A Concerto Budapest hangversenye
2016.06.14.

Concerto Color – ezzel a címmel hirdetett hangversenyt június 6-ra a Concerto Budapest az utóbbi évszázadban született kompozíciókból, Charles Ivestól Csalog Gáborig. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

A cím találónak bizonyult: beigazolódott, hogy a megszólaltatott négy zeneszerző mennyire gazdag és sokszínű világo(ka)t képvisel. Egyszersmint pedig nyilvánvalóvá vált az is, hogy gyönyörű és a közönség számára primér vonzerőt jelentő műsort nem csupán barokk, a 18. századi vagy romantikus repertoárból lehet összeválogatni – Keller András ugyanis éppen ilyen programot tűzött műsorra.

A koncert ahhoz a típushoz tartozott, ahol a Concerto Budapest neve inkább csak keretként funkcionál: valójában az együttes különböző – és méreteiben is változó – részhalmazai adták elő a zeneszámokat Keller vezényletével vagy anélkül; ebben az esetben a fúvósötöstől a teljes, sőt szokatlan hangszerekkel kiegészített szimfonikus zenekarig terjedt a skála.

Kaczander Orsolya
Kaczander Orsolya

A programot Luciano Berio két műve keretezte: egy korai, ám kitűnő és ismert alkotás, illetve a pályája csúcsán komponált, átütő sikerű kompozíció, a Folk Songs. A nyitó darab, az 1952-es Opus Number Zoo játékos címe és ötletei, illetve a szerzőjére jellemző módon egyszerre igényes és „hallgatóbarát”, neoklasszicista nyelvezete ellenére korántsem habkönnyű darab. Rhoda Levine aiszóposzi állat-példázatainak – az előadók által el is recitált – szövege mindent, csak nem idillikus képet sugall az emberről; s a második, lassú tétel szuggesztív háborús tablója kifejezetten szívszorító. (Meg kell jegyeznem, hogy a pusztítás értelmetlenségét nem, mint a műsorfüzet állítja, egy borjú, hanem egy harci ló szemszögéből láttatja a költő.) Az előadók: Kaczander Orsolya (fuvola), Rózsa Gerda (oboa), Klenyán Csaba (klarinét), Lakatos György (fagott) és Tóth Bálint (kürt) alkalmi, de klasszis együttese a darabnak mind a rendkívül igényes zenei szövetét, kifejezésbeli gazdagságát, mind pedig ötleteit, humorát kifogástalan precizitással és intenzitással tolmácsolta, a kirobbanó sikerhez mindezeken felül tehetséges, korántsem amatőr szintű szövegmondásuk is hozzájárult.

Második számként egy rövid, de „nehézsúlyú” mű, a 20. századi zenei avantgárd egyik úttörő kompozíciója, Ives ritkán játszott Megválaszolatlan kérdése hangzott fel. (A darab első változata a műsorfüzet szerint 1906-ból való; a valóságban viszont 1908-ból.) Érdekes módon a három „szereplő”: a druidák csendjét, a hallgatag bölcsesség végtelen nyugalmát sugárzó szordinált vonóskar (koncertmester: Somogyi Péter), a makacsul mindig ugyanazt kérdező trombita és a válaszolni próbáló, ám végül is kudarcot valló négy fafúvós közül Keller éppen azt a vonóskart ültette a pódiumra, amelynek Ives a láthatatlan elhelyezését javasolja; ezáltal az a zenei anyag vált a legkonkrétabbá, amely az egész folyamat végtelen, távolba vesző háttérét alkotja (ezúttal a „kérdező” trombita maradt rejtve, a fafúvósok pedig a közönség háta mögül, az erkélyről válaszoltak neki). A legfontosabb, a szerző által szigorúan előírt feltétel, a három előadó-csoport szétválasztása persze így is maradéktalanul érvényesült, s az eredetiségét és erőteljes hatását a mai napig frissen megőrző darab különös dramaturgiája, minden nyugalma és izgatottsága maradéktalanul érzékelhetővé vált a felkötött karral is változatlan szuggesztivitással vezénylő Keller András vezetése alatt.

Csalog Gábor Nagy Cirkusz című, op. 6-os sorszámot viselő művének – a körülmények alakulásának köszönhetően – ez a mostani előadása amolyan második bemutatónak számított. A mű hat, vagy ha úgy vesszük, hét tétele a gyászindulótól a harsány cirkuszi zenéig és a tánczenéig rendkívül széles kifejezési skálát érint; különlegessége az egyfelől kifejezetten tömör és szűkszavű fogalmazás, amely a hatalmas műgonddal megalkotott, részletgazdag partitúra nagyfokú sűrűségével és a nagyvonalúan összeállított, cimbalmot, furulyákat, három tangóharmonikát is tartalmazó előadó-apparátussal áll szemben. Az összkép szerves részét alkotja továbbá a klasszikusoktól – ezúttal ismét a Csalog „szentségi” darabjai közé tartozó két Schubert-trióból – vett, jól hallható, de a zenei szövetben a lehető legszervesebben helyet találó idézetek sora.

Harcsa Veronika
Harcsa Veronika

A hallgató azonban, ha nem foglalkozik sem zenei elemzéssel, sem idézetek azonosításával, akkor is nyilvánvalóan érzékel két dolgot: Csalog zenei stílusának kétségbevonhatatlanul egyéni jellegét, illetve a zene elementáris intenzitását. Nem csupán emocionális, hanem tisztán zenei intenzitásra gondolok. Hogy ezt a hatást hogyan éri el ilyen magbiztossággal a zeneszerzőként még mindig bámulatosan fiatal Csalog, e helyen nemigen tudok számot adni azon túl, hogy zenéje rendkívül gazdag a finom, rendkívüli műgonddal kidolgozott részletekben, illetve hogy az – adott esetben pesze akár szándékoltan alpári hatású – effektusokok széles skáláját sorakoztatja fel. Annyi bizonyos, hogy a klasszikus alkotások között Csalog műve a legkevésbé sem játszott alárendelt szerepet.

A szünet után Stravinsky korai neoklasszikus korszakának két jeles darabja, a kiszenekarra komponált 2. szvit, majd a 11 hangszerre írt Ragtime szólalt meg. Előbbi ezúttal Csalog kompozíciójára rímelt, hiszen csupa cirkuszokban is otthonos tánc-, illetve karakterdarabból (Induló–Keringő–Polka–Galopp) áll. A szvit pezsgő kavalkádjában is rendet vágott Keller izgalmasan rugalmas agogikája, játéka a zenei idővel, s remekül jutott érvényre a fúvósok briliáns játéka – emeljük ki közülük ezúttal a mindenfajta zenei kontextusban mindig elsőrangú teljesítményt nyújtó, kitűnő Kaczander Orsolyát. S persze az ütőhangszereseknek is volt alkalmuk felhívni magukra a figyelmet. A Ragtime-ban pedig, a koncerten mindvégig fontos szerepet játszó Szalai András jóvoltából, különösen izgalmas effektusként jelent meg a frivol ritmika és a „magyaros” assziociációkat keltő hangszer különös együttélése.

Bizonyára nem egyedül tekintettem nagy várakozással a maga fő műfajában már egészen fiatalon kivételes tehetségről számot tevő Harcsa Veronika bemutatkozása elé egy olyan izgalmasan sokarcú és emlékezetes műben, amilyen Berio Folk Songs című ciklusa. Nem csupán a 60-as évek zenei nyelvének és az élő népdalnak a találkozása teszi olyan élővé és szeretetreméltóvá ezt a sorozatot, hanem még inkább, az a tény, hogy Berio „belekomponálta” feleségének, Cathy Berberiannak az egyedülállóan izgalmas személyiségét és Monteverditől az örmény népzenén át Cage-ig terjedő érdeklődését és repertoárját.

Nos, attól tartok, hogy Harcsa Veronika a részletek gondosan kontrollált  megformálása, zenei érzékenysége és kifogástalan technikája ellenére adós maradt a sorozat lényegének megmutatásával. Ennek egyik oka egyszerűen az, hogy hiányzik belőle az a hangi robusztusság, amely nélkül a feldolgozások egyik – szövegileg is meglehetősen merész – része a lényegét veszti el, valamifajta finomkodás lesz belőle. A másik problémaforrás, bármennyire illetlen dolog is elvben valaki másnak az adottságait számonkérni egy előadón, az, hogy Harcsa egyéniségének hamvassága és üdesége abszolút ellentétes azzal a sötét, baljós, carmenes minőséggel, majdnem azt írtam: romlottsággal, amely Berberian zenei egyéniségében oly nyilvánvaló volt. A kissé talán túlzásba vitt, dizőzös gesztikuláción túl tehát a művésznőt nem is szeretném elmarasztalni semmiben: úgy gondolom, a feladatra való kiválasztása volt problematikus. Ez mit sem von le viszont a hangszeres szólisták: Móré László (brácsa), Szervánszky Natasa (cselló), Kaczander Orsolya, Klenyán Csaba, Sipkay Deborah (hárfa) és a két ütős, Dzsanda Vitalij és Éles Tibor ragyogó teljesítményéből.
Szerző: Malina János
Helyszín:  BMC,  Időpont:  2016. június 6.