Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NEM NYERT

Forced Entertainment: Real Magic / HAU, Berlin
2016. jún. 19.
Azon gondolkodom, milyen lenne a Forced Entertainment legutóbbi bemutatója, a Real Magic (Valódi varázslat) kapcsán az előadás stílusában kritikát írni. Végigolvasnák? Várnák, hogy egyszer csak hátha lesz valami nagy bumm, ami a helyére billenti végre ezt a kicsavarodott világot? Feladnák a felénél? NÉDER PANNI KRITIKÁJA.
Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.
Az elismert, harminc éves színházi múlttal rendelkező sheffieldi csapat működése során talán először igazodik saját nevéhez: erőltetett szórakoz(tat)ás. A majd’ kétórás teátrális tortúra során az előadók (Richard Lowden – mint általában, a látványt most is ő jegyzi; Claire Marshall és az alkalmi tag, Jerry Killick) egyetlen, három részre bontott etűdöt ismételnek Tim Etchells rendezői munkája nyomán. 
Nyolcvanszor? Százszor? A számlálás lehetősége egy idő után kérlelhetetlenül oldódik fel a hallucinatív káoszban. Az alapjelenet egy vállaltan értelmetlen show-műsort fest fel, melynek szereplői a műsorvezető, a kigondoló és a játékos. Ez utóbbinak három lehetősége van, hogy segítség nélkül, kvázi telepátia útján kitalálja, milyen szóra gondol a másik ember. Az előadók szerepe folyamatosan rotálódik, a nézők felé fordított, kartonlapokon álló szavak is ehhez mérten cserélődnek. Ezek a következők: karaván, algebra, kolbász. Az adott játékos három tippje minden esetben elektromosság, lyuk és pénz, e sorrendben. Logikus a következtetés: nyertes soha nincs. A hosszan bejátszott, előre rögzített nevetésekkel, nagy tapsokkal és cirkuszi zenével aláhúzott etűdök a szórakoztató televíziós műfaj minden kliséjét a közös térbe emelik, csakúgy, mint a színészek olcsó csirkejelmeze, amelyet időről időre magukra öltenek. 
A Forced Entertainment esetében természetes, hogy a néző nem narratív történetet követ, ám az csak röviddel az első blokk után válik nyilvánvalóvá, hogy a földi pokolban tanyázó perpetuum mobilébe zárta magát a saját akaratából váltott színházjeggyel. A jelenetek sorban ismétlődnek, különféle – de nem a lehető legkülönfélébb! – stílusokban. Hosszuk, tempójuk és érzelmi töltetük alkalomról alkalomra változik: a játszók olykor turbósebességgel zavarják le adott etűdjüket, máskor hosszas tanakodás és szívszorító csalódás járul egy-egy meg nem fejtett szóhoz. A végtelenített, nagy állóképességet megkövetelő sorozat inkább tekinthető félig érdekes színészgyakorlatnak, mint a társulatra különben jellemző nívós kísérletezésnek. A tempóváltások hamar kiszámítható dinamikája kevés önmagában az érdeklődés fenntartásához, ahogy a szűkre metszett színészi paletta árnyalatai sem meggyőzőek – a játszók önnön képességeiket alulszárnyalva forognak bele újabb szerepköreikbe. A bulvárműfajra és modern társadalomra gyakorolt kritika két perc után szintén egyértelmű, hosszú távon pont ezért halványul el; csakúgy, mint az emberek megvezethetőségére és kiszolgáltatottságára irányuló gesztusok, a tükörmutatás. Gondoljunk csak a betelefonálós-távgyógyítós műsorok kétségbeesett önként jelentkezőire – a Real Magic kapcsán hasonlóképp merül fel a kérdés: egyáltalán ki lehet olyan ostoba, hogy részt vegyen egy efféle játékban? És mi magunk ostobák vagy csak színházi sznobok vagyunk-e, hogy végignézünk egy ilyen előadást? 
A néző reménye az előadással párhuzamos síkon mozog: drukkolunk a reménykedő színésznek, hogy végre kitalálja az adott szót, ekképpen drukkolunk magunknak, hogy vége szakadjon a rajtunk elkövetett erőszaknak. És bár tudvalevő, hogy az adott szereplő a századik próbálkozásra is pénzt fog tippelni kolbász helyett (pedig Lowden egy ponton már hangosan, tagoltan súgja Marshallnak, hogy ez utóbbi áll a tábláján), a remény – mert remélni akarunk – egy ideig permanensen visszalopódzik: hátha most. Egy bátor néző – milyen igaza van! – félóra után bekiabál a szereplőknek: algebra! Természetesen nem reagálnak, the show must go on. Érdekes vetülete ez a kísérletnek: jól nevelt birka-publikumként tűrjük, hogy hülyét csináljanak belőlünk; elviselve a ránk kényszerített műsort, amely ellen, ha csak egy ember lázad fel, nem elég: azonnal visszadarálja a tömeg. Ha esetleg ismerős valahonnan az analógia, nem az én hibám, pusztán a szabad asszociáció űzhet tréfát a kedves olvasóval. 
Fotók: Forced Entertainment
Fotók: Forced Entertainment
Etchells csapata a szűk két óra után sem oldoz fel vagy mutat fényt az alagút végén, a sokadik verzió után egyszer csak vége szakad a rémálomnak. Olyan ez, mint a Truman show a vége nélkül: nincsenek öntudatukra ébredő Jim Carrey-k, akik az infernóból kilépve átszakítják a díszletégboltot, a remény halott. Az előadásról kilépve a szerencsésebbeket hatalmába kerítheti a real magic-érzés: az ég kék, a pitypang is kinyílott, az életünk a saját kezünkben van, végre újra meghozhatjuk szabad döntéseinket. 
Tanulságként cseppet sem elhanyagolható dolog ez, ám az előadást megtekintve mégis szomorú tény, hogy a rendkívül színvonalas, elgondolkodtató és szívmelengető produkciókat jegyző csapat ez alkalommal kispórolta művészetéből a varázslatot. Írásomat visszaolvasva természetesen bennem is felmerült, hogy a társulat feláldozta az általam is hiányolt esszenciát a kritikus hangvétel oltárán, ám nyilatkozataikból az derül ki, valóban szórakoztatónak találják az alapetűd ismételgetését, ezáltal is új kihívás elé állítva magukat. Ezt nevezik angol humornak?

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek