Bereményi Géza: Shakespeare királynője / Szabad Tér Színház – Kaposvári Csiky Gergely Színház (a Városmajori Szabadtéri Színpadon)
2016.06.28.

Az előadás játéktere szcenikai műremek. A komplex, organikus látvány nyújtotta élmény, a szokatlan díszlet eleven, mozgékony színessége és gondolatisága részben kárpótolja a közönséget az egyéb erényekben szerény bemutatóért. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

A színpad elé vont áttetsző háló hátrébb, a középvonalban ismétlődik, ezáltal enyhén homályló, kissé matt, többszörösen osztott tér keletkezik, amely a színészeket eltüntető-feltűntető járásokat, érdekes-sejtelmes áttűnéseket, raszteres fényeffektusokat biztosít. Lépcsőzetesen is tagolt – a síkba állított kanapé ülésével és támlájával egyként játszik, indukálja az egy szinttel lentebbi, „fekvő”, valamint az egy szinttel magasabb „folyosó” placcot –, balról és jobbról pedig I. Erzsébet műanyag falú budoárkabinja, illetve Shakespeare technikai helyiséget idéző, a másikra rímelő írófülkéje a nagy fesztávú súlypont (a kettő egy jelenet alkalmával [telefon]vonalban is van egymással). 

Az előadást rendező Galambos Péter mint tervező maximálisan kihasználta a vetítés adta lehetőségeket. A képzőművészeti kontextusban Leonardótól Az utolsó vacsora elmosódó-módosított reprodukciója a legfontosabb, mely teret (perspektivikus termet) illuzionál, Krisztus helyén pedig olyan figurák megjelenését engedi, mint például maga Erzsébet (ahogy épp egyszerre kormányoz és játszik tabletjén „kis málnásával”), vagy utódja, a talmi Jézus-külsejű új király, a misztikumra hajló I. Jakab. Klasszikus festmények álló- és mozgóképei mellett videojátékok és más vizuális elemek erős atmoszféraképző funkcióhoz jutnak a „vásznon”. Memlaur Imre világítástervező irányított-ritmizált fénykévéi néha úgy láttatják a két függönyzet között „kiállított”, véres nyakú, lefejezett, félelmetes testhelyzetű, félig-meddig mezítelen szobortorzókat, mintha azok holtukban megmozdulnának. Rekonstruált történelmi valóság és programozott panoptikumi hatásvadászat szándékoltan keveredik. 

Cselényi Nóra előbb fekete, majd fehér alapszínű jelmezei diplomatát és rockert egyaránt öltöztethetnek, szembeszökő, beszédes ruhadarab-hiányokkal. Díszlet és jelmez összhangját dicséri, hogy például a szeretőjét-árulóját, Essexet kivégeztető királynő gyászruháján a flitterek úgy villognak, ahogy a halotti mécsesek lángja imbolyog. 

S akkor még az építmény, a bútorzat fókuszáról, a rusztikus, világoskék bölcsőről nem tettünk említést. Erzsébetnek, a „szűz királynőnek” nem született gyermeke, viszont kegyencét, a nála évtizedekkel ifjabb Essexet köztudomás szerint már a bölcsőben kiszemelte vonásai alapján, és állítólag – eredményesen – az ágyasának nevelte. Ha Udvaros Dorottya mint szinte kislányos külsejű, de a hatvanhoz közelítő uralkodó – egyszerre „Drága Elizabeth” és „a vénasszony” – ebbe a bölcsőbe huppan, szeszt rejtő alkalmi bárszekrénynek ugyanúgy használhatja, mint különös ravatallal felérő, testtörő betegágynak. Egymást érik a szimbolikus jelentések hullámai.

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Ebbe az elsőrangú közegbe Galambos gondosan lebonyolított, de kevéssé érdekes, a kiszámított hangsúlyok és poénok ellenére el-elszürkülő, hosszas színházi eseménysort ültetett, melynek egy csiszolt szövegű, ám átlátszó, előre kiszámítható sakklépések nyomán fundált drámát kellene életre galvanizálnia. Az egyik címszerepben Udvaros a formálási végletek bátor vállalásával igyekszik szolgálni a darabot. A beszédképességet kikezdő, epileptikus vad hisztériától a befelé suttogó tébolyult imáig mindenre van színe és technikája, csak épp a história legnagyobb királynőjének színpadi mása nem áll előttünk: nincs honnan látni (mert nincs honnan összefogni) az alakot. 

A másik címszereplő, Rátóti Zoltán szkeptikusan-koravénen játssza minden drámaírók királyát, aki már a saját kis pecsenyéit sütögetni is fáradt, s az udvar parancsára csupán kényszerből írja kijelölt témájú remekműveit, lehetőleg aláásva a diktatórikus óhajokat. Bereményi Géza túlságosan is beleállította a hatalom politikus tényezői közé a zsenit. Cecil, a kígyólelkű államtitkár (Kovács Zsolt) egyre kínzóbb mozgáskorlátozottságának jelképessége, Essex (Hüse Csaba) felnyírt, tetovált hadvezérének hiábavaló bálványszerűsége, a tudós és koronaügyész Bacon (Gyuricza István) rezonjához képest mellékes homoszexualitása külön-külön és együttesen semmivel sem érdektelenebb – és semmivel sem érdekesebb –, mint a hatalmi játszmából élve szabadulni nem tudó (odahaza és a születésnapján elhalálozó) Willi művészi és színháziparosi vergődése. 

A leghatásosabb aktori fogásokhoz jutó, a részleges ellenszereposztás előnyeit élvező, kiaknázó Schlanger András mint Richard Burbage, a hiú-hajlékony Globe-főszínész és főrészvényes szintén a megírt Shakespeare drámájából kanyarít le nem keveset, holott igazából az említettek mindegyikének egyszerre kellene léteznie a színi Erzsébet és a színi Shakespeare drámai javára. A birtokos szerkezet: Shakespeare királynője igencsak indokolná, hogy – vérszegény találkozásukat nem számítva – a két főalak közvetítők nélküli, tényleges viszonyba, konfliktusba kerüljön. Ráadásul a premier fokozatosan eltolódik az énekbetétekkel tarkított musicalféle irányába (zene: Melis László), ami rátétes, külső aspektusaival végképp nem kedvez a drámai mag sarjadásának.

Fotók: Memlaur Imre. A képek forrása: Budapesti Nyári Fesztivál
Fotók: Memlaur Imre. A képek forrása: Budapesti Nyári Fesztivál
Bereményi a 2001-es első, zalaegerszegi nekifutás után az átírással, másodikra sem vette igazán birtokba anyagát. Bőségesebb a hódolat és eszme, mint a koncipiálás és dramaturgiai lelemény. Változott, mégis megmaradt a három-négy-ötszörös befejezés (benne Bereményi Géza és Cseh Tamás közismert Shakespeare-dalának részlet-zárványával), s mert a szerző természetesen nagyvonalúbb annál, semhogy „simán” aktualizáljon (egy-két bemondás kivételével), az egész este mindössze egy régóta ismert történelmi játszma – többek között a „hűséges árulás” – epizodikusan megvalósuló, helyenként szarkasztikus újramodellálása. Viszonylag kevés tanulsággal a No 1 személyiség által kezében tartott, s ha kell, a húzd meg – ereszd meg jegyében táncoltatott, önmagában sem makulátlan művészvilág (irodalom, színház) cselekvési kényszereiről és késztetéseiről, halhatatlanságáról és esendőségéről.

„Kisemberek tragédiájában nem vagyok érdekelt, felség – olvassuk Bereményi Shakespeare-jétől a szórólapon is –. Azt nem szállítok.” A színműbeli nagyemberek tragédiája, hogy a terebélyes szövegben és a saját szép díszleténél szívesen időző előadásban nekik sincs tragédiájuk, csak életrajzuk.