Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KINŐTTEM TOFFOLÓBÓL

Beszélgetés Béres Attilával
2016. máj. 18.
2015 júniusában ellenszavazat nélkül választották meg a Miskolci Nemzeti Színház ügyvezető igazgatójának Béres Attilát, aki szerint a közgyűlés szakmai kérdésként kezelte a pályázatokat. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.
Revizor: Látszólag tele van az életed különböző éles váltásokkal, de lehet, hogy ezt csak én gondolom így.
Béres Attila: Ez a mostani időszak mindenképpen más, mint a korábbiak, mert minden nap azzal kell szembesülnöm, hogy teljesen mást csinálok, mint korábban. Azaz nemcsak rendezek, olvasok, beszélgetek a díszlettervezővel, és így tovább, hanem azzal kell elsősorban foglalkoznom, ami a színház működését jelenti. Más lett minden. 
R: Marosvásárhelyen végeztél színészként, aztán Budapesten rendezőként, ami többszörös váltás, máshonnan van nézve minden.
BA: Amikor a színi pályára készültem, rengeteget dolgoztam az egyetemen és utána a marosvásárhelyi színházban is. Jött a váltás, és volt az életemben egy pillanat, amikor el kellett döntenem, hogy színész maradok-e vagy rendező leszek. Akkor még Marosvásárhelyen játszottam, de már Budapesten tanultam, azt éreztem, hogy nem lehet együtt csinálni a kettőt. Nyilván az ember ilyenkor megvívja belülről a saját harcait, ez vele jár. De azt gondolom magamról, hogy tudatos ember vagyok, tisztáztam magamban a dolgokat, és döntöttem.
R: Ennyire egyszerű? Nincsenek utána vágyak?
Béres Attila
Béres Attila
BA: Biztosan maradnak, de ezeket én el szoktam ásni magamban. Feladatok vannak. Emlékszem, harmadéves rendező hallgató voltam, s közben visszamentem játszani a Chioggiai csetepatéban Toffolo szerepét. Itt Pesten a felpörgött és teljesen rendszertelen élet miatt nem kicsit meghíztam. A darabban volt egy lyuk, amibe bele kellett mászni, és nem fértem már el benne. Persze ez így csak egy vicces történet, de bennem akkor ez már sokkal tágabban értelmeződött – igen, eldöntöttem, hogy rendező szeretnék lenni. Hogy mi volt, azon nem igazán szoktam bánkódni. Előre tekintek, van a feladat, azt csinálom. Meg amúgy sem ez volt az első nagy váltás az életemben, hiszen eredetileg matematikusnak tanultam, ami persze kényszerpálya volt, közben is egyfolytában színész akartam lenni. A színészpálya könnyebb elhagyásában lehet, hogy az is közrejátszott, hogy amikor Eger után Pécsre kerültem, Balikó Tamás rám osztott egy jelentős szerepet, amiben nem lettem igazán jó. Sőt.
R: De ezzel nem azt mondjuk, hogy a kevésbé tehetséges színészekből lesznek a rendezők?
BA: Lehet, hogy nagyképűen fog hangzani, de szerintem nem voltam tehetségtelen színész. Persze ezt én már nem tudom megítélni. De nagyon szerettem például a már említett Chioggiai csetepatét, amit Novák Eszter rendezett. Emlékszem, ha nem volt egy hétig előadás, szinte depressziós voltam. Most is szeretek játszani, szoktam is néha próbafolyamatok alatt.
R: Előjátszol a színészeknek?
BA: Néha, de nem erre gondoltam. Van úgy, hogy nem a konkrét helyzetet próbáljuk, hanem keresünk valami hasonlót, „játszunk valamit”, abba én is bele szoktam állni. Biztos, hogy nem engedtem el teljesen a színészetet. Szoktam álmodni azt, hogy színész vagyok, sőt álmomban szerepeket is játszom.
R: A régi szerepeket vagy a szerepálmokat?
BA: Leginkább, amit rendezek. De ezt tudatosan lezártam. Három évig voltam színész, nagyon jó volt, de most már 15 éve más van.
R: Az életednek különböző helyzeteiből vagy a személyiségedből következik ez a „lezárom és pont” attitűd?
BA: Sok történet záródott már le hirtelen, és sok történetet kellett lezárnom nekem, hogy ez miből fakad, nem tudom. Az új helyzeteket szeretném mindig megszeretni, akkor is, ha nem mindig azt rendeztem alkalmazott rendezőként, amit én akartam. De kellett például a műsortervhez, így aztán próbáltam megtalálni benne az engem érdeklő dolgokat.   
R: A személyiségben az erdélyiség benne van?
jelenet a Ludas Matyi című előadásból.
jelenet a Ludas Matyi című előadásból.
BA: Nem tudom, mit jelent ez. Szokták mondani, de én nem tudok mit kezdeni vele. Ezek rossz pecsétek. Amikor idejöttem 1999-ben, teljesen természetes volt a váltás, soha nem éreztem a másságot. Amúgy meg nem voltunk tipikus erdélyi család, a szüleim filozófusok, nagyon szabad szellemű családban nőttem föl. A „milyenségéből” szerintem nem lehet megítélni, ha valaki erdélyi, legföljebb a beszédéből. Azt viszont pontosan megmondom a tájszólása alapján, hogy valaki háromszéki, kolozsvári vagy vásárhelyi. De azt hiszem, én még otthon sem éreztem ezt az „erdélyiséget”. Nagyon sokan jártak hozzánk az anyaországból, ma nem biztos, hogy néhányan leülnének közülük egy asztalhoz. Pedig azok akkor ott, nagyon tanulságos beszélgetések voltak, társadalomról, kisebbségi létezésről, politikáról, filozófiáról. Ha annak idején magyarként el akartál valamit érni Romániában, nagyon teljesíteni kellett. Kialakult bennünk egyfajta egészséges törtetés vagy inkább egy egészséges túlélés. Nyilván bennem is van. Mondhatják, hogy ez egészségtelen karrierizmus, de én erdélyi magyarként húsz évet éltem a Ceausescu-diktatúrában. Megtanultam túlélni.
R: A személyes történeten túl a színházi látásmódban mindez jelent-e valamit? Másfajta színházi kultúráról beszélünk, ha összehasonlítjuk a román és a magyar színházat.
BA: Igen, másfajta színházi kultúrában nőttem föl, nagyon sok román színházi előadást is néztünk. Hihetetlen ereje van, nemcsak a képnek, az expressziónak, nem realista a megfogalmazás, inkább tágabb összefüggéseket keres. Néha meglepődünk például Bocsárdi László különleges fogalmazásán, nekem otthonos a nyelve, az övé is egy út, amit én nagyon szeretek. Most van egy viszonylag fiatal román rendező, Radu Afrim, akinek a művein el szoktak csodálkozni, főleg, hogy most magyar színházakban rendez, nagyon erősen vizuális színház, képi hatásokra építő színházi nyelv.
R: Saját rendezéseidben sem tudatosul, hogy mi honnan jön?
BA: Ez más dolog, mert én a főiskolán Babarczy Lászlótól és Székely Gábortól azt tanultam meg, hogy a történet a legfontosabb. Ha most Székely Csaba Vitéz Mihályára gondolunk, úgy próbáltam megrendezni, hogy az erőteljes képi és verbális elemek mind a történetet hangsúlyozzák. Én mindig a történetet akarom elmesélni, aztán hogy sikerül-e vagy nem, az kérdés. Hogy milyen más dimenzióba helyeződik az egész, milyen elemeket használok, az a hozzá vezető úton derül ki, de alapvetően történetmesélőnek tartom magam.
R: 2015 óta vagy a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója. Kiss Csaba leváltásáról mindenki elmondta, amit gondolt. Átrendeződött a vezetés, a közgyűlés egyértelműen téged támogatott. Többször elmondtad, hogy ez egy lezárt történet, amiről nem szeretnél már beszélni. Mi változott meg ebben az évadban?
BA: Én a törekvéseimről tudok beszélni, amik elsősorban arra irányultak, hogy a színház jobban működjön. Például, ami látszólag nem tűnik igazán fontosnak, de élhetővé teszi a munkatársak színházi létét, hogy egy előadás ne hosszú szünetekkel jelenjen meg, hanem tömbösítve. Egy vidéki színész nagyon sokat játszik az évi tizenhat bemutatóval, nem lehet naponta többfelé koncentrálni próbákkal és előadásokkal. Fontosnak tartom azt is, hogy kihasználjunk bizonyos miskolci lehetőségeket. A meglévő három helyszín strukturálását pontosabban meghatároztuk, ami jól látszik a következő évadtól. Van a Nagyszínház, a Kamaraszínház és a Játékszín. A Nagyszínházban klasszikus repertoárt, öt bemutatót állítottunk össze. Megpróbálunk nagyon figyelni arra – a többes szám mindig a művészeti tanácsot jelenti –, hogy a műfaji sokszínűség mellett színvonalas darabokat adjunk elő. Lesz opera, operett, vígjáték, de lesz Az ember tragédiája is. Operából A bolygó hollandit mutatjuk be, amit nem szoktak vidéken játszani. A vígjátéknál sem a bulvár felé megyünk, hanem legyen Feydeau, aki mégiscsak a műfaj klasszikusa. Zenés darabként a La Mancha lovagjával próbálkozunk. 
Jelenet a My fair lady című előadásból.
Jelenet a My fair lady című előadásból.
A Kamaraszínházban másfajta hangvételű művészszínházat szeretnénk kialakítani. Rusznyák Gábor színpadra írja Móricz Zsigmond Kivilágos kivirradtig című regényét, ami jól jelzi, hogy milyen irányba indulunk el. Itt lesz a Mohácsi János rendezte Játék a kastélyban, illetve Slobodzianek A mi osztályunk című darabja, amit én állítok színpadra. A Kamaraszínház lesz a gyerekelőadások színhelye is. Az elmúlt évadban a Ludas Matyi több mint negyvenszer ment, ami az jelenti, hogy közel 12 ezer gyerek látta. Jövőre Fodor Sándor Csipike, az óriás törpe című meséjét Szabó Máté írja és rendezi színpadra, és egy a miskolci színházban dolgozó zenész, Nagy Nándor ír hozzá zenét. Van egy korosztály, a 11-16 évesek, akiket ha most nem sikerül becsábítani, valószínűleg elvesznek a színház számára, leginkább nekik szól Mark Haddon darabja, A kutya különös esete az éjszakában Lukáts Andor rendezésében.
Végül a Játékszínben, amit mi úgy nevezünk, hogy a miskolci „alternatív” színház, lesz egy kortárs táncelőadás Gergye Krisztiántól, Szőcs Artur rendezi Euripidész Bakkhánsnőkjét, mert azt gondolom, meg kell nézni, hogy az ókori klasszikusok ma mit jelentenek nekünk. Itt lesz a bemutatója Parti Nagy Lajos A Bandy-lányok című művének, ami a Godot-ra várva egyfajta női parafrázisa. Meghívtuk a k2 Színházat is Benkó Bencével és Fábián Péterrel, ami elég merész vállalkozásnak tűnik Miskolcon.
R: Mennyire tartjátok fontosnak, hogy a darabok a máról szóljanak?
BA: Mindegyikben benne vannak azok a kérdések, amiket feltétlenül föl kell ma tenni. Színházat nem lehet csinálni a tegnapnak, a holnapnak meg lehet próbálni, de az bizonytalan. Kizárólag a mának kell, hogy szóljon, itt és most.
R: A kulturális élet erősen átpolitizált. Mi a helyzet Miskolcon?
BA: Ebből a szempontból nagyon szerencsésnek érzem magam, mert a politika pártállástól függetlenül szereti a színházat. Ez valahogy kódolva van ebben a városban. Kétszáz évvel ezelőtt a miskolci polgárok összeültek, és azt mondták, hogy legyen Miskolcnak magyar nyelvű színháza. A színház szeretete beleivódott a miskolciakba. Felelősség, de könnyebbség is egyben. 
R: És mennyire kell megfelelni?
BA: Nem kell. Egyébként magamat ismerve nem hiszem, hogy szeretnék bárkinek bármikor megfelelni. A saját igényességünknek akarunk megfelelni, a saját esztétikai értékeinket próbáljuk követni. Régen rossz, ha bármilyen megfelelési kényszer van. Csak egy példa: amikor kitaláltuk, hogy bemutatjuk Az ember tragédiáját, nem tudtuk, hogy hatvan évvel ezelőtt pontosan ezt mutatták volna be, ami elmaradt, mert a Lucifert játszó Nagy Attilát letartóztatták, Lucifer nélkül meg azért ez nehéz. Kerestünk valami klasszikust, Madách vitatkozott Vörösmartyval és Katonával, ők egymással, aztán kikristályosodott, hogy legyen Az ember tragédiája, elkezdtem kutatni, és így kezdett élni ez a történet, hogy pont hatvan éve azon a napon mutatták volna be Madách művét, amikor mi tervezzük. Visszatérve a politikára, az elmúlt egy évben soha nem éreztem, hogy bárki bármibe beleszól. A politika szereplői megvett bérlettel járnak színházba…
R: A művészeti tanács tagjai közül Rusznyák Gábor Kecskeméten, Keszég László Szegeden lett főrendező. Milyen változást jelent mindez a közös munkában? 
BA: Ez jelzi, hogy négy évvel ezelőtt milyen pontosan találtuk meg egymást, de komolyra fordítva, ma már azt mondhatjuk, hogy jelentős vidéki műhelyeknél kaptak megbízatást a művészeti tanács tagjai. Ez a Miskolci Nemzeti Színház szempontjából egyrészt büszkeség, másrészt kicsit bonyolultabb az egyeztetés, az aktuális dolgok megbeszélése megoldható, nem kötődik helyhez, időhöz. Az előadások megnézése kicsit nehezebb, de a tanács tagjai megoldják, hogy minden bemutató előtti héten megnézzük a darabot, és azt követően kőkemény viták vannak. Nem vagyok egy nehezen meggyőzhető ember, ha a többiek másképp látják, akkor változtatunk. A felelősség persze minden közös döntésért az enyém, de azt hiszem, hogy közösen jó irányba haladunk.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek