Trónok harca 6. évad
2016.06.27.

Az utolsó 10 részes szezonban nem csak a női karakterek, hanem a tévésorozat alkotói is a sarkukra álltak – előbbiek a férfiak kudarcai miatt kerültek harc- és előtérbe, utóbbiak pedig éltek a lehetőséggel, s végre elkezdtek nyílt sisakos filmesként viselkedni. KOVÁCS GELLÉRT (SPOILERES!) KRITIKÁJA.

Mivel A tűz és jég dala-regényciklus remegve tisztelt szerzője hosszú ideje hűs borokat szürcsölget, s a gigantikus sikerű fantasyfolyam kultuszában lubickolgat – vagy ki tudja, mit csinál – ahelyett, hogy a hatodik könyvet (és az utána következő utolsót) végre befejezné, a showrunnerek kénytelenek voltak úgy folytatni a filmváltozatot, hogy nem állt rendelkezésükre megjelent írott alapanyag. 

George R. R. Martin, aki kinyúlt pólóval, hózentrógerrel, szakállal és cuki sildes sapkával hordja a szemüveget, mint valami huncut, gonosz ajándékait évek óta visszatartó télapó, nagy vonalakban megosztotta a történet folytatásának jelentős fordulatait, tehát a fontosabb (vérrel alaposan fellocsolt) állomásokkal és a vélhetően grandiózus végkimenetellel tisztában van a stáb – ám az odavezető utat maguknak kell felfesteni, és a szereplőkkel bejáratni. Mindez akár ólomnehéz súlyként is ránehezedhetett volna az egyre durvább költségvetésből dolgozó David Benioff és D.B. Weiss vállaira, de mindannyiunk szerencséjére eléggé ügyesen reagáltak erre a különös szabadságra.

Ha az évad egészét kell röviden értékelnem, kicsit igazságtalanul azt mondhatnám: nem is baj, hogy a maradék két etap már kevesebb epizódból áll majd. Ugyan a szokásos, egy-két nagyon ütős epizódhoz képest idén kaptunk akár három-négy erőteljesebb – köztük kettő egészen zseniális – részt is, de még így is maradt hat, amit azért néztünk, hogy közelebb kerüljünk a sűrűjéhez. Az előkészítő fejezetek persze kikerülhetetlenek, sőt tulajdonképpen az HBO saját gyártású sorozataira mindig is jellemző volt a ráérős, részletgazdag építkezés, ám a Trónok harcával kapcsolatban türelmetlenebb a néző: egyfelől azért, mert jelen pillanatban ez a legnépszerűbb, legnagyobb tömegeket megmozgató folytatásos tévés produkció. Másfelől hat évad a legizgalmasabb sorozatokból is sok tud lenni. Arról nem is beszélve, hogy ebben a szezonban ugye már azok is rettentő kíváncsian várhatták a Starkok, a Lannisterek, a Targaryenek és a többi, igen nagy számban felbukkanó westerosi (anti)hős sorsának alakulását, akik eddig ismerték a csavarokat, hiszen olvasták a könyveket.

Így hát nem volt abban semmi megdöbbentő, hogy a közvélemény bizony fintorogva fogadott minden időhúzást, vagy annak vélt jelenetet. De hát meg kellett tölteni tízszer egy órát, így a készítők úgy döntöttek, hogy az ötödik évad hatalmas cliffhangerének – addigra meglehetősen egyértelmű – feloldásával is várniuk kell a második epizód legvégéig: Havas Jon feltámadására gondolok természetesen. 

Jelenetek a sorozatból
Jelenetek a sorozatból
A szezonnyitó alig volt több az előző évad fináléjának ráérős kibővítésénél: ha ez a rész a DVD-megjelenés extrái között szerepel, a fanok alaposan odalettek volna a gyönyörűségtől, így viszont kicsit átverve érezték magukat. Aztán jött persze a folytatás, s ha nem is őrült tempóban, de csak történtek a dolgok. A sorozat történetében először a hölgyekkel a legtöbb: Arya kapta a kiképzést és a fináléban adta a bosszút a Vörös nászért; Dany mutatott néhány újabb lényeges sárkányos trükköt, s a Greyjoy-lánnyal végre megindult eredeti célja felé; Cersei alágyújtott a verebeknek és tulajdonképpen feláldozta egyetlen élő fiát, aztán felült a Vastrónra – Sansa pedig megetette a kutyáival Ramsay Boltont, s királlyá tette Havas Jont.

Hogy aztán két évaddal arrébb valamiféle happy end, vagy a Másoknak köszönhetően totális sírás lesz a vége, arról még aligha tudnánk érdemben beszélni – mindenesetre, soha ennyire nem lehetett hősnek lenni a Trónok harcában, mint most, ebben az évadban. Ezen a ponton természetesen elsősorban Hodorról kell megemlékeznünk, akiről végre megtudtuk, mi végre is élt a világban, illetve mi volt az ő szerepe a nagy egészre nézve: George R. R. Martin szívet tépő, frappáns válasza a 6. szezon legnagyobb, a Trónok harca egyik legfontosabb momentuma volt: nem csak konkrét érzelmi hatása miatt, hanem azért is, ahogy az alkotók megkomponálták az ötödik epizód legvégét: érződött, hogy ők találhatták ki, hogyan is nézzen ki filmen ez az elképesztő pillanat, s a lehető legműködőképesebb filmes megoldásokat találták ki hozzá. Ugyanez igaz Havas Jon nagy csatájára is, ami történéseit tekintve pont úgy alakult, ahogy szerettük volna: sehol egy hőseinkre nézve igazán kellemetlen fordulat, viszont vizuálisan annyira odarakták, mintha valóban mozifilmet nézne az ember: John fuldoklása, majd szabadulása az embertömeg alól konkrétan feledhetetlen. A tizedik rész nyitányával szintén kimagasló mozgóképes ihletettségről tett tanúbizonyságot a stáb: ahogy felépítették a tárgyalásra készülő, feszült zongorafutamokkal kísért királyvári vendettát, ahogy hagyták, hogy mindez kellőképpen hasson a nézőre a maga közel 30 perces játékidejével, azt bizony tanítani kellene. 


Amit még nagyon szerettek a kreátorok ebben az évadban: a flashbackeket. Hodor nagy búcsúja is egyfajta speciális visszatekintősdinek köszönhető – Bran Stark úgynevezett vargolásának következményeként számos régi titokról lebbent le a fátyol: többek között a fináléban ugye miatta tudhattuk meg végre azt is, hogy kicsoda is valójában Havas Jon. Másfajta visszatekintést kínált a több részben is feltűnő vándorszínház első pillantásra tán feleslegesnek tűnő előadása: azon felül, hogy a filmesek ezzel akár magukra is utalhattak kicsit játékosan, itt a nézőpont volt a fontos. Mert mint ahogy ez a Trónok harcában többször is felmerült már, soha nem mindegy, honnan látunk rá bizonyos eseményekre.

Ha minden igaz, össze-vissza 13 rész van még hátra – két szezonra elosztva. Tényleg elég lesz ennyi. A magam részéről drukkolok, hogy lustálkodjon csak tovább Martin mester. Bár most már ez nem fenyeget, s nem is lehetne visszacsinálni az önállósodást, jelen állás szerint nem feltétlenül tenne jót a sorozatnak, ha beérnék a könyvek.