, hogy komolyan művészkedne. Pedig aki jól figyel, sok mindent megérthet abból, hogy miért más ma a színház, mint tíz, tizenöt, húsz évvel ezelőtt – és még egy szórakoztató estéért sem kell elzarándokolnia a Nagymező utcai vigalmi negyedbe.

Szerző: Králl Csaba